I. Abortuszvita, alkotmányozás és antropológia – következtetések és következmények
Az abortuszról és az alkotmányozásról folytatott viták látszólag különböző kérdésekről szólnak. Az egyik az emberi élet kezdetével, a másik a jogrend létrehozásával kapcsolatos. Mindkettőben ugyanaz az alapvető kérdés jelenik meg: milyen kiinduló állításból következik egy személy vagy egy közösség jogosultsága arra, hogy egy másik személyre nézve kötelező normát állítson fel?
A kérdés megválaszolásához először el kell választani egymástól:
– a tényállításokat,
– a normatív állításokat és a
– következtetéseket.
1. A „ki dönt?” kérdését meg kell különböztetni a „miért jogosult dönteni?” kérdésétől
Az első alapvető különbség:
– a tényleges hatalom,
– a jogi jogosultság és
– az erkölcsi megengedettség között áll fenn.
Egy személy ténylegesen képes lehet valamire anélkül, hogy erre joga lenne. Ugyanígy rendelkezhet valamely joggal anélkül, hogy minden körülmények között erkölcsileg megengedett volna számára annak gyakorlása. Ezért:
a képes rá ≠ a joga van hozzá ≠ az erkölcsileg megengedett számára.
Ugyanez vonatkozik az akaratra is:
„A akarja X-et” nem jelenti azt, hogy „A jogosult X-et megtenni”.
Ez a megkülönböztetés az abortusz és az alkotmányozás esetében egyaránt meghatározó. Egy döntés tényleges meghozatala önmagában nem bizonyítja a döntési jogosultságot, ahogyan egy döntés elfogadottsága sem azonos annak normatív érvényességével. A kérdés ezért nem merülhet ki abban, hogy ki dönt, hanem tovább kell lépnie:
Mi alapozza meg azt a jogosultságot, amelynek alapján valaki más számára kötelező döntést hozhat? Ez a kérdés vezet át az abortusz egyéni, illetve az alkotmányozás közösségi szintjére.
2. Az alkotmányozás logikai problémája: hogyan lesz kötelező norma a közösségi akaratból? Egy közösség alkotmányának elfogadása nem pusztán annak kinyilvánítása, hogy „mi ezt akarjuk”. Az alkotmány normatív igénye ennél erősebb: a szabályokat az adott közösség tagjaira kötelezőként kívánja meghatározni, beleértve azokat is, akik valamely konkrét szabályt nem fogadnak el. Itt azonban különbség van a többségi döntés és a kötelező erő között. Tegyük fel:
P1: A közösség tagjainak többsége X-et akarja.
Ebből önmagában nem következik:
K: A közösség minden tagja köteles X-et elfogadni.
Ehhez szükség van egy további kiinduló állításra:
P2: A közösség többségének döntése a közösség minden tagjára kötelező.
Csakhogy P2 már nem a többségi döntés puszta leírása, hanem normatív alapelv. Nem a következtetés eredménye, hanem annak egyik előfeltétele. Ezért az alkotmányozás logikai problémája nem az, hogy lehet-e egyáltalán alkotmányt létrehozni. Természetesen létre lehet hozni normatív rendszereket.
A kérdés ennél mélyebb réteget érint: Mi teszi az emberi vagy közösségi döntést más emberek számára kötelező normává?
A többség megmagyarázhatja azt, hogy miként született meg egy döntés. Az alkotmányos eljárás megmagyarázhatja, milyen eljárásban született meg. Az állam érvényesítő ereje megmagyarázhatja azt, hogyan hajtják végre. Ezek azonban önmagukban viszont nem válaszolják meg a negyedik kérdést: Miért jogos a norma, és miért kötelező azzal szemben is, aki nem fogadja el?
Ez nem az alkotmányozás jogi lehetőségének tagadása, hanem annak felismerése, hogy
– a létrejött,
– az elfogadott,
– az érvényes és a
– kötelező nem azonos fogalmak.
3. A felhatalmazás regressziója
Ha egy személy más személyek számára kötelező normát kíván létrehozni, felmerül a felhatalmazás kérdése. Három alapvető lehetőség különíthető el.
a) Ha valaki önmagát hatalmazza fel, akkor az érvelés körkörös: „Jogosult vagyok dönteni, mert én kimondom, hogy jogosult vagyok dönteni.”
b) Ha valakit egy másik személy hatalmaz fel, akkor meg kell kérdezni, hogy az utóbbi honnan szerezte felhatalmazását. Ha ezt egy harmadik személytől kapta, a kérdés tovább folytatható.
c) Ha pedig a felhatalmazás egy közösségtől származik, akkor ugyanez a kérdés magasabb szinten jelenik meg: mi alapozza meg a közösség jogosultságát arra, hogy felhatalmazást adjon?
A regressziónak ezért két logikai kimenete lehet: vagy eljutunk egy olyan alapelvhez, amely már nem további emberi felhatalmazásból származik, vagy a felhatalmazás indoklása végtelen lánccá válik. A puszta logika elégséges alapjának elve éppen arra figyelmeztet, hogy egy normatív rendszer végső igazolásához nem elegendő pusztán a rendszer belső szabályaira hivatkozni. Ez nem bizonyítja, hogy csak egyetlen lehetséges végső normatív alap létezhet. Azt viszont megmutatja, hogy valamilyen végső igazolási alap kérdése elkerülhetetlen, ha nem akarjuk az érvelést körkörössé vagy végtelen regresszióvá változtatni.
