A személyiség két születése

A. N. Leontyev személyiségelmélete Ter 3,1–24 és Jn 3,1–15 tükrében

Az emberi személyiség kialakulása nem pusztán biológiai érés, és nem is egyszerűen az ismeretek, képességek vagy viselkedési formák fokozatos felhalmozódása. Az ember fejlődésének egyik legfontosabb kérdése, hogy miként válik saját vágyainak, késztetéseinek és külső elvárásainak alávetett lényből olyan személlyé, aki képes felismerni, mérlegelni és felelősen rendezni cselekedeteinek indítékait. Alekszej Nyikolajevics Leontyev szovjet pszichológus személyiségelmélete ezt a folyamatot a személyiség két születésének gondolatával írja le. A kifejezés nem két biológiai eseményt jelöl, hanem két jelentős fejlődési fordulatot: először az emberi cselekvés indítékainak összetettebbé válását és hierarchikus rendeződését, később pedig azt a mélyebb átalakulást, amelynek során az ember egyre tudatosabban tájékozódik saját életének, társadalmi kapcsolatainak és személyes értékeinek rendszerében.

Ez a pszichológiai megközelítés különösen termékeny párbeszédbe állítható a Teremtés könyvének 3. fejezetével és János evangéliumának a Jézus és Nikodémus közötti párbeszéddel. A Ter 3,1–24 az emberi szabadság, a vágy, a bizalom és a felelősség kérdését állítja elénk: mi történik, amikor az ember saját kívánságait és értelmezését Isten szavánál fontosabbnak tekinti? A Jn 3,1–15 pedig egy másik, de az előzőhöz szorosan kapcsolódó kérdésre válaszol: elegendő az ember számára a tudás, a vallási ismeret és az erkölcsi igyekezet, vagy olyan megújulásra van szüksége, amelyet önmagából nem képes előállítani? A pszichológiai kutatás és a két bibliai szöveg közös gondolati tere az ember belső átalakulására kérdez rá, de eltérő nézőpontból közelítik meg azt. Leontyev a személyiség pszichológiai fejlődését elemzi, a Teremtés könyve az Istennel való kapcsolatban bekövetkező törést mutatja be, János evangéliuma pedig az Istentől származó új élet lehetőségét hirdeti.

1. A személyiség első születése: amikor a cselekvés mögött több indíték jelenik meg

Leontyev tevékenységelméletében az ember nem elszigetelt ingerekre automatikusan reagáló szervezet. Cselekvéseit szükségletek, indítékok, célok és a környezetével kialakított kapcsolatai szervezik. Fontos különbséget tenni a szükséglet, az indíték és a cél között. A szükséglet valamilyen hiány vagy feszültség, amely kielégítésre irányul; az indíték az a tényező, amely a tevékenységnek személyes jelentést és irányt ad; a cél pedig az a konkrét eredmény, amelyet az ember egy adott cselekvés során el akar érni. Ezek összefüggnek, de nem azonosak. A pontosság kedvéért annyit szükséges kiemelnünk, hogy a szükséglet önmagában még nem feltétlenül rendelkezik pontosan meghatározott tárggyal. A szükséglet tárgya a tevékenység során tárul fel, és ezáltal válik a tevékenység indítékává. Az indíték tehát nem egyszerűen egy belső késztetés, hanem az a tárgy, amely a szükségletet kielégíti, és a tevékenységet motiválja.

A cél ezzel szemben a cselekvés tudatosan elérni kívánt eredménye. A tevékenység indítéka és a cselekvés célja nem feltétlenül esik egybe. 

Miért is fontos ez? Mivel Leontyev elméletében éppen az a döntő, hogy az ember tevékenysége nem egyszerűen belső vágyak összege. A tevékenység objektív, társadalmi és kapcsolati összefüggésekbe ágyazódik. A személyiség nem pusztán a saját vágyai feletti uralom képessége, hanem az ember társadalmi tevékenységében kialakuló, sajátos motivációs és jelentésbeli struktúra.