4. Ugyanez a szerkezet jelenik meg pl. az abortusz autonómiaérvében. Az abortuszvita egyik központi érvelése általánosan az autonómiából indul ki:
P1: A személy jogosult saját testével kapcsolatos kérdésekben autonóm módon dönteni.
P2: A terhesség az anya testét érinti.
P3: Az abortusz a terhesség megszüntetésére irányul.
K: Az anya autonóm módon dönthet az abortuszról.
A probléma itt nem az első kiinduló állításban található önmagában. A döntő kérdés az, hogy a konklúzió valóban következik-e belőle? Az abortusz esetében ugyanis a döntés tárgya nem feltétlenül azonos az anya saját testével. Ha a méhen belüli lényt különálló emberi életként fogjuk fel, akkor a cselekmény tárgya két entitás viszonyát érinti:
A = anya
B = méhen belüli lény
Ezáltal:
A saját testével kapcsolatos autonómiája nem azonos ezzel: A jogosultsága B életének megszüntetésére. A kettő közötti kapcsolatot külön kiinduló állításnak kell biztosítania.
A rejtett kiinduló állítás például így fogalmazható meg: Az anya saját teste feletti autonómiája kiterjed arra, hogy megszüntessen minden olyan testi állapotot, amelyben egy másik emberi élet fejlődik. Ha ezt elfogadjuk, az érvelés továbbvihető. De ekkor éppen egy új normatív alapelvet vezettünk be. Ez nem következik pusztán abból, hogy az anya autonóm személy. Ezért a probléma pontosan azonos az alkotmányozáséval:
autonómia → ? → másik ember életének megszüntetésére való jogosultság
és:
közösségi akarat → ? → minden egyénre kötelező norma.
Mindkét esetben a kérdőjel helyén álló közvetítő normatív premisszát kell igazolni.
5. Az elkerülhetetlen (?) antropológiai kérdés
Az abortusz kérdésének elemzése ezért végül elvezet egy olyan kérdéshez, amely már nem oldható meg pusztán az autonómia fogalmának elemzésével: Mi a méhen belüli lény ontológiai és normatív státusza?
Három logikai lehetőség különíthető el.
a) Az első szerint a méhen belüli lény nem különálló emberi élet. Ebben az esetben az abortusz autonómiára épülő érvelése egyszerűbb szerkezetű, mert a döntés tárgya ebben a premisszarendszerben az anya saját testi állapota.
b) A második szerint különálló emberi élet, de nem rendelkezik ugyanazzal az alapvető normatív védelmi státusszal. Ebben az esetben meg kell határozni azt a tulajdonságot vagy feltételt, amely ezt a különbséget megalapozza.
c) A harmadik szerint különálló emberi élet, és ugyanazon alapvető életvédelmi elv alanya, mint más emberi lények. Ebben az esetben az autonómia önmagában nem elegendő; külön igazolni kell, hogy az egyik személy autonómiája milyen alapon írhatja felül a másik életének védelmét.
Ezért az abortuszvita legmélyebb logikai pontja nem egyszerűen az autonómia és az életvédelem közötti választás. Még ezt megelőzően tisztázni kell, miről állítjuk, hogy védelemre jogosult, és milyen értelemben.
6. Az autonómia nem lehet korlátlan következtetési kulcs
Az „autonómia” fogalma önmagában nem tartalmazza saját alkalmazási határát. Ha azt mondjuk: „Minden ember autonóm.” ebből nem következik automatikusan: „Minden ember minden döntése jogszerű.” Még kevésbé következik: „Minden ember döntési joga kiterjed más emberek életének megszüntetésére.” Az autonómia tehát csak akkor válhat az abortusz igazolásának elégséges kiinduló alapállításává, ha előzetesen igazoltuk annak
– terjedelmét,
– korlátait és
– más személyek jogaival való viszonyát.
Ha azt állítjuk, hogy az autonómia abszolút, akkor újabb kérdés következik: Mi alapján abszolút? Az „azért abszolút, mert az ember autonóm” válasz nem bizonyítás, hanem ugyanazon elv újrafogalmazása. Az autonómia ebben az esetben önmagát igazolná. A logikai fegyelem ezért megköveteli, hogy ne bővítsük ki egy premissza fogalmának terjedelmét a konklúzióban. Ha a premissza „saját test”, a konklúzió pedig „másik ember élete”, akkor a kettő közötti kapcsolatot külön kell megalapozni.
7. A közvetlen életveszély külön logikai eset
Külön kategóriát alkot az a helyzet, amikor két emberi élet ténylegesen összeütközik, és
ugyanazon beavatkozással mindkettő nem menthető meg. Ekkor például a következő
premisszarendszer állítható fel:
P1: A emberi élet.
P2: B emberi élet.
P3: A és B élete egyidejűleg nem menthető meg.
P4: Meghatározott szükséghelyzetben megengedhető olyan beavatkozás, amely A életének megmentésére irányul, miközben B halála előrelátható következmény. Ebből egy ilyen konkrét szükséghelyzetre vonatkozó következtetés vezethető le. De ebből nem következik automatikusan az abortusz általános megengedhetősége. A konkrét életkonfliktus és az általános autonómiai jogosultság két külön kategória. Ez azért fontos, mert a logikai elemzés nem engedi meg, hogy egy különleges esetre adott igazolást minden más esetre változtatás nélkül kiterjesszünk.
8. Az „abszolút” fogalma sem használható meghatározás nélkül
Hasonló fogalmi probléma jelenik meg az alkotmányozásnál az „abszolút érvényesség”
kifejezésében. Az „abszolút” jelentheti például azt, hogy egy norma:
– mindenki által elfogadott;
– mindenki számára kötelező;
– minden időben érvényes;
– emberi akarattól független;
– megváltoztathatatlan;
– objektíven igaz.
Ezek azonban nem ugyanazok. Különösen fontos, hogy:
az elfogadottság ≠ érvényesség és az érvényesség ≠ igazság és a létrejött ≠ normatív igazoltság.
Egy történeti közösség döntése tehát attól még nem válik logikailag abszolút normává, hogy ténylegesen elfogadták. Ugyanakkor abból sem következik, hogy egy norma azért nem lehet érvényes, mert nem minden ember fogadja el. Az elfogadás hiánya önmagában nem cáfolja egy állítás igazságát vagy egy norma érvényességét. A döntő kérdés ezért mindig az, milyen értelemben használjuk az „érvényes”, „kötelező” és „abszolút” fogalmakat.
9. Az abortuszvita és az alkotmányozás közötti kapcsolat nem abban áll, hogy tartalmilag ugyanazt a kérdést teszik fel, hanem abban, hogy ugyanolyan típusú következtetési problémát tartalmaznak.
Az abortusz esetében:
P: A személy autonóm módon rendelkezhet saját testével.
S: A terhesség az anya testét érinti.
K: Ezért az anya jogosult a terhesség megszakítására.
A hiányzó kérdés: Milyen premissza kapcsolja össze a saját test feletti autonómiát egy másik emberi élet megszüntetésének jogosultságával?
Az alkotmányozás esetében:
P: A közösség többsége X-et akar.
S: A közösség alkotmányos eljárásban X-et fogad el.
K: Ezért X minden közösségi tagra kötelező.
A hiányzó kérdés: Milyen premissza kapcsolja össze a közösségi akaratot az egyes személyekre nézve kötelező normatív erővel?
A szerkezet tehát mindkét esetben:
kiinduló tény vagy alapelv → közvetítő normatív premissza → kötelező konklúzió.
A logikai elemzés feladata éppen a közvetítő premissza feltárása.
10. Mit bizonyítottunk?
– Az akaratból önmagában nem következik a jogosultság.
– A tényleges hatalomból önmagában nem következik a normatív jogosultság.
– A többség döntéséből önmagában nem következik, hogy a kisebbség számára is kötelező norma jött létre.
– Egy norma létrejöttéből önmagában nem következik annak erkölcsi vagy objektív igazsága.
– A saját test feletti autonómiából önmagában nem következik egy másik emberi élet
megszüntetésének jogosultsága.
– Abból, hogy az autonómia önmagában nem elegendő az abortusz igazolására, nem következik automatikusan az abortusz minden formájának tilalma.
– Abból, hogy egy emberi közösség véges és történeti, önmagában nem következik, hogy általa létrehozott norma ne lehetne tartósan érvényes.
– Ha azonban egy normát minden emberi akarattól függetlenül kötelezőnek tekintünk, akkor a puszta történeti emberi döntés önmagában nem elegendő ennek magyarázatára.
11. Következtetések és következmények
A két vita közös logikai tanulsága végül egyetlen alapvető szabályban foglalható össze:
A konklúzió nem tartalmazhat többet annál, mint amit a premisszák – a szükséges közvetítő premisszákkal együtt – ténylegesen megalapoznak. Az abortuszvitában ezért nem elegendő azt mondani: „Ez az én testem, tehát én döntök.” Ha a cselekmény tárgya egy másik, különálló emberi élet is, akkor a „saját test” és a „másik élet” közötti normatív kapcsolatot külön kell igazolni. Az alkotmányozásban pedig nem elegendő azt mondani: „Ezt a közösség megszavazta, tehát mindenkire kötelező.” A szavazás megmagyarázza a döntés létrejöttét, de önmagában nem magyarázza meg annak minden érintettre kiterjedő normatív kötelező erejét.
A két kérdés tehát ugyanarra a logikai problémára mutat rá:
A döntés ténye és a döntés jogosultsága nem azonos.
És egy második, még mélyebb tétel következik:
A jogosultság ténye és annak végső igazolása sem azonos.
Ha valaki azt állítja, hogy egy személy jogosult más személy életéről dönteni, meg kell adnia ennek alapját. Ha pedig egy közösség állítja, hogy jogosult minden tagjára kötelező normát létrehozni, ugyancsak meg kell adnia ennek alapját. Ez a pont az antropológiai alapfeltevések szintje. Az abortusz esetében azt kell meghatározni, hogy ki a cselekvés tárgya és milyen normatív státusszal rendelkezik. Az alkotmányozás esetében azt kell meghatározni, hogy mi alapozza meg egy közösség normatív hatalmát az egyes személyek felett.
Mindkét esetben ugyanaz a módszertani követelmény érvényes:
A rejtett premisszát ki kell mondani, fogalmilag pontosítani kell, majd külön kell igazolni. Ha ez nem történik meg, akkor a következtetés lehet retorikailag meggyőző, politikailag elfogadott vagy személyesen intuitív, de logikailag nem lesz teljes. A tiszta logika végső eredménye ezért nem valamely konkrét politikai, filozófiai vagy vallási álláspont igazolása, hanem az igazolási kötelezettség pontos lokalizálása.