A kisgyermek fejlődésének korai szakaszában a cselekvés és annak közvetlen indítéka többnyire szorosan összekapcsolódik. A gyermek azért nyúl valami után, mert kívánja; azért cselekszik, mert a közvetlen helyzet erre készteti. A fejlődés során azonban egyre gyakrabban fordul elő, hogy ugyanaz a cselekvés több indítékot is szolgál, illetve hogy az ember egy közvetlen kívánságát egy másik, fontosabbnak tekintett cél érdekében háttérbe szorítja. Ezt nevezi Leontyev a személyiség első születésének: megjelenik a többindítékúság, vagyis a polimotiváció, és kialakul a cselekvések, illetve indítékok bizonyos alá- és fölérendeltsége.

Ez a változás nem egyszerűen azt jelenti, hogy az embernek egyre több kívánsága lesz. A döntő mozzanat az, hogy a különböző indítékok már nem egyenrangúan határozzák meg a viselkedést. Az ember képes lehet például lemondani egy azonnali jutalomról azért, hogy megfeleljen egy számára fontos szabálynak, elérjen egy későbbi célt, vagy megőrizzen egy kapcsolatot. A közvetlen élvezet és a hosszabb távú cél közötti konfliktusban fokozatosan kialakulhat az indítékok hierarchiája. A gyermek így nem pusztán reagál a helyzetre, hanem egyre inkább képes saját cselekvését valamilyen átfogóbb szempont szerint megszervezni.

Leontyev klasszikus példája a „keserű cukorka” jelensége. A gyermek olyan helyzetbe kerül, amelyben egy feladat elvégzéséért jutalmat kapna, de nem sikerül teljesítenie a feladatot. Amikor mégis megkapja a jutalmat, az öröm helyett kellemetlen, keserű érzés jelenik meg benne. A cukorka fizikailag édes, de a gyermek számára elveszíti pozitív jelentését, mert a jutalom és a saját teljesítménye közötti erkölcsi-érzelmi összefüggés megváltozik. A példa azt mutatja, hogy a viselkedést nem lehet pusztán a külső jutalommal magyarázni. A gyermek számára már jelentősége van annak is, hogyan jutott hozzá a jutalomhoz, és hogyan viszonyul saját cselekedetéhez. Ezt a jelenséget azonban nem szabad összekeverni más, hasonló fejlődési kísérletekkel. A szabályok betartását, megszegését vagy a megtévesztést vizsgáló kísérletek – például Jevgenyij Szubbotszkij kislabdával és spatulával végzett feladathelyzete – más kérdéseket vizsgálnak. Ezekben az a lényeges, hogy a gyermek miként viszonyul egy ismert szabályhoz akkor, amikor úgy gondolja, hogy viselkedését nem ellenőrzik. Az ilyen vizsgálatok betekintést adhatnak a szabálytudat, az önszabályozás és a megtévesztés fejlődésébe, de önmagukban nem bizonyítják, hogy a gyermek már kialakult erkölcsi személyiséggel rendelkezik. A különböző kísérletek közös tanulsága inkább az, hogy az emberi cselekvés egyre összetettebb belső szabályozás alá kerül.

2. A személyiség második születése: a saját élet irányának tudatos vállalása

A személyiség első születésével tehát kialakul az indítékok bizonyos hierarchiája. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy az ember teljesen átlátja saját indítékainak rendszerét, vagy tudatosan képes meghatározni életének egész irányát. Leontyev második születésnek nevezi azt a mélyebb fejlődési fordulatot, amelynek során az ember egyre tudatosabban viszonyul saját motívumaihoz, társadalmi kapcsolataihoz és életének meghatározó értékeihez. Nem egyszerűen felismeri, hogy miért cselekszik, hanem egyre inkább képes állást foglalni abban, hogy milyen indítékokat fogad el irányadónak, és milyen emberré kíván válni.

Fontos, hogy elkerüljük az individualizmus látszatát: A második születés esetében a hangsúly a tudat sajátos átrendeződésén van. Az ember egyre összetettebb társadalmi kapcsolatrendszerbe kerül. Egy cselekvése már nemcsak egyetlen tevékenységhez és indítékhoz kapcsolódik, hanem több, egymással akár konfliktusban álló társadalmi viszonyhoz is. Ezért szükségessé válik, hogy a személyiség tudata ezeket az összefüggéseket is képes legyen rendezni.