Az abortusz esetében:
autonómia → ? → másik ember életének megszüntetésére való jogosultság
Az alkotmányozás esetében:
emberi vagy közösségi akarat → ? → minden érintettre kötelező normatív erő
A két kérdőjel helyén álló premissza nem kerülhető meg. Aki ezt a közvetítő premisszát nem teszi explicitté, az a konklúziót részben már a premisszákba rejti. Aki viszont explicitté teszi, lehetővé teszi, hogy maga az alapelv is vizsgálhatóvá váljon.
II. Az ember fogalmának logikai alapja – ontológia, jog és az objektív igazság kérdése
Az ember fogalmával kapcsolatos vitákban gyakran egymásba csúszik három különböző kérdés:
– mi az ember,
– kit tekintünk erkölcsi jogok alanyának, és
– kit ismer el a jogrend jogalanyként.
E kérdések összefüggnek, de nem azonosak.
Az első kérdés ontológiai:
– mi az a létező, amelyet embernek nevezünk?
A második normatív:
– milyen alapon tulajdonítunk egy létezőnek erkölcsi jogokat vagy védelmet?
A harmadik jogi:
– mely feltételek teljesülése esetén ismer el egy meghatározott jogrend valakit jogalanyként?
A három állítás nem cserélhető fel. Abból, hogy egy jogrend valakit jogalanynak tekint, nem következik önmagában, hogy az illető ettől válik emberré. Ugyanígy abból, hogy valakit a jogrend nem ismer el jogalanyként, nem következik logikailag, hogy az illető ontológiailag nem ember. A jogi kategória és az ontológiai valóság ezért csak külön igazolással kapcsolható össze.
1. Az emberi döntés nem hozza létre önmagában az emberi természetet
Tegyük fel, hogy egy emberi közösség meghatároz egy időpontot vagy egy feltételt, és ettől kezdve valamely létezőt embernek vagy jogalanynak tekint. Ebből csak az következik, hogy a közösség létrehozott vagy elfogadott egy meghatározott kategóriahasználatot vagy szabályt. Nem következik azonban, hogy maga az érintett létező ettől a döntéstől ontológiailag megváltozott.
A két állítás ugyanis különböző:
„Ettől kezdve így nevezzük.”
és
„Ettől kezdve ilyen természetű.”
Az első egy fogalmi, nyelvi vagy konvencionális döntés lehet. A második a valóság természetére vonatkozó állítás. Egy jogalkotó ugyan meghatározhatja, hogy saját jogrendszerében milyen feltételek mellett keletkezik egy meghatározott jogi státusz. Pusztán ebből azonban nem következik, hogy ugyanaz a döntés meghatározza az érintett létező ontológiai természetét. Ezért: a kategória ember általi meghatározása nem azonos a kategória tárgyának ember általi létrehozásával.
2. A jogi státusz és az ontológiai státusz különböző állítások
Egy jogrend teljesen értelmesen mondhatja például: „A jogrend szerint X feltétel teljesülése esetén valaki jogalany.” Ha a jogrend valóban ilyen szabályt tartalmaz, akkor megállapítható, hogy a jogrendszeren belül ez a szabály érvényes. A következő állítás azonban már más természetű „Csak az X feltétellel rendelkező létező ember.” Az első jogi, a második ontológiai állítás. A második nem következik automatikusan az elsőből. Ugyanez fordítva is igaz. Ha egy létezőt egy jogrend nem tekint jogalanynak, ebből nem következik szükségszerűen, hogy az adott létező ontológiai szempontból nem ember. A jogi elismerés ugyanis egy normatív rendszer kategóriája, míg az emberi mivolt a valóság természetére vonatkozó állítás. Ezért a következő következtetés logikailag hibás: „A jog nem tekinti X-et embernek, tehát X nem ember.” Ehhez legalább egy további premisszára volna szükség: „A jogi emberfogalom minden esetben azonos az ember ontológiai fogalmával.” De ez már nem következik magából a jogi szabályból; ezt külön kellene igazolni.
3. Még alapvetőbb kérdés: ki jogosult meghatározni az ember fogalmát?
Itt jelenik meg a probléma mélyebb rétege. Tegyük fel, hogy egy ember, A, azt állítja B-ről: „B ember.” Majd egy másik ember, C, ennek ellenkezőjét állítja: „B nem ember.” Mind A, mind C ember. De pusztán abból, hogy A ember, nem következik, hogy A automatikusan jogosult meghatározni, ki ember. Ugyanez C-re is igaz.
Formálisan tehát: A ember, de ez nem jelenti azt, hogy A jogosult meghatározni az ember fogalmát. A két állítás között hiányzik egy további premissza: „Minden ember jogosult végső érvénnyel meghatározni, hogy ki ember.” Ez azonban önmagát nem igazolja. Ha ugyanis ezt az elvet azzal indokoljuk, hogy „az ember ezt mondta”, akkor éppen azt feltételezzük, amit bizonyítani szeretnénk. Az emberi mivolt tehát önmagában nem biztosít ontológiai bírói hatalmat annak, aki az ember fogalmáról ítéletet mond.
4. A meghatározás és a felismerés nem ugyanaz
A probléma megoldásához fontos különbséget tenni aközött, hogy valaki meghatároz egy kategóriát, illetve aközött, hogy felismerni próbál egy tőle független valóságot.