Leontyev külön kiemeli:

• a motívumok hierarchiájának átalakulását;
• a személyes jelentések rendszerének kialakulását;
• a társadalmi kapcsolatok újraértelmezését;
• a serdülőkorban megjelenő tudatos személyiség kialakulását.

Ez a folyamat különösen a serdülőkorban válik hangsúlyossá. A gyermek korábban többnyire olyan tevékenységekben vesz részt, amelyeknek kereteit a család, az iskola és a közvetlen környezet határozza meg. A serdülő azonban egyre inkább kérdésessé teszi ezeket a kereteket. Nemcsak azt szeretné tudni, mit várnak tőle, hanem azt is, hogy ő maga mit tart fontosnak, milyen értékekkel tud azonosulni, és milyen helyet kíván elfoglalni a világban. Ez gyakran konfliktusokkal jár, hiszen a korábbi tekintélyek, szabályok és elvárások már nem feltétlenül elegendők számára. A fejlődés szempontjából azonban nem a konfliktus önmagában a döntő, hanem az, hogy az ember képes-e a késztetéseit és tapasztalatait egy átgondoltabb, személyesen vállalt értékrendbe rendezni.

A második születés nem egyetlen életkorhoz kötött, egyszeri esemény. A személyiség fejlődése egész életen át tart, és az ember új élethelyzetekben ismételten kénytelen felülvizsgálni korábbi döntéseit, értékeit és indítékait. A felnőtt életben a munka, a hivatás, a családi kapcsolatok, a közösségi felelősség vagy egy jelentős veszteség is olyan helyzetet teremthet, amelyben az embernek újra kell értelmeznie önmagát. Egy alkotó vagy művész pályájának alakulása például jól szemléltetheti, hogyan változik meg az alkotás személyes jelentése: a külső elismerés vagy siker helyett egyre inkább maga az alkotói feladat, az igazság keresése vagy a mű iránti felelősség válhat meghatározóvá. Az ilyen példák azonban egyéni életutakat világítanak meg, nem pedig minden emberre érvényes, mechanikus fejlődési törvényt bizonyítanak.

Fontos kiemelnünk, hogy a modern motivációkutatás több ponton árnyalja Leontyev megközelítését. Az önmeghatározás-elmélet például különbséget tesz a belső motiváció és a külső eredetű, de belsővé tett indítékok között. Nem minden olyan cselekvés belső motivációjú, amelyet az ember önként végez. Lehetséges, hogy valaki külső elvárásból kezd el tanulni vagy sportolni, később azonban felismeri a tevékenység személyes értékét, és saját értékrendjének részévé teszi. Ez már autonómabb motiváció, de nem feltétlenül azonos azzal, amikor valaki magáért a tevékenység öröméért cselekszik. A különbség azért fontos, mert a személyiség érettsége nem egyszerűen azt jelenti, hogy az ember mindig azt teszi, amihez kedve van, hanem azt is, hogy képes olyan értékeket vállalni, amelyek akkor is irányítják, amikor a cselekvés nehézséggel vagy lemondással jár. Leontyev elmélete inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy a személyiség nem azonos a pillanatnyi vágyak összességével. Az ember személyisége abban is megmutatkozik, hogy milyen rendet alakít ki indítékai között, és milyen jelentést ad saját cselekedeteinek. Ez a felismerés különösen akkor válik fontossá, amikor a bibliai emberképet kezdjük vizsgálni.

3. Az ember első válsága: a bizalom megbomlása a Teremtés könyvében

A Teremtés könyvének 3. fejezete az emberi szabadság és felelősség egyik alapvető bibliai elbeszélése. A történet nem pszichológiai esettanulmány, és nem is az emberi motiváció fejlődésének tudományos leírása. Teológiai nyelven beszél arról, miként sérül meg az ember kapcsolata Istennel, önmagával és a teremtett világgal. Mégis felismerhetők benne azok a belső folyamatok, amelyekre Leontyev elmélete a pszichológia szempontjából rávilágít.

A történet a kígyó kérdésével kezdődik: „Csakugyan azt mondta Isten…?” A kísértés első mozzanata nem közvetlenül a tiltott gyümölcs megszerzésére irányul, hanem Isten szavának és szándékának megkérdőjelezésére. A bizalom helyére gyanakvás kerül. A kígyó úgy állítja be Istent, mintha az ember javát korlátozó, valamit féltékenyen visszatartó hatalom lenne. A kísértés így nem egyszerűen egy szabály megszegésének lehetősége, hanem annak a kapcsolatnak az átértelmezése, amelyben az ember addig saját helyét és szabadságát értelmezte. A Ter 3,6 különösen is fontos ebből a szempontból. Az asszony látja, hogy a fa gyümölcse eledelre jó, szemre tetszetős, és kívánatos, mert bölcsességet ad. A szöveg három szempontot kapcsol össze: – a testi szükségletet,

– az érzéki vonzerőt

– és a bölcsesség megszerzésének vágyát.

A probléma abban áll, hogy ezek a szempontok egy olyan döntésben rendeződnek egységgé, amely figyelmen kívül hagyja Isten szavát. A bölcsesség iránti vágy önmagában is értékes lehet, de itt az ember úgy akarja megszerezni, hogy közben elszakítja magát attól a kapcsolattól, amelyben a bölcsesség valódi helye és értelme megmutatkozhatna.

Leontyev fogalmaival élve azt mondhatjuk, hogy a történetben több indíték találkozik, és ezek egy közös cselekvés felé rendeződnek. Ez azonban csak óvatos pszichológiai párhuzam. A bibliai elbeszélés nem azt állítja, hogy az ember azért bukik el, mert még nem alakult ki megfelelő indítékhierarchiája. A hangsúly sokkal mélyebb: az ember szabadsága a bizalom kapcsolatában gyökerezik, és akkor torzul el, amikor önmagát teszi meg a jó és a rossz végső mércéjének. A bűn ezért nem egyszerűen egy rosszul megválasztott motiváció, hanem az Istennel való kapcsolat megszakítása, az emberi szabadság önkényes önértelmezése.

A tett következményei is ezt mutatják. Ádám és Éva észreveszik mezítelenségüket, elrejtőznek Isten elől, majd egymásra és a kígyóra hárítják a felelősséget. A szégyen, a félelem és a vádaskodás nem pusztán kellemetlen érzelmi következmény, hanem a kapcsolatok szétesésének jele. Az ember már nem képes természetes bizalommal jelen lenni Isten előtt, és a másik emberben sem egyszerűen társat, hanem a felelősség áthárításának lehetséges célpontját látja. A bűn így nem marad az egyén belső világának ügye: átalakítja az emberi kapcsolatokat és a teremtett világhoz való viszonyt is. A történet végén Isten ruhát készít az embernek, majd kiűzi őt az Éden kertjéből. A kiűzetés következménye a fájdalmas elszakadás, de az ember nem válik jelentéktelenné vagy közömbössé Isten számára. A ruházat motívuma a gondoskodás jeleként is olvasható: az ember elveszítette korábbi állapotát, de Isten nem hagyja teljesen magára. A Ter 3 ezért nem pusztán a bukás története, hanem az emberi szabadság tragikus lehetőségének és az isteni irgalom első jeleinek elbeszélése is.

4. Nikodémus éjszakája: a tudás nem azonos az új élettel

János evangéliumának 3. fejezete egy egészen más helyzetből indul. Nikodémus egy farizeus, a zsidók egyik vezető embere, aki felismeri Jézus tanításának és jeleinek jelentőségét. Éjszaka keresi fel őt. Az éjszaka a történet konkrét körülménye, ugyanakkor az evangélium egészében sokszor a meg nem értés, a bizonytalanság és a még fel nem ismert világosság jelképes tere is lehet. Nikodémus nem ellenségesen közeledik Jézushoz, de a beszélgetésből kiderül, hogy vallási tudása és tekintélye önmagában még nem jelenti azt, hogy érti Isten cselekvésének lényegét.