Ha A azt mondja: „B azért ember, mert én embernek nyilvánítom”, akkor A egy konvencionális szabályt hoz létre. Ha viszont ezt mondja: „B azért ember, mert rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, amelyek az emberi létezőt emberré teszik”, akkor A már nem létrehozza, hanem felismerni próbálja az emberi természetet. Az első esetben a meghatározás forrása maga a döntés. A másodikban a döntésnek egy tőle független valósághoz kell igazodnia. Ez a különbség alapvető: valamit kijelenteni nem ugyanaz, mint igazolni. És még kevésbé ugyanaz, mint létrehozni azt a valóságot, amelyről a kijelentés szól.
5. Mi alapján állapítható meg, hogy valaki ember?
Ha az ember fogalma nem pusztán önkényes elnevezés, akkor szükség van valamiféle
igazságkritériumra. Mondhatjuk például: „B ember, mert rendelkezik X tulajdonsággal.” Ekkor azonban új kérdés keletkezik: Miért éppen X az emberi mivolt meghatározó kritériuma? Ha erre az a válasz, hogy „mert ezt az emberek így határozták meg”, akkor visszatértünk a konvencióhoz. Ha viszont azt állítjuk, hogy X azért az emberi mivolt kritériuma, mert az ember természetéből következik, akkor ezt a kapcsolatot külön kell igazolni. A logika itt világos határt szab. Megmutathatja, hogy: Ha minden ember X, és B X, akkor B ember. De önmagában nem állapítja meg, hogy: minden ember X. Ez már tartalmi állítás a valóságról. Így a formális logika önmagában nem képes megadni az ember definíciójának tartalmát. Azt viszont meg tudja mutatni, hogy ha objektív emberfogalmat akarunk használni, akkor az emberi akarattól független igazságkritériumra van szükség.
6. A többségi döntés sem változtatja meg ezt a logikai szerkezetet
Tegyük fel, hogy egy közösség egyhangúlag vagy többséggel elfogadja: „X ettől a ponttól ember.” Ebből biztosan következhet, hogy: „A közösség ezt az álláspontot elfogadta.” Ha pedig ez jogilag megfelelő eljárásban történt, akkor az is következhet, hogy: „Ez a meghatározott jogrendben jogi szabállyá vált.” De önmagában egyikből sem következik: „X ontológiailag ettől vált emberré.” Az egyhangúság sem változtatja meg ezt a helyzetet. Az, hogy mindenki ugyanazt állítja, bizonyos esetekben erősítheti az állítás társadalmi elfogadottságát, de az egyetértés ténye önmagában nem azonos az állítás igazságával. Ezért: Az emberi konszenzus és az ontológiai igazság logikailag nem azonos fogalom.
7. A jog kötelező ereje újabb kérdést vet fel
Más természetű, de szintén fontos kérdés, hogy egy jogszabály miért kötelező?
Tegyük fel:
P1: Egy közösség elfogad egy szabályt.
P2: A szabály meghatározott eljárás szerint jogszabállyá válik.
Ebből egy adott jogrendszeren belül következhet
K: A szabály a jogrend által meghatározott módon kötelező.
De ha ennél erősebb állítást teszünk: „Ez a szabály minden érintett számára objektíven és az emberi akarattól függetlenül kötelező”, akkor újabb premisszára van szükség. Az ugyanis, hogy: „A közösség ezt akarta”, nem azonos azzal, hogy: „Ezért mindenkinek kötelessége ezt akarni vagy elfogadni.” A két állítás között normatív kapcsolatot kell igazolni.
8. A normatív állításoknál nem szabad kihagyni a közvetítő premisszát
Ez az egyik legfontosabb logikai tanulság.
P1: X ember.
P2: Minden embernek erkölcsi jogai vannak.
K: X-nek erkölcsi jogai vannak.
Ez formailag érvényes következtetés.
De a logika nem bizonyítja önmagában P2 igazságát. P2 tartalmi normatív állítás. Ezért a logika feladata itt nem az, hogy önmagából létrehozza az erkölcsi alapelvet, hanem hogy megmutassa: Ha az alapelv igaz, akkor milyen következtetések vezethetők le belőle. Ugyanez vonatkozik a jogra is. A logika különbséget tesz aközött, hogy: „A szabályból következik K” és aközött, hogy: „A szabály maga igazolt.” Az első formális következtetési kérdés. A második tartalmi igazolási kérdés.
9. Az objektív igazság és annak emberi megismerése sem azonos
Ebből azonban nem következik az ellenkező szélsőség sem. Nem lehet azt mondani: „Ha az ember nem képes tévedhetetlenül bizonyítani, hogy valaki ember, akkor nincs objektív különbség ember és nem ember között.” Két külön kérdésről van szó:
1. Van-e az emberi akarattól független igazság?
2. Képes-e az ember ezt az igazságot tévedhetetlenül megismerni?
Az elsőből nem következik automatikusan a második, a második hiánya pedig nem bizonyítja az első hiányát. Másképpen: Az, hogy valamit nem tudunk tévedhetetlenül megismerni, nem bizonyítja, hogy nincs tőlünk függetlenül fennálló igazság. Ezért az ember fogalmának objektivitása és az emberi megismerés korlátozottsága nem ugyanaz a probléma.
10. A három szint végső elválasztása
A teljes kérdés ezért három egymásra épülő, de egymást nem helyettesítő szintre bontható.