Jézus kijelentése váratlanul hangzik fel az aggastyán számára: „Ha valaki nem születik újjá, nem láthatja meg Isten országát.” A görög szövegben szereplő γεννηθῆναι ἄνωθεν kifejezés különösen gazdag jelentésű. Az ἄνωθεν szó jelentheti azt, hogy „újra”, „ismét”, de azt is, hogy „felülről”. János evangéliumában pedig különösen is az Istentől való születést jelenti. A kettős jelentés azért különösen jelentős, mert Nikodémus a testi születésre gondol, Jézus viszont az Istentől származó új életre. Nikodémus a kifejezést a testi újjászületés értelmében érti, ezért kérdez rá arra, hogyan térhetne vissza az ember anyja méhébe. Jézus azonban nem biológiai újrakezdésről beszél, hanem olyan születésről, amelynek forrása Isten. A kettős jelentés teológiai szempontból döntő: az embernek valóban új életre van szüksége, de ez az új élet nem pusztán a régi élet megismétlése, hanem felülről érkező ajándék. Jézus a vízből és Lélekből való születésről beszél. A πνεῦμα görög szó jelentése szél, lehelet és lélek; ez a jelentésgazdagság adja a jánosi szöveg egyik legfontosabb képi elemét. A szél ott fúj, ahol akar, halljuk a hangját, de nem tudjuk pontosan, honnan jön és hová tart. Így van mindenkivel, aki a Lélektől születik. A kép arra figyelmeztet, hogy Isten Lelkének működése nem szorítható az emberi ellenőrzés és előrejelzés keretei közé. A Lélek nem egy újabb pszichológiai képesség, amelyet az ember saját erőfeszítésével megszerezhet, hanem Isten szabad, életet teremtő cselekvése. 

Ezen a ponton válik különösen világossá a kapcsolat és a különbség Leontyev személyiségelmélete és János evangéliuma között. Leontyev a második születés elmélete azt írja le, hogy miként válik az ember egyre tudatosabbá saját indítékai, értékei és életének iránya tekintetében. Ez a fejlődés a személyiség belső szerveződésének átalakulása. János evangéliumában azonban az újjászületés nem az emberi önfejlesztés magasabb fokozata. Nem arról van szó, hogy Nikodémusnak még több önismeretre, még szilárdabb akaratra vagy még rendezettebb motivációkra lenne szüksége. Jézus szerint olyan életre van szüksége, amelyet nem önmagából hoz létre. Az ember nem tudja önmagát felülről megszülni. Az Istentől kapott új élet az ember egész valóságát érinti, így annak következményei a gondolkodásban, a döntésekben, a kapcsolatokban és a cselekvésben is megmutatkoznak. A kegyelem azonban nem azonos az önneveléssel. Az emberi erőfeszítésnek megvan a maga helye, de nem ez az új élet végső forrása.

Nikodémus alakja ezért különösen fontos. Ő nem tudatlan vagy erkölcstelen emberként jelenik meg, hanem vallásilag művelt, tekintélyes személyiségként, aki mégis nehezen érti meg Jézus szavait. A történet arra figyelmeztet, hogy a vallási ismeret, a hagyományos tekintély és a helyes fogalmak birtoklása nem azonos az Istennel való élő kapcsolattal. Lehet valaki sokat tudni Istenről, miközben még nem engedi, hogy Isten Lelke átalakítsa az életét.

5. A felemelt Fiú és az új élet forrása

A beszélgetés következő fordulópontján Jézus Mózes pusztai történetére utal: ahogyan Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy kell fölemeltetnie az Emberfiának is, hogy mindenkinek, aki hisz benne, örök élete legyen. A háttérben a Számok könyvének 21. fejezete áll, amelyben a nép lázadása és a kígyómarások következtében halálos veszélybe kerül. Isten Mózes közvetítésével egy rézkígyót készíttet, és aki rátekint, életben marad. Jézus ezt az eseményt saját küldetésére vonatkoztatja. A pusztai történetben a megmenekülés nem az ember önerejéből következik: a halálos veszélyben lévő embernek Isten által adott jelre kell tekintenie. János evangéliumában a felemelt Emberfia a keresztre utal, amely egyszerre jelenti Jézus szenvedését, halálát és megdicsőülését. Az új élet forrása így nem az ember saját teljesítménye, hanem az a szeretet, amelyben Isten önmagát adja az emberért.