Ontológiai szint: Mi az ember? Itt azt kell megállapítani, hogy milyen létezőről állítjuk objektíven, hogy ember.
Ismeretelméleti szint: Honnan tudjuk, hogy egy konkrét létező ember? Itt az emberi megismerés kritériumait és azok igazolhatóságát kell vizsgálni.
Normatív és jogi szint: Milyen jogok illetik meg az embert, és milyen feltételekkel ismeri el ezeket egy adott jogrend? Itt normatív és jogi szabályokról beszélünk.
A három szint között lehet kapcsolat, de egyikből sem következik automatikusan a másik.
Különösen fontos ezért megkülönböztetni:
„A jogrend ezt mondja.” attól, hogy: „Ez ontológiailag igaz.” És ugyanígy: „Ez erkölcsileg helyes nem azonos azzal, hogy: „Ezt a jelenlegi jogrend már elismeri.” Mindhárom állítás külön igazolást igényelhet.
11. A végső logikai probléma
Az egész kérdés végső soron egyetlen alapvető problémára vezethető vissza: Hogyan jutunk el attól az állítástól, hogy „egy ember vagy emberi közösség ezt mondja vagy ezt akarja”, ahhoz az állításhoz, hogy „ez objektíven igaz, és ezért másokra is kötelező”? A puszta emberi akaratból önmagában nem következik az objektív igazság. Az ember mondhatja: „B ember.” Egy másik ember mondhatja: „B nem ember.”
Mindkét kijelentéshez szükség van egy olyan igazolási alapra, amely nem pusztán abból
következik, hogy az egyik vagy a másik személy ezt állítja. Ha ugyanis az igazság végső kritériuma maga az ítéletet kimondó ember akarata lenne, akkor egy másik ember ugyanilyen alapon ellenkező ítéletet hozhatna. Ekkor nem lenne olyan, minden résztvevőtől független mérce, amely alapján eldönthető volna, melyik állítás igaz. Ez azonban nem azt jelenti, hogy minden állítás egyformán igaz vagy hogy nincs objektív valóság. Csak azt jelenti, hogy az objektív állítás igazolásának nem lehet kizárólag maga az állítást kimondó ember az alapja.
Következtetés
– egy ember vagy emberi közösség képes fogalmakat, szabályokat és jogi kategóriákat létrehozni.
– egy jogrend meghatározhatja, hogy saját rendszerén belül kit és milyen feltételekkel ismer el jogalanyként.
– ebből önmagában viszont nem következik, hogy a jogi kategória azonos az ontológiai
emberfogalommal.
– abból, hogy valaki ember, önmagában nem következik, hogy ő az emberi mivolt végső
meghatározója.
– a többségi vagy akár egyhangú emberi döntés bizonyíthatja a döntés elfogadottságát, de önmagában nem bizonyítja annak ontológiai igazságát.
– egy normatív következtetés csak akkor érvényes, ha a szükséges normatív premisszát is igazoltuk; azt nem lehet egyszerűen elrejteni a következtetésben.
– az, hogy az ember nem képes valamely igazságot tévedhetetlenül megismerni, nem bizonyítja, hogy nincs az emberi akarattól független igazság.
A legszigorúbb logikai következtetés ezért így fogalmazható meg: Egy véges ember vagy emberi közösség saját emberi mivoltából nem válik automatikusan az emberi mivolt végső mércéjévé. Ha egy létezőről objektív érvénnyel azt állítjuk, hogy ember vagy nem ember, akkor az állítás igazolásának olyan kritériumra kell támaszkodnia, amely nem pusztán az ítéletet kimondó személy vagy közösség akaratából származik.
Ennél tovább a puszta formális logika önmagában nem mehet. Meg tudja mondani, hogy milyen premisszák szükségesek egy következtetéshez, meg tudja különböztetni az érvényes és érvénytelen következtetéseket, valamint feltárhatja a körkörös igazolást és a kihagyott premisszákat. De önmagából nem tudja tartalmilag megállapítani, hogy mi az emberi természet, és azt sem, hogy mely konkrét kritérium felel meg ennek a természetnek. Így a vita valódi logikai határpontja nem az, hogy „ki mondja meg, ki ember”, hanem ez: Létezik-e az emberi akarattól független, objektív igazság az emberi létezőről, és ha igen, milyen érvek alapján ismerhető fel? E kérdés megválaszolása már nem pusztán formális logikai művelet, hanem az objektív valóságra vonatkozó állítások igazolásának problémája. A logika feladata ezen a ponton az, hogy biztosítsa: egyetlen olyan következtetést se tekintsünk bizonyítottnak, amelyhez a szükséges premisszát nem igazoltuk.
III. Konklúziók:
1. A puszta alkotmányozási akarat, a többségi szavazat vagy az egyéni autonómia-elv önmagában nem nyújt automatikus ontológiai, normatív és erkölcsi alapot az abortuszhoz való jog megállapításához. Ugyanakkor nem zárható ki egy ilyen alap létezése, ha rámutatunk azokra a rejtett premisszákra, amelyeket igazolni kell a megalapozottsághoz.
- A jogi és az ontológiai státusz elkülönülése: Egy jogrendszer alkotmányos eljárásban dönthet úgy, hogy jogalanyiságot vagy jogokat határoz meg, ám a puszta jogi tényből vagy többségi akaratból nem következik automatikusan annak ontológiai (létbeni) igazsága vagy objektív erkölcsi helyessége.
- Az autonómia-érv logikai korlátai: A saját test feletti autonómiából önmagában nem következik egy másik létező megszüntetésének jogosultsága. Az autonómia fogalma nem tartalmazza saját határait, így nem szolgálhat korlátlan igazolási kulcsként.
Milyen feltételek mellett létezhet igazolt ontológiai és normatív alap? Az abortuszhoz való jog alkotmányos és erkölcsi megalapozásához elkerülhetetlen a rejtett közvetítő premisszák explicitté tétele és igazolása:
- Ha a méhen belüli lény nem különálló emberi élet: Ebben az ontológiai esetben az autonómiára épülő jogalkotás logikailag hiánytalan, mert a döntés kizárólag az anya saját testi állapotára vonatkozik.
- Ha különálló emberi élet, de eltérő normatív státusszal bír: Ebben az esetben pontosan meg kell határozni és igazolni kell azt a tulajdonságot vagy feltételt, amely megalapozza az életvédelmi státuszbeli különbséget.
- Ha azonos életvédelmi státusszal bír: Ebben az esetben külön normatív igazolást igényel az az elv, hogy az egyik személy autonómiája milyen alapon írhatja felül a másik életének védelmét.
Az abortuszhoz való jog alkotmányozása akkor rendelkezhet valós ontológiai, normatív és erkölcsi alappal, ha a jogalkotó nem a többségi akarat mögé rejtőzik, hanem igazolja a méhen belüli lény státuszára és az autonómia terjedelmére vonatkozó antropológiai alapfeltevéseket.
Egy normatív rendszer, alkotmány vagy erkölcsi szabály végső alapja nem származhat pusztán emberi akaratból, többségi döntésből vagy jogi konvencióból, mert az logikailag körkörös érveléshez vagy végtelen regresszióhoz (indoklási láncolathoz) vezetne.
A felhatalmazási és indoklási lánc végén el kell jutni egy olyan normatív alapelvhez vagy igazságkritériumhoz, amely már nem egy újabb emberi döntésből vagy felhatalmazásból származik.
Antropológiai alapfeltevések:
- Az abortuszvita esetében: A végső alap a méhen belüli lény ontológiai természete, azaz az a tőlünk független valóság és tulajdonságcsoport, amely az embert emberré teszi.
- Az alkotmányozás esetében: Az a normatív elv, amely megalapozza a közösség jogát arra, hogy az egyes egyénekre nézve kötelező normákat hozzon.
Az objektív valósághoz való igazodás elve: A végső alapnak a létező emberi akarattól független természetén és objektív státuszán kell nyugodnia, ahelyett hogy a jogalkotó vagy a közösség önkényesen határozná meg a kategóriákat. Ha objektíven érvényes és kötelező normát akarunk megfogalmazni, akkor elkerülhetetlen egy emberi akarattól független alapra támaszkodni. Ennek a végső alapnak a konkrét tartalma és felismerése azonban már a logikán túllépő ontológiai és filozófiai igazolás tárgya.
Ha egy normarendszer, az alkotmány vagy az erkölcsi szabály végső alapja kizárólag a puszta emberi akarat, a többségi döntés vagy a jogi konvenció lenne, az a következő súlyos logikai és normatív következményekhez vezetne:
- Logikai csapdák: Körkörös érvelés vagy végtelen regresszió (ezt már említettük)
- Körkörös érvelés: Ha valaki vagy egy közösség önmagát hatalmazza fel a szabályok alkotására, az érvelés körkörössé válik („Azért vagyok jogosult dönteni, mert kimondom, hogy jogosult vagyok rá”).
- Végtelen regresszió: Ha egy emberi felhatalmazást egy másik emberi felhatalmazásra alapozunk, és azt egy újabb közösségi döntésre, akkor az indoklás végtelen láncolattá (regresszióvá) válik, hacsak nem jutunk el egy olyan alapelvhez, amely már nem emberi akaraton nyugszik.
- Az objektív mérce hiánya és a teljes relativizmus
- Ha az igazság és a jogosság végső kritériuma az ítéletet kimondó ember vagy többség akarata, akkor egy másik ember vagy többség ugyanolyan alapon hozhat teljesen ellenkező döntést.
- Ebben az esetben nem marad semmilyen emberi akarattól független, objektív mérce, amely alapján eldönthető lenne, hogy a két ellentétes állítás vagy norma közül melyik az igaz vagy a helyes.
- A kötelező erő hiánya a kisebbséggel (a nem egyetértőkkel) szemben
- A többségi döntés ténye megmagyarázza, hogyan született meg egy szabály, az eljárás megmagyarázza a jogi formáját, az állami kényszer pedig a végrehajtását.
- Azonban a többség puszta akarata nem válaszolja meg azt a kérdést, hogy a norma miért jogos, és miért kötelező azzal a személyi körrel szemben is, aki nem ért vele egyet. A puszta akaratból nem következik a normatív kötelezettség.
- Az ontológiai valóság és a jogi konvenció összetévesztése
- Az emberi döntés képes konvencionális szabályokat vagy kategóriákat létrehozni a jogrendszeren belül („Ettől kezdve így nevezzük”), de nem képes megváltoztatni a dolgok ontológiai természetét („Ettől kezdve ilyen természetű”).