Ez a gondolat a Teremtés könyvének történetével is összekapcsolható. A Ter 3-ban az ember a saját értelmezését és vágyát helyezi Isten szava elé, és ezzel a halál, az elszakadás és a félelem világába lép. A Jn 3-ban Jézus azt mutatja meg, hogy ebből az állapotból nem elegendő pusztán jobb döntésekkel vagy erősebb önfegyelemmel kilépni. Az embernek Isten életadó cselekvésére van szüksége. A hit ebben az összefüggésben nem pusztán egy tanítás igaznak tartása, hanem bizalom és odafordulás ahhoz, akiben Isten új életet kínál.

6. Pszichológiai fejlődés és teológiai újjászületés: mit tanulhatunk Leontyevtől és a bibliai szövegekből?

A három megközelítés közötti kapcsolatot akkor érthetjük meg helyesen, ha nem mossuk össze a különböző értelmezési szinteket.

Leontyev pszichológiai elmélete azt vizsgálja,

– miként szerveződik az ember tevékenysége, hogyan rendeződnek indítékai, és miként válik egyre tudatosabbá saját életének irányításában.

A Teremtés könyve azt mutatja meg,

– hogy az emberi szabadság nem értelmezhető az Istennel való kapcsolat nélkül, mert a bizalom megbomlása az ember egész létezését érinti.

János evangéliuma pedig azt állítja,

–hogy az ember végső megújulásának forrása nem önmaga, hanem Isten Lelke.

Leontyev elmélete segíthet megérteni, hogy az ember nem egyszerűen egyetlen vágy vagy ösztön foglya. Képes indítékait rangsorolni, késztetéseit szabályozni, és olyan célokat követni, amelyek túlmutatnak a pillanatnyi érdekein. Ez a képesség az erkölcsi felelősség és az érett személyiség kialakulásának fontos feltétele. A Teremtés könyve ugyanakkor arra figyelmeztet, hogy a vágyak rendezése önmagában nem garantálja a helyes életet. Az ember nagyon következetesen is követhet olyan célt, amely elszakítja őt a jótól. A kérdés ezért nem csupán az, hogy milyen erősek az indítékaink, hanem az is, hogy milyen igazság és milyen kapcsolat adja meg számukra a mércét.

A személyiség második születése és a jánosi újjászületés között különösen fontos a különbségtétel. Az előbbi a pszichológiai fejlődés fogalma: az ember egyre tudatosabban rendezi saját indítékait, és vállalja életének irányát. Az utóbbi teológiai fogalom: az ember a Lélek által Istentől kap új életet. A kettő között lehet kapcsolat, hiszen az Istentől kapott élet az ember személyiségében is változásokat hoz létre. De a pszichológiai érettség nem azonos a kegyelemmel, és a kegyelem nem egyszerűen a pszichológiai fejlődés következő szintje.

E különbség megóv két szélsőséges következtetéstől. Az egyik szerint elegendő, ha az ember megfelelő önismeretre tesz szert, kialakítja értékrendjét, és megtanulja uralni vágyait. Ez figyelmen kívül hagyná a bibliai felismerést, hogy az embernek Istenre és az ő megújító cselekvésére is szüksége van. A másik szélsőség szerint, ha az ember újjászületett a Lélektől, akkor már nincs szüksége tudatos döntésekre, önfegyelemre és személyes fejlődésre. Ez viszont félreértené a kegyelem természetét: Isten ajándéka nem megszünteti az ember szabadságát és felelősségét, hanem új alapra helyezi azokat.

Az embernek tehát nem elegendő, ha vágyai és indítékai egyszerűen követik egymást; szüksége van arra is, hogy felismerje, mi, pontosabban KI irányítja az életét, és felelősen rendezze döntéseit. De még ez sem jelenti a teljes megújulást. A személyiség fejlődése során az ember megtanulhatja tudatosabban vállalni önmagát, a hit révén azonban felismeri, hogy élete legmélyebb forrása nem saját teljesítménye, hanem Isten ajándéka. A szabadság így nem az Istentől való függetlenségben teljesedik ki, hanem abban a kapcsolatban, amelyben az ember képessé válik a bizalomra, a szeretetre és a felelős önátadásra.