- Ha a puszta konvenció lenne a végső alap, akkor a jogrend teljesen elszakadna a valóságtól, és az emberi mivolt vagy a jogalanyiság pusztán önkényes elnevezés kérdésévé silányulna. Ha egy társadalomban a jogrend, az alkotmány és az erkölcs végső alapjává kizárólag a puszta emberi akaratot, a többségi döntést vagy a jogi konvenciót teszik meg, az a társadalmi és jogi berendezkedés gyökeres torzulásához vezet.
- A jog átalakulása a puszta hatalom eszközévé A jogi norma és a hatalmi kényszer közötti különbség eltűnik: a jog nem az igazságossághoz vagy egy független mércéhez igazodik, hanem a mindenkori hatalmon lévők vagy a többség akaratának érvényesítési eszközévé válik. A puszta tényleges hatalom és a normatív jogosultság összecsúszik, így az válik „joggá” és „erkölccsé”, amit a hatalom birtokosa képes másokra kényszeríteni.
- Az emberi jogok és a jogalanyiság önkényessége. Mivel a jogi kategóriákat és az emberfogalmat a társadalom pusztán megállapodással hozza létre, a jogalanyiság és az emberi mivolt elismerése teljesen önkényessé és relatívvá válik. A többség bármikor dönthet úgy, hogy bizonyos csoportoktól (például a meg nem születettektől, betegektől, vagy politikai és etnikai kisebbségektől) megvonja az emberi státuszt vagy az életvédelmet, hiszen hiányzik az az akarat felett álló, objektív mérce, amely ezt megakadályozhatná.
- A többség zsarnoksága és az engedelmességi válság. A kisebbségben maradóknak semmilyen elvi vagy erkölcsi alapjuk nem marad a döntések elleni fellépésre, de a többségnek sem marad valódi normatív alapja arra, hogy a szabályt kötelezővé tegye azokra, akik nem értik vele egyet. Az engedelmességet a belső meggyőződés vagy az igazságosság helyett kizárólag az állami kényszer és a büntetéstől való félelem tartja fenn.
- A társadalmi vita és a racionális érvelés kiüresedése. Megszűnik a racionális diskurzus lehetősége, hiszen ha nem létezik független igazságkritérium, az érvelés elveszíti az értelmét. A társadalmi vitákat az ésszerű meggyőzés és az igazolási kötelezettség helyett a retorikai manipuláció, a nyomásgyakorlás és az erőfölény érvényesítése váltja fel.
- Az ilyen társadalmi berendezkedésben az alapvető jogok és értékek törékennyé válnak, mert az emberi élet védelme és a társadalmi rend stabilitása nem objektív elveken, hanem a mindenkori politikai erőviszonyok és az ingadozó többségi hangulat kényén-kedvén múlik.
Egy ilyen berendezkedés a radikális voluntarizmus és a szélsőséges jogpozitivizmus mintapéldája lenne. Egy olyan társadalom, amely a Thomas Hobbes-i „Auctoritas, non veritas facit legem” (A hatalom, és nem az igazság alkotja a törvényt) elvén működik, és törvényszerűen torkollik többségi zsarnokságba és intézményesített nihilizmusba.
1. Hatalmi technokrácia és álcázott önkény – A társadalomban a jog elveszíti igazságossági mércéjét, és csupán a társadalommérnökség és a hatalomgyakorlás technikai eszközévé válik. Az állam nem védelmezi az emberi jogokat mint előzetesen létező értékeket, hanem ő maga „adományozza” – és ennek megfelelően bármikor vissza is vonhatja – azokat. A normák iránti engedelmességet nem a belső erkölcsi meggyőződés vagy az igazságérzet, hanem kizárólag az állami kényszertől való félelem tartja fenn.
2. Ontológiai bizonytalanság és a méltóság törékenysége – Mivel a jogalanyiság és az „ember” fogalma puszta konvenció kérdése, a társadalom tagjai folyamatos egzisztenciális fenyegetettségben élnek. Az emberi státusz nem egy elismerendő alapvető valóság, hanem politikai szavazással megszerezhető vagy elveszíthető kategória. Ez a struktúra kísértetiesen emlékeztet a történelem legsötétebb autoriter rendszereire, ahol bizonyos csoportokat (meg nem születetteket, idős vagy beteg embereket, politikai vagy etnikai kisebbségeket) egyetlen jogi döntéssel megfosztottak a védelmüktől.
3. A racionális párbeszéd kiüresedése – A társadalmi vita átalakul puszta retorikai harcmezővé. Mivel nem létezik az akarat felett álló, független igazságkritérium, az észszerű meggyőzés helyét átveszi a leplezetlen manipuláció, a szuggesztió és a nyers erőfölény. A logikai érvelés értelmét veszti, hiszen a konklúziót nem a premisszák igazsága, hanem a döntéshozó pozíciója és hatalma határozza meg.
4. Látens polgárháborús állapot – A rendszer szerkezetileg rendkívül instabil. A kisebbségben maradóknak semmilyen elvi vagy erkölcsi alapjuk nem marad a döntések elfogadására. A jog így nem békét és társadalmi konszenzust teremt, hanem egy tartós ideológiai háborút, ahol a különböző csoportok egyetlen célja a hatalmi pozíció és a többség megszerzése, hogy saját akaratukat törvényi erővel kényszeríthessék a vesztesekre.
Ez a társadalom végső soron egy illuzórikus stabilitású, voluntarista hatalmi gépezet, ahol az elvek helyét a mindenkori többség vagy politikai elit kénye-kedve veszi át, az embert pedig a valóságtól elszakadt jogi dimenzió játékszerévé fokozza le.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése