Évközi 30. hét, kedd

Olvasmány (Ef 5,21–33)

Levelében Szent Pál apostol a házastársi kapcsolatot a Krisztushoz tartozó élet összefüggésében kezdi tárgyalni, ezért a szakasz kulcsa már a bevezető felszólításban megjelenik: „Engedelmeskedjetek egymásnak Krisztus iránti tiszteletből” (Ef 5,21), ami a keresztény közösség egészére vonatkozó alapelvként vezeti be a családi kapcsolatokról szóló tanítást.

A görög ὑποτασσόμενοι kifejezés a ὑποτάσσω igéből származik, és a másikhoz való viszony rendezését, az önmagunkról való lemondás bizonyos formáját, illetve a másik elismerését fejezi ki; ebben az összefüggésben nem az egyik ember feltétlen uralmát, hanem Krisztus iránti tiszteletből fakadó kapcsolati magatartást jelöl. Az ókori görög–római világban a családi rendet hierarchikus viszonyok határozták meg, Pál azonban a férj feladatát nem a hatalom gyakorlásában, hanem a feleség iránti, Krisztus önátadásához mérhető szeretetben határozza meg. Ezt az irányt jelzi a már ismert ἀγαπάω, vagyis a szeretni ige is: a férj szeretete nem puszta érzelem vagy birtokló ragaszkodás, hanem olyan cselekvő odafordulás, amely a másik javát keresi, és kész felelősséget vállalni érte. Amikor Pál Krisztus és az egyház kapcsolatát állítja példaként, a szeretet mércéjét nem a társadalmi rangban, hanem Krisztus önátadásában találja meg, aki nem a másik kiszolgáltatottságából nyer előnyt, hanem önmagát adja érte. A „saját testét táplálja és gondozza” gondolatban szereplő ἐκτρέφω és θάλπω igék a táplálás, a gondoskodás és a gyengéd melegséggel való körülölelés képét idézik fel, így a házastársi szeretet kézzelfogható mércéje a mindennapi figyelem, a biztonság és a másik ember fejlődésének támogatása lesz. A „ketten egy testté lesznek” idézet a Teremtés könyvére utal, és azt fejezi ki, hogy a házasságban két ember kapcsolata új, közös életközösséggé formálódik, amelyben egyikük méltósága sem válhat a másik eszközévé. Pál a „nagy titok” kifejezéssel μυστήριον μέγα a házasság és Krisztusnak az Egyházzal való kapcsolatának mélyebb összefüggésére mutat rá: a házastársi szeretet a maga emberi valóságában Isten hűséges, életet adó szeretetének jele.

Szent Pál gondolatának lényege az, hogy a házasság nem hatalmi verseny, hanem olyan hivatás, amelyben a szeretet mindennapi döntései által mindkét fél növekedhet, és egyre inkább láthatóvá válhat közöttük Krisztus önmagát ajándékozó szeretete.

Evangélium (Lk 13,18–21)

Jézus a meggörnyedt asszony meggyógyítását követően Isten országáról kezd beszélni, és két hétköznapi képpel, a mustármaggal és a kovásszal világítja meg, hogyan működik Isten uralma az emberi világban. 

Az „Isten országa” Isten uralmát, jelenlétét és életet átalakító cselekvését jelenti, amely Jézus működésében már elkezdett megmutatkozni. A mustármagot jelölő κόκκος σινάπεως a parányi, kicsiny és a jelentéktelennek látszó kezdet képét idézi fel, míg az ηὔξησεν, azaz „növekedett” ige arra irányítja a figyelmet, hogy a kezdet és a vég között olyan fejlődés megy végbe, amelynek teljes eredménye nem látható előre. A magból terebélyes növény lesz, amelynek ágai között az ég madarai fészket rakhatnak, így a kép nemcsak a növekedésről, hanem a mások számára is otthont, védelmet és lehetőséget kínáló életről szól. A madarak ágak közötti megtelepedésének képe az ószövetségi prófétai hagyományt is felidézheti, különösen Ezekiel könyvének nagy fává növő hajtásról szóló látomását, amelyben a fa ágai között különböző madarak találnak menedéket (vö. Ez 17,22–24). 

A másik példabeszédben a ζύμη, vagyis a kovász egy asszony kezében jelenik meg, aki három mérő lisztbe rejti, míg az egész tészta meg nem kel; az ἐγκρύπτω vagyis „elrejt” ige a folyamat kezdeti láthatatlan voltát, az ἐζυμώθη pedig a teljes tésztára kiterjedő átalakulást hangsúlyozza. A kovász a Szentírás más helyein jelképezheti ugyan a romboló hatást, itt azonban nem a rossz, hanem a csendesen, belülről és az egészre kiterjedően ható növekedés példája, ezért jelentését mindig az adott szövegösszefüggésből kell megértenünk. 

A két példabeszéd végső üzenete az, hogy Isten cselekvése sokszor akkor is munkálkodik, amikor még nem látjuk az eredményét: a hűség, a szeretet és a jóság apró tettei lassan egész kapcsolatokat és közösségeket alakíthatnak át.

Elmélkedés

Isten országa ott kezd növekedni, ahol szeretetből lemondunk az uralkodásról, és a másik ember javát kezdjük keresni. Pál apostol – noha ő maga nem volt házas – a házastársi kapcsolatban Krisztus önátadó szeretetét állítja elénk, Jézus pedig a mustármag és a kovász képével mutatja meg, hogy ez a szeretet a legkisebb, sokszor észrevétlen cselekedetekből is egész életet átformáló erővé válhat. Így a valódi szeretet nem a másik ember fölötti hatalomban, hanem abban mutatkozik meg, hogy biztonságot, szabadságot és növekedési lehetőséget teremt számára. Ahogyan a kovász láthatatlanul járja át a tésztát, úgy alakítja át a hűség, a türelem, a megbocsátás és a mindennapi önátadás a kapcsolatainkat, még akkor is, ha a változás eredményét nem látjuk azonnal. Ne becsüld le a szeretet kicsiny tetteit: lehet, hogy számodra csak egyetlen jó szó, egy türelmes gesztus vagy egy hűséges döntés, de valaki más életében ezek jelenthetik a növekedés kezdetét – és általuk Isten országa is közelebb kerül hozzánk.

Lelkiismeretvizsgálati kérdések (puncta)

Egzisztenciális kérdések – Milyen életet építek?

• Mely kapcsolataimban törekszem inkább arra, hogy nekem legyen igazam, mint arra, hogy a másik emberrel együtt egy jobb és igazabb megoldást találjunk
• Milyen aprónak tűnő, de rendszeres döntéseim alakítják valójában az életemet: a türelem és a hűség, vagy a sértettség, a kényelem és az önérvényesítés?
• Tudok-e hinni egy jó változás lehetőségében akkor is, amikor még nem látom az eredményét, vagy csak abba fektetek energiát, aminek azonnali hasznát érzékelem?
• Olyan emberré válok, akinek a jelenlétében mások növekedhetnek, kibontakozhatnak és önmaguk lehetnek, vagy akaratlanul is beszűkítem a szabadságukat?
• Ha életemet egy elültetett maghoz hasonlítanám, milyen gyümölcsöt szeretnék látni benne néhány év múlva, és milyen konkrét lépést teszek ezért már ma?

A lelkem – Mi alakítja a kapcsolataimat?

• Képes vagyok-e úgy szeretni valakit, hogy közben nem akarom irányítani, megváltoztatni vagy a saját elvárásaimhoz igazítani?
• Hogyan reagálok, amikor a másik ember fejlődése, véleménye vagy önállósága eltér attól, amit én helyesnek tartok: kíváncsisággal és nyitottsággal, vagy félelemmel és ellenőrzési kényszerrel?
• Felismerem azokat a visszatérő gondolati és érzelmi mintákat, amelyek észrevétlenül mérgezik a kapcsolataimat, például a bizalmatlanságot, a neheztelést vagy az állandó megfelelési vágyat?
• Tudok türelmes lenni a saját fejlődésemmel és mások változásával, vagy irreális elvárásaim miatt idő előtt feladom a reményt?
• Milyen környezetet teremtek magam körül: olyat, amelyben mások biztonságban kimondhatják érzéseiket és hibázhatnak, vagy olyat, amelyben állandóan bizonyítaniuk kell az értéküket?

A hitem – Hogyan növekszik bennem Isten országa?

• Hiszem, hogy Isten a hétköznapi, jelentéktelennek látszó tetteimen keresztül is képes munkálkodni, vagy csak a rendkívüli eseményekben és a látványos eredményekben keresem jelenlétét?
• A házastársi, családi és közösségi kapcsolataimban mennyire tükröződik Krisztus önátadó szeretete: mennyire vagyok kész meghallgatni, szolgálni, bocsánatot kérni és megbocsátani?
• Van-e olyan ember, akinek a kibontakozását féltékenységből, sértettségből vagy a saját tekintélyem védelmében nehezítem meg?
• Melyik apró, de következetes lelki gyakorlat — például a napi imádság, a hálaadás, a Szentírás olvasása vagy a konkrét segítségnyújtás — lehetne az a „kovász”, amely lassan átjárja egész életemet?
• Isten arra hív, hogy ne csupán beszéljek a szeretetről, hanem egy konkrét döntéssel, megbékéléssel vagy önzetlen cselekedettel elősegítsem országának növekedését. Észreveszem, meghallom ezt a hívást?

Krisztus, a mindenség Királya (Zebegény, 2016)

Evangélium (Mt 25,31–46)

1. A szentírási szöveg értelmezése

Máté evangélista sajátos, nagy összefoglaló tanítása ez a végső ítéletről és a krisztusi erkölcs lényegéről. Kapcsolatba hozható a nyolc boldogságról szóló tanítással, különösen Iz 58,8–14 és a Zsolt 23 fényében, de a hegyi beszéd egészének eszkatologikus távlatba helyezve is olvasható. A szöveg nem egyszerű hasonlat, hanem az Emberfia végső ítéletének látomásszerű bemutatása. Nem csupán a világ végéről szól, hanem arról is, hogy milyen alapja van Isten ítéletének, és milyen élet vezet az örök életre.

A szöveg hátterében az ószövetségi és a korabeli zsidó apokaliptikus hagyományok is felismerhetők. Máté evangélista Jézus tanítását úgy közvetíti, hogy az beteljesíti és új megvilágításba helyezi az Írások tanítását. A szöveg hátterében egyaránt megtalálható a Lev 19,2 és a MTörv 11,22 tanítása, valamint a későbbi rabbinikus hagyományban is megjelenő gondolat, hogy Isten irgalmas cselekedeteit követnünk kell (vö. bSzota 14a).

A Máté evangéliumában található szöveg sajátosságai:

– Jézus az Emberfia (vö. Dán 7,9.13–14; Zak 14,5), aki királyként és bíróként jelenik meg (vö. Jel 20,11; Zsolt 114,3.7);

– Az Emberfia szétválasztja a juhokat a kecskéktől. Ez a pásztori életből vett kép a végső ítéletet és az emberek közötti különbségtételt jelképezi;

– A király azonosítja magát a legkisebbekkel (vö. Péld 19,17; Mt 10,42; 11,29);

– A király azonosítja magát azokkal is, akik az Atya akaratát teljesítik (Mt 12,50; 25,40);

– Krisztus királyságának pásztori vonása is hangsúlyos: a pásztor gondoskodik nyájáról, és osztozik annak sorsában (vö. Zsolt 23).

Isten összegyűjt minden népet az Emberfia ítéletére (vö. Mt 24,31). A király megáldja a jobbján álló igazakat, a balján állók fölött pedig ítéletet mond. Az igazak életében az mutatkozik meg, hogy a rászorulóban testvérüket és magát Krisztust ismerik fel (vö. Mt 12,48–50; 18,15.21.35; 23,8). Akik viszont elmulasztják a segítséget, azok nem ismerték fel a találkozás lehetőségét a szükséget szenvedő emberben. Az igazak az örök életre, az irgalmasságot elmulasztók pedig az örök büntetésre mennek (vö. Dán 12,1). A szöveg arra figyelmeztet, hogy a szeretet cselekedeteinek elmulasztása súlyos erkölcsi felelősséggel jár (vö. Jel 20,15).

2. Hitünk szempontjából

– Jézus a mi Királyunk: „Méltó a Bárány, akit megöltek, hogy övé legyen a hatalom és gazdagság, a bölcsesség, az erő, a tisztelet, a dicsőség és az áldás!” (Jel 5,12).

– Isten Krisztus megtestesülése, kereszthalála és feltámadása által kinyilvánította üdvözítő uralmát. Krisztus feltámadása a halál fölötti győzelem és a mi feltámadásunk reményének alapja (vö. 1Kor 15,20–21; Róm 14,9).

– Jézus eljön ítéletet tartani (vö. Mt 16,27; Zsolt 62,13; Jel 20,11–15). A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint az utolsó ítélet nyilvánosságra hozza az egyes emberek és az egész emberiség életének végső értelmét, valamint Isten igazságosságának és szeretetének győzelmét (KEK 678, 1038–1041).

– Az Atya minden hatalmat átad a Fiúnak (vö. Zsolt 72; Jn 5,22; Ef 1,20–22), Krisztus pedig a végső beteljesedéskor mindent átad az Atyának, hogy Isten legyen minden mindenben (vö. 1Kor 15,28).

– Jézus bírói hatalma nem választható el megváltói szeretetétől. Aki életét adta értünk, az ítél meg bennünket; ezért az ítélet egyszerre tárja fel Isten igazságosságát, az ember felelősségét és a kegyelemre szoruló ember helyzetét (vö. Jn 15,13).

– Az ítélet napja fényt derít a szívek titkaira és az emberi cselekedetek valódi értékére (vö. Dán 7,10; Mt 3,7–12; Mk 12,38–40; Jn 3,20–21; 1Kor 4,5).

3. Erkölcsi cselekvésünk szempontjából

– „Íme, törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a bujdosó szegényeket vidd be házadba! Ha mezítelent látsz, takard be, és testvéred elől ne zárkózz el!” (Iz 58,7);

– „A gyengét nem erősítettétek és a beteget nem gyógyítottátok; a sebesültet nem kötöztétek be, az eltévedtet nem hoztátok vissza és az elveszettet nem kerestétek; hanem keménységgel és erőszakkal uralkodtatok rajtuk” (Ez 34,4). Ez a pásztori felelősség elhanyagolásának képe, amely párhuzamba állítható Mt 25,42–43 figyelmeztetésével;

– Jób igaz életének bemutatása is arra tanít, hogy az igazságosság és az irgalmasság a rászorulók konkrét megsegítésében mutatkozik meg: „Megmentettem a szegényt, ha kiáltozott, s az árvát, akinek nem volt gyámola […] Szeme voltam a vaknak, lába a sántának. Atyja voltam a szegényeknek” (Jób 29,12–17; vö. 31,16–20);

– Az irgalmasság cselekedetei az Isten iránti szeretet és a felebaráti szeretet konkrét megnyilvánulásai. A keresztény hagyomány az éhezők táplálását, a szomjazók megitatását, a ruhátlanok felöltöztetését, a vándorok befogadását, a betegek és foglyok látogatását, valamint a halottak eltemetését a testi irgalmasság cselekedeteiként tartja számon (vö. KEK 2447);

– A keresztségben részesültünk Krisztus küldetésében, amely a keresztény szeretet gyakorlati cselekedeteiben is megvalósul. Különösen a szegények, az igazság miatt üldözöttek és a legkisebbek iránti irgalmasságban válik láthatóvá, hogy Krisztushoz tartozunk (vö. Mt 5,3.10; 25,34; 1Kor 12,27). Amikor irgalmasságot cselekszünk, Krisztus szeretetét tesszük jelenvalóvá a világban;

– „Miért ítéled meg hát testvéredet? És te miért veted meg testvéredet? Hiszen mindnyájan odaállunk majd Krisztus ítélőszéke elé. […] Így tehát mindegyikünk magáról ad majd számot Istennek” (Róm 14,10–12). Ezért kerüljük az elítélő magatartást, és inkább a testvéri szeretetet, a békességet és a jóra segítést keressük.

4. Célunk

Eljutni a krisztusi nagykorúságra, amelyben belső önfegyelemmel, felelősséggel és sorsközösséggel fordulunk a legkisebbek felé (vö. Ef 4,1–32).

– Testvérnek tekinteni embertársunkat: ez az emberi, lelki és erkölcsi érettség jele. A tékozló fiú példabeszédével is párhuzamba állítható ez a tanítás, hiszen az Atya öröme az elveszett fiú hazatérése fölött arra hív, hogy mi se zárjuk ki testvérünket az irgalomból (vö. Lk 15,11–32). Hasonló figyelmeztetést hordoz a gazdag és Lázár története is: a gazdag nem törődött a kapujában fekvő szegénnyel, és ez a közömbösség súlyos következményekkel járt (Lk 16,19–31).

– Törekedni a szentségre, vagyis az Isten szeretetében gyökerező, irgalmas életre.

– Nem elítélni, hanem vigasztalni, segíteni és jóra indítani embertársainkat (vö. Zsid 13,3; Mt 9,4–5).

5. Ima

Amikor a Miatyánkot imádkozzuk, különösen az Isten akaratára vonatkozó kérést, gondoljunk arra, hogy Isten az egész teremtett világot meg akarja szabadítani a bűn szolgaságától, és el akarja vezetni az örök békére.

Gyakran imádkozhatjuk a 72. zsoltárt, amely hittel várja Krisztus országának beteljesedését, és egyúttal a mi királyi felelősségünket is elénk állítja: igazságot szolgáltatni a szegényeknek, megmenteni a rászorulót, és irgalommal fordulni a gyengék felé (Zsolt 72,1–4.12–14). Krisztus a Király és a Pásztor (Zsolt 23), aki megosztja életét nyájával.

Évközi 33. vasárnap (Zebegény, 2016)

Evangélium (Mt 25,14–30; vö. Lk 19,11–27)

1. A példabeszéd értelmezése
Máté evangélista mellett Lukács is közli a talentumokról szóló példabeszédhez hasonló történetet (vö. Lk 19,11–27). Bár a részletekben jelentős eltérések vannak, mindkét példabeszéd arra tanít, hogyan viszonyuljunk az Istentől kapott javakhoz és a ránk bízott feladatokhoz. Lukács külön is hangsúlyozza, hogy Jézus azért mondja el a példabeszédet, mert hallgatói azt gondolták, hogy Isten országa hamarosan, azonnal meg fog jelenni. Jeruzsálemhez közeledve Jézus tisztázza: Isten országának beteljesedése nem az emberi várakozások szerint, azonnal következik be.
Máté példabeszédében egy idegenbe készülő ember talentumokat bíz szolgáira, majd hosszú idő elteltével visszatér, és számadást kér tőlük. A hosszú idő az eszkatologikus várakozás szempontjából is jelentős: a tanítványoknak úgy kell hűségesnek maradniuk, hogy nem tudják, mikor tér vissza az Úr.
A talentum az ókorban nagy értékű pénzegység volt; hagyományosan körülbelül hatezer dénárnak megfelelő összegként szokták megadni. Egy dénár hozzávetőleg egy napi munkabérnek felelt meg, ezért egy talentum rendkívül nagy vagyont jelentett. A szolgák tehát jelentős értéket kaptak gazdájuktól, rátermettségüknek megfelelően. (1 talentum = 10000 drachma/dénár; 1 dénár = 4 gr ezüst, ennyiben 1 talentum kb. 23 kg ezüst. A talentum egy ember 6000 napi bére, kb. 16,5 év. Pl. Julius Caesar legináriusának egy évi járadéka 225 dénár volt, ami azt jelenti, hogy egy talentumért 26 évig szolgált!)
Az első két szolga munkájával gyarapítja a rájuk bízott vagyont, ezért gazdájuk megdicséri és nagyobb felelősséggel bízza meg őket. A harmadik szolga azonban félelmében elássa a talentumot, és nem tesz semmit annak gyümölcsöztetéséért. Gazdája számonkéri, elveszi tőle a talentumot, és a példabeszéd súlyos ítélettel zárul.
Jézus példabeszéde eszkatologikus jellegű: arra figyelmeztet, hogyan élünk az Istentől kapott lehetőségekkel az Úr visszatéréséig. A döntő kérdés nem egyszerűen az, hogy mennyit teljesítünk, hanem az, hogy hűségesen és felelősen válaszolunk-e Isten bizalmára. Az időszak, amelyet várakozásban töltünk, egyszerre lehetőség a szeretet gyakorlására és veszély arra, hogy megfeledkezzünk a ránk bízott feladatokról. Az 1Tessz 5,1–6 a tétlen, elbizakodott életformát az alváshoz, az éberséget és a józanságot pedig a világosságban élő ember magatartásához hasonlítja.

2. Hitünk szempontjából
A szolgák a keresztény tanítványokhoz hasonlíthatók, a távozó és visszatérő gazda pedig Krisztust jeleníti meg. A talentumok az Úrtól kapott javakra utalnak: Isten igéjére, a hitre, a kegyelmi ajándékokra, a képességeinkre és azokra a feladatokra, amelyekkel mások javát szolgálhatjuk.
Krisztus nem azért bízza ránk ajándékait, hogy pusztán megőrizzük őket, hanem azért, hogy szeretetben gyümölcsöt teremjenek. Ez a bizalom azonban nem jelenti azt, hogy Istennek teljesítményünk alapján kiérdemelt jutalommal tartozunk. A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint az üdvösség Isten ingyenes kegyelméből fakad, ugyanakkor ez a kegyelem szabad válaszra és együttműködésre hív bennünket (KEK 1996–2002, 2008).
Erről beszél Jeremiás próféta is: „Mert én ismerem a gondolatokat, amelyeket gondolok rólatok – mondja az Úr –, a békességre és nem a veszedelemre vonatkozó gondolatokat, hogy jövőt és reményt adjak nektek” (Jer 29,11). A tanítványok Isten bizalmának részesei: nem pusztán parancsokat teljesítenek, hanem meghívást kapnak arra, hogy együttműködjenek Isten üdvözítő művében.
Az első két szolga hűsége megmutatja, hogy az Istentől kapott ajándékok a szeretetben végzett munkán keresztül teremnek gyümölcsöt. A harmadik szolga ezzel szemben félelmébe zárkózik, és nem vállalja a rábízott felelősséget. Magatartása arra figyelmeztet, hogy a torz istenkép, a bizalmatlanság és a félelem megbéníthatja a szeretetből fakadó cselekvést. A példabeszédben szereplő külső sötétség az ítélet súlyos képe: nem szabad sem jelentőségét elvennünk, sem Isten irgalmától elszakítanunk.
A talentumok gyümölcsöztetése nem mérhető mindenkire érvényes, azonos teljesítménnyel. Isten nem ugyanazt a képességet és feladatot bízza mindenkire; azt várja, hogy a kapott ajándékokkal hűségesen, a szeretet és a felelősség szellemében éljünk. Míg a tíz szűzről szóló példabeszéd elsősorban a készenlétet hangsúlyozza, a talentumokról szóló történet azt is megmutatja, hogy a készenlét aktív: fáradozást, kitartást és áldozatvállalást kíván.
A szolgák hűsége párhuzamba állítható a Példabeszédek könyvének derék asszonyáról szóló költeményével (vö. Péld 31,10–31). Ez a szöveg huszonkét soros akrosztikon: a héber ábécé betűinek sorrendjét követi, és a bölcs, szorgalmas, mások javáért is felelősséget vállaló életet állítja elénk.

3. Erkölcsi cselekvésünk szempontjából
Az Isten iránti szeretetünk a mindennapi döntéseinkben válik láthatóvá:
– Bizalom mások iránt: Jézus példájából tanulhatjuk meg, hogyan ismerjük fel és becsüljük meg a jót, miközben a rosszat is őszintén nevén nevezzük.
– Felelős gazdálkodás az ajándékokkal: Tudatosítjuk, hogy a hit, a képességeink, az időnk és a lehetőségeink nem csupán személyes javak, hanem mások szolgálatára is kaptuk őket.
– Fáradozás és áldozatvállalás: Az evangélium hirdetése és a szeretet szolgálata kitartást kíván (vö. 1Kor 9,16). Nem önmagunk megváltásáért fáradozunk, hanem azért, mert Isten kegyelme már megszólított bennünket, és szeretetben való válaszra hív.
– Kitartás az imádságban: „Hívjatok engem, jöjjetek és imádkozzatok hozzám, akkor meghallgatlak titeket! Keressetek engem, és megtaláltok, ha teljes szívetekkel fordultok hozzám!” (Jer 29,12–13). Az imádság nem tétlenség, hanem az Istennel való kapcsolat elmélyítése, amelyből a cselekvő szeretet is táplálkozik.
– Bizalom Isten irgalmában és gondviselésében: A legnagyobb nehézségek közepette sem feledkezünk meg arról, hogy Isten hűséges, és kegyelmével támogat bennünket.
– A lelki restség és a hamis biztonság elkerülése: Őrizkedünk a lustaságtól, a közömbösségtől, az elbizakodottságtól és a gőgtől. Nem saját teljesítményünkben keressük biztonságunkat, hanem Isten kegyelmére támaszkodva igyekszünk hűségesen teljesíteni a ránk bízott feladatokat.

4. Célunk
Az Istentől kapott kegyelmi ajándékokat és lehetőségeket szeretetben gyümölcsöztetjük. Hálával fogadjuk Isten bizalmát, és vállaljuk az ezzel járó fáradozást, mert így válaszolunk szabadon az ő szeretetére. Nem a teljesítményünkkel akarjuk kiérdemelni az üdvösséget, hanem a kegyelem által megerősítve igyekszünk hűségesnek bizonyulni az Úr előtt.

5. Ima: Zsolt 130(129)
A 130. zsoltár a hét bűnbánati zsoltár egyike. Az imádkozó a mélységből kiált Istenhez, és bűnei, valamint nehézségei ellenére is bizalmát fejezi ki az Úr iránt. Egyéni és közösségi életünkben egyaránt megtapasztalhatjuk az elbukást, mégis reménnyel várhatjuk Istent, mert nála van a bűnbocsánat és a megváltás.
„Várja lelkem az Urat, jobban, mint az őr a hajnalt, jobban, mint az őr a hajnalt. […] Mert az Úrnál van az irgalom és bőséges a megváltás nála” (Zsolt 130,6–7).

Loyolai Szent Ignác felajánló imája
Vedd el, Uram, egész szabadságomat.
Vedd el emlékezetemet,
vedd el értelmemet,
vedd el egész akaratomat.
Amim van és amit birtokolok, Te ajándékoztad nekem.
Most teljesen és egészen visszaadom neked és átadom,
hogy Te irányítsd akaratod szerint.
Csak szereteteddel ajándékozz meg kegyelmedben,
és gazdag leszek, s már nem keresek semmi mást.
Ámen.

Évközi 32. vasárnap (Zebegény, 2016)

Evangélium (Mt 25,1–13)

Máté evangéliumában a tíz szűz példabeszéde a végső beteljesedésre való készületet állítja elénk. Hasonló témát dolgoz fel Lk 12,35–48 és Lk 13,22–30 is.

A mennyek országa a tíz szűz példáján keresztül mutatkozik meg, akik a vőlegény elé mennek, hogy találkozzanak vele. Ebből a szempontból lényeges

– a kimenetel,

– a találkozás

– és a virrasztás fogalma.

A példabeszéd középpontjában a készenlét áll: annak a hittel és szeretettel teli várakozásnak a szükségessége, amely egész életünket meghatározza.

Jézus saját korának menyegzős szokásaira hivatkozva építi fel eszkatologikus példabeszédét, amely a vőlegény érkezésének bizonytalanságával és a készület szükségességével szembesít bennünket.

1. Hitünk szempontjából lényeges a végső időszak jellege. Krisztus eljön, hogy beteljesítse Isten üdvözítő művét, és az emberiség eljusson az örök életre. Érkezésének pontos idejét nem ismerjük; erre utal az éjszaka közepén felhangzó kiáltás is. Eljövetele az üdvösség és az ítélet ideje, ezért a hit nem pusztán valamely igazság elfogadása, hanem Krisztushoz való hűség és éber készenlét is.

2. Erkölcsi cselekvésünk szempontjából lényegesek a bölcs szüzek példájából felismerhető magatartásformák

– A hittel teli várakozás: Krisztus eljövetelét nem pusztán félelemmel, hanem reménnyel és bizalommal várjuk, hiszen Isten az örök boldogságra hív bennünket. Ez azonban nem teszi jelentéktelenné az ítélet valóságát és személyes felelősségünket. Ahogyan a szentmisében valljuk: „Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz!”

– Az őszinte bűnbánat: Lelki értelemben mindannyian elálmosodhatunk és elalhatunk, vagyis fásulttá válhatunk, és engedhetünk a bűn kísértésének. Isten igéje azonban újra és újra megtérésre hív bennünket, hogy kegyelmével felébredjünk a lelki közönyből, és visszatérjünk hozzá.

– A földi élet végességének tudata: A példabeszédben szereplő elalvás a keresztény olvasó számára a testi halálra is emlékeztethet bennünket. Földi életünk véges, halálunk pedig személyes életünk végső találkozásának távlatába helyezi mindennapi döntéseinket. A keresztény remény alapja Krisztus feltámadása és a halottak feltámadásába vetett hit.

– A cselekvő készenlét: Készen állni azt is jelenti, hogy kitartóan törekszünk a jó megtételére, és nem engedünk a jóra való restségnek. A bűn nemcsak gondolatban, szóban és tettben, hanem mulasztásban is megjelenhet. Ezért szabadságunkat Isten és embertársaink szolgálatában kell gyakorolnunk. A jó választása nem korlátozza, hanem tökéletesíti szabadságunkat, amely a szeretetben teljesedik ki.

– A lámpás és az olaj jelképe: A lámpás és az olaj a példabeszédben a készület képei. Lelkipásztori értelmezésben a lámpás az ember tanúságtevő életére, az olaj pedig a hitből fakadó, szeretetben megmutatkozó hűségre is utalhat. A példabeszéd legfontosabb üzenete azonban nem az egyes jelképek kizárólagos megfeleltetése, hanem az, hogy a vőlegény érkezésekor nem elegendő a külső odatartozás: valódi, személyes készenlétre van szükség.

3. Célunk: Krisztus érkezését reménnyel és a vele való találkozás vágyával várjuk, miközben komolyan vesszük életünk erkölcsi felelősségét. A jó elmulasztása szabadságunk helytelen használata lehet, hiszen a szabadság akkor teljesedik ki, amikor a jó és a szeretet szolgálatába állítjuk. Az igazlelkűség és a szeretet fénye Isten kegyelméből gyullad ki bennünk, hogy felismerjük azokat a helyzeteket, amelyekben tanúságot kell tennünk róla (vö. Zsolt 34(33)).

Ima: A 88(87). zsoltár egy súlyos szenvedést átélő ember panaszát tárja elénk, aki életének sötét éjszakáját éli át. A zsoltáros nem hallgatja el kétségbeesését, hanem Isten elé tárja fájdalmát. Imádsága arra tanít, hogy a hit nem követeli meg a szenvedés vagy a félelem letagadását: a hívő ember a legmélyebb sötétségben is Istenhez fordulhat. A keresztény remény távlatában ezért különösen fontosak a 23(22). zsoltár szavai: „Az Úr az én pásztorom, nem szenvedek hiányt.” A két zsoltár együtt arra emlékeztet, hogy a hit nem mindig szünteti meg a sötétség tapasztalatát, de Isten jelenlétének és hűségének távlatában segít hordozni azt.

Gyermekmise vagy a gyermek bevezetése a liturgia világába? – Pedagógiai, pszichológiai, szociológiai és katolikus teológiai megközelítés

A kérdés, amely sokszor felmerül nem arra irányul, hogy szükség van-e a gyermekek életkorához igazodó hitoktatásra és liturgikus nevelésre, hanem az, hogy a gyermekek megértését a liturgiához kell-e igazítanunk, vagy a liturgiát kell tartósan a gyermekek pillanatnyi megértési szintjéhez alakítanunk. A két megoldás nem ugyanaz.

1. Pedagógiai szempont: a nevelés célja a fejlődés

A gyermeknevelés egyik alapelve, hogy nem egyszerűen a gyermek jelenlegi képességeit szolgáljuk ki, hanem segítjük azok kibontakozását. A nyelvi fejlődés során is fokozatosan sajátítja el azokat a fogalmakat, amelyek első hallásra még nehezen érthetők számára. Nem szükséges minden összetett kifejezést leegyszerűsíteni: magyarázattal, ismétléssel és tapasztalattal a gyermek egyre többet képes befogadni.

Ugyanez érvényes a vallási nevelésre. A megváltás, áldozat, kegyelem, bűnbánat, feltámadás vagy szövetség szavak nem feltétlenül érthetők meg teljesen gyermekkorban, de ettől még fontos részei lehetnek a gyermek vallási szókincsének. A fogalmak korai megismerése nem azonos azok teljes megértésével: a jelentésük az élettapasztalattal, a hitbeli fejlődéssel és a későbbi tanulással fokozatosan mélyül.

A pedagógia szempontjából ezért nem az a helyes kérdés, hogy mindent megért-e a gyermek a szentmisén, hanem az, hogy életkorának megfelelő segítséggel egyre mélyebben tud-e bekapcsolódni abba, amit még nem ért teljesen. A tartós leegyszerűsítés veszélye, hogy a fejlődés célját összetévesztjük a kiindulóponttal.

2. Pszichológiai szempont: a megértés nem azonos a figyelemmel

A gyermek figyelme életkoronként változik, és a hosszú, egyhangú vagy számára kevéssé áttekinthető események valóban nehézséget okozhatnak. Ebből azonban nem következik, hogy minden szertartást folyamatosan szórakoztatóvá kell tenni. Az unalom elviselése, a várakozás, a csend és a közös szabályok követése is olyan készségek, amelyek megfelelő támogatással fejlődhetnek.

Ez nem azt jelenti, hogy a gyermeknek minden körülmények között mozdulatlanul és teljes figyelemmel kell részt vennie a misén. A fejlődési sajátosságokat, a gyermek életkorát és egyéni szükségleteit figyelembe kell venni. A cél azonban nem a figyelem mindenáron történő lekötése, hanem annak fokozatos kialakítása, hogy a gyermek képes legyen a figyelmét egy nála nagyobb jelentőségű eseményre irányítani.

A liturgia nem gyermekfoglalkozás, amelynek elsődleges feladata a szórakoztatás. A liturgia a keresztény közösség nyilvános istentisztelete: Imádság, közös istentisztelet és szentségi cselekmény. A gyermek számára is értékes lehet akkor, ha nem minden részlete válik azonnal érthetővé vagy élvezetessé. A szülői magatartás itt meghatározó: ha a felnőtt maga is imádkozik, figyel, énekel és tisztelettel vesz részt a liturgiában, akkor a gyermek nemcsak magyarázatot, hanem követhető mintát is kap.

3. Szociológiai szempont: a közösséghez való alkalmazkodás és a közös hagyomány

A szentmise nem egyéni igények szerint összeállított vallási program, hanem különböző életkorú emberek közös istentisztelete. A gyermek a családon és az egyházi közösségen keresztül megtanulja, hogy nem minden közösségi esemény kizárólag az ő életkorához, érdeklődéséhez és pillanatnyi igényeihez igazodik. A közösségi élethez hozzátartozik a másokhoz való alkalmazkodás, a közös szabályok elfogadása és az egyéni igények bizonyos fokú háttérbe helyezése.

Ha a felnőttek rendszeresen kizárólag a gyermekek szempontjai szerint alakítják a közös istentiszteletet, azzal akaratlanul is azt az üzenetet közvetíthetik, hogy a közösségnek kell folyamatosan alkalmazkodnia az egyénhez. Ez ellentétes lehet a közös rítusok egyik fontos társadalmi funkciójával: azzal, hogy a résztvevők egy náluk nagyobb közösség részének tapasztalják meg magukat.

Ugyanakkor a gyermekek teljes kizárása a közös liturgiából sem kívánatos. A cél az, hogy a gyermek ne csupán a saját korosztályának külön világában találkozzon a hittel, hanem fokozatosan otthonossá váljon a nemzedékeket összekötő egyházi hagyományban is: ezért vannak olyan szolgálatok és cselekmények a liturgiában, amelyekben a gyermekek tevékenyen és nem unatkozva vegyenek részt: ilyen a ministrálás és az énekkari szolgálat. 

A szülők felelőssége ezért nem merül ki abban, hogy olyan vallási alkalmat keressenek, amelyen gyermekük soha nem unatkozik. Arra is nevelniük kell, hogy képes legyen figyelni, várakozni, közösen imádkozni és olyan szertartásban részt venni, amelynek nem minden eleme igazodik közvetlenül az ő érdeklődéséhez. Szociológiai és nevelés-lélektani szempontból ellentmondás feszülhet aközött, amit a szülő elvár a szentmisétől, és ahogyan gyermekét a liturgiában való részvételhez hozzásegíti. A szülő azt szeretné, hogy a mise vonzó és élményszerű legyen a gyermek számára, ugyanakkor gyakran azt várja tőle, hogy végig mellette, a padban ülve, lehetőleg csendben maradjon. Eközben kevés lehetőséget ad neki arra, hogy életkorának megfelelő feladatban aktívan bekapcsolódjon. Itt a kognitív disszonancia fogalma is alkalmazható: a szülő vallott elvárása – a gyermek szeresse a szentmisét – és gyakorlati magatartása – a gyermek maradjon passzív résztvevő – között feszültség keletkezik. Ez nem feltétlenül tudatos ellentmondás, hanem sokszor abból fakad, hogy a szülő a gyermek figyelmét és fegyelmezett viselkedését tekinti a megfelelő részvétel mércéjének, miközben kevésbé számol a cselekvő részvétel motiváló erejével. A ministrálás és az énekkari szolgálat ugyanis nem pusztán elfoglaltság: a gyermek feladatot, felelősséget és közösségi szerepet kap. Megtapasztalja, hogy nem csupán jelen van a szentmisén, hanem személyes szolgálatával maga is hozzájárul a közösség ünnepléséhez. Ez erősítheti odatartozását, kompetenciaérzését és a liturgiához fűződő személyes kapcsolatát. Mindez nem jelenti azt, hogy minden gyermeknek ministrálnia vagy énekkarban énekelnie kell. A szülő feladata azonban, hogy felismerje: a gyermek nem csupán fegyelmezendő kísérő, hanem a közösség fejlődő tagja. Ha valóban azt szeretnénk, hogy megszeresse a liturgiát, nem elég elvárnunk tőle a figyelmet: lehetőséget is kell adnunk neki arra, hogy életkorának megfelelően cselekvő résztvevőjévé váljon annak, amitől a hit közösségi valósággá lesz. A tudományos eredmények alapján fontos megemlítenünk „a gyerek nem szeret szerepelni” gyakori, inkább a szülőtől származó mondatot. A kérdés az, hogy valóban a gyermek szorongásáról, visszahúzódó temperamentumáról van-e szó, vagy a felnőtt értelmezi így a helyzetet. Tudományos megfigyelések támasztják alá, hogy a gyermekek saját félénkségéről alkotott képe és a szülők, illetve pedagógusok megítélése csak gyengén vagy közepesen egyezett. Vagyis a felnőttek nem mindig ítélik meg pontosan, mennyire félénk a gyermek, az viszont kellően megalapozott, hogy a gyermek természetes kezdeti félénkségét a szülő félreértő magatartása kimondottan felerősítheti. A pszichológiai kutatások ugyanakkor azt is mutatják, hogy a félénkség bizonyos helyzetekben valódi teljesítménygátló tényező lehet: egy 240 iskolás részvételével végzett vizsgálatban a személyes, szemtől szembeni helyzet jobban rontotta a félénk gyermekek teljesítményét, mint a csoportos tesztelés.  A neveléslélektanban az önmeghatározás-elmélet szerint a belső motivációt az autonómia, a kompetencia és a kapcsolódás támogatása segíti. Niemiec és Ryan (2009) tudományos áttekintése hangsúlyozza, hogy a támogató környezet elősegítheti az aktív tanulást és a fejlődést. Ez arra utal, hogy a gyermeket nem kényszeríteni, hanem biztonságosan bevonni érdemes. Szociológiai szempontból többször is bizonyítást nyer, hogy a szülő bizonytalansága – bizonytalansága a templomi szertartásokon, amelyeken talán csk gyermekkorában vett részt és most kénytelen egy számára ismeretlen világban helyt állni – saját szerepléstől való félelme, a kudarctól való aggodalma vagy a gyermek feletti kontroll igénye áll-e a háttérben. A gyakorlati megoldás: kérdezzük meg a gyermeket, mitől tart; kínáljunk fokozatos, önként vállalható lehetőségeket, például közös éneklést, majd kórust vagy ministrálást.

4. Mit tanít erről a Katolikus Egyház?

A II. Vatikáni Zsinat Sacrosanctum Concilium kezdetű konstitúciója a liturgiában való teljes, tudatos és tevékeny részvételt hangsúlyozza (14. pont). Azt is előírja, hogy a liturgikus nevelés vegye figyelembe a hívek életkorát, életkörülményeit és vallási műveltségét (19. pont). Ez tehát sem a gyermekek szükségleteinek figyelmen kívül hagyását, sem a liturgia korlátlan átformálását nem igazolja. 

A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint a szülők elsődleges felelőssége gyermekeik nevelése (KEK 2221–2226). A hitre nevelésnek már kora gyermekkorban el kell kezdődnie, és a gyermekeket be kell vezetni az Egyház életébe. Ez nem egyszerűen a vallásos történetek megismertetését jelenti, hanem a hit gyakorlatának és a közösséghez tartozásnak a megtanulását is. 

5. Gyermekmise, gyermekbiblia és a keleti egyházak példája

A gyermekbiblia pedagógiai szempontból hasznos lehet, amennyiben segít megismerni a Szentírás történeteit. Problémát akkor jelent, ha a gyermek számára készített változat idővel a Biblia egészének helyébe lép, vagy annyira leegyszerűsíti a szövegeket, hogy eltűnnek belőlük a hit lényeges feszültségei: a bűn, a szenvedés, az áldozat, az ítélet és az irgalom összefüggései. A gyermekbibliának ezért nem helyettesítenie, hanem előkészítenie kell a Szentírással való érettebb találkozást.

A keleti keresztény liturgiák példája szintén elgondolkodtató. A bizánci rítus szertartásai gazdag szimbolikával, énekkel, ikonokkal és ismétlődő imádságokkal vezetnek be a hit misztériumába. Nem minden mozzanatot magyaráznak meg azonnal, mégis a gyermekkor óta tartó részvétel révén a hívő fokozatosan otthonossá válhat ebben a világban. Ez azonban nem bizonyítja, hogy minden gyermek egyformán képes hosszú szertartásokon figyelni, vagy hogy a nyugati és a keleti liturgikus hagyomány azonos pedagógiai megoldásokat kíván.

A lényeg az, hogy a liturgia nem pusztán értelmi információközlés: a test, az ének, a gesztusok, a csend, a közösség és a szimbólumok által is nevel.

Következtetés

A gyermekek életkorához igazított liturgikus nevelés indokolt, de a gyermekiesítés nem válhat öncéllá. A gyermeknek nemcsak olyan vallási élményekre van szüksége, amelyeket azonnal megért, hanem olyanokra is, amelyekhez felnövekedése során egyre mélyebb értelemmel tud kapcsolódni. A helyes pedagógiai cél nem az, hogy a szentmise mindig a gyermek pillanatnyi igényeit tükrözze, hanem az, hogy a gyermek fokozatosan megtanulja befogadni a liturgia nyelvét, szimbólumait és közösségi rendjét. Nem a liturgiának kell gyermekkorban maradnia, hanem a gyermeknek kell a liturgia révén is felnövekednie a hitben.

Ki? A gyermek liturgikus nevelése a család, a hitoktató és a lelkipásztor összehangolt feladata, egymást kiegészítő kompetenciákkal. Elsődlegesen a szülők felelőssége, hogy saját részvételükkel, imádságukkal és példájukkal otthonossá tegyék gyermekük számára a hit világát. A hitoktató feladata – kiegészítve a szülők hitoktatói munkáját – a liturgikus jelek, szövegek és szimbólumok életkorhoz igazodó, fokozatos megismertetése; a lelkipásztoré pedig a liturgia hiteles bemutatása és a közösség liturgikus nevelésének támogatása.

Mikor? Már kora gyermekkorban, a családi imádság, az ünnepek és a vasárnapi szentmise rendszeres gyakorlata révén. A felkészítés történhet a mise előtt otthon, a hitoktatásban, illetve utólagos beszélgetésekben. A szentmise alatt nem szükséges minden mozzanatot megmagyarázni: a gyermek először tapasztaljon, figyeljen és kapcsolódjon be, majd fokozatosan értse meg a történteket.

Milyen formában? Közös imádsággal, énekkel, bibliaolvasással, a liturgikus tárgyak és gesztusok megismertetésével, valamint türelmes magyarázattal. Az egyszer-egyszer bemutatott gyermekmisék segíthetik ezt a folyamatot, de nem helyettesíthetik tartósan a közös egyházi liturgiába való bevezetést. A cél nem a szertartás gyermekiesítése, hanem a gyermek fokozatos bevezetése a liturgia és a felnőtt, érett keresztény éle teljes gazdagságába.

Pszichológiai szempontból az odatartozás, a kompetencia és az önállóság élménye erősítheti a részvételi motivációt. Szociológiai szempontból pedig a közös rítusok egyik jelentős szerepe, hogy a különböző korú emberek ugyanannak a közösségnek a tagjaiként tapasztalják meg önmagukat.

Ezért célszerű a vasárnapi közösségi szentmisét tekinteni a liturgikus élet alapvető formájának, amelyben a gyermekek életkoruknak megfelelő szolgálatokkal – például ministrálással, felolvasással vagy énekkari részvétellel – kapcsolódhatnak be. A kisebb csoportoknak szervezett külön alkalmak kiegészítő nevelési eszközök lehetnek, de nem válhatnak a közös liturgia helyettesítőjévé. A II. Vatikáni Zsinat is a hívek közösségi, tevékeny részvételét és a plébániai közösség egységét hangsúlyozza (Sacrosanctum Concilium, 26–30., 42. pont). 

Az alapelv tehát: ne a közösséget daraboljuk korosztályokra, hanem a közös liturgián belül teremtsünk életkorhoz illő részvételi lehetőségeket. Így a szentmise nem személyre szabott vallási szolgáltatássá válik, hanem a nemzedékeket összekapcsoló, közös istentiszteletté.

A családi háromszög kapcsolatainak hatása a személyiség fejlődésére

1. A családi hármas kapcsolat szerepe

Létezik egy fogalom, amelyet családi triásznak/triádnak, vagyis családi háromszögnek/kapcsolatnak nevezünk. Ennek egyik helyét a gyermek foglalja el, aki a maga sajátos „énjével” van jelen, a másik két helyet pedig az apa és az anya.

Talán a legfontosabb és legnyilvánvalóbb megállapítás, hogy a gyermek pszichés, és ezen keresztül társadalmi fejlődésének (szocializáció) egyik lényeges feltétele e kapcsolati rendszer megfelelő működése.

De miért fontos, hogy a családi háromszög betöltse a szerepét? Mivel a későbbi társadalmi élet számára konkrét mintákat és viszonyítási pontokat biztosít. Ha például a családból hiányzik az egyik szülő – fizikálisan vagy lelkileg –, a gyermekben a férfiról vagy a nőről; apáról vagy anyáról kialakuló kép bizonyos szempontból kevésbé lesz egyértelművé.

Ez különösen jól megfigyelhető azoknál a gyermekeknél, akik gyermekotthonban nevelkednek. Esetükben előfordulhat, hogy a szülőkről alkotott kép képlékenyebb, elmosódott formát ölt. A körülmények sajátos következménye, hogy ennek kezdetben akár pozitív oldala is lehet: a gyermek bármely felnőttben megláthatja a lehetséges szülőt. Várja, hogy valaki betöltse életében a hiányzó szülői szerepet.

Ez az első, pozitívnak tekinthető mozzanat azonban később negatív irányba fordulhat. Ha a gyermek nem talál olyan embert, aki számára tartósan betölthetné ezt a szerepet, előfordulhat, hogy fokozatosan elutasítóvá válik másokkal szemben. Negatívan viszonyulhat hozzájuk, és társadalmi elszigetelődésbe kerülhet.

2. Az Ödipusz-komplexus és az Elektra-komplexus

Siegmund Freud elméletében a családi háromszög sajátos értelmezést kapott: a fiúknál az úgynevezett Ödipusz-komplexus, a lányoknál pedig az Elektra-komplexus fogalmával írta le azokat a konfliktusokat, amelyek szerinte a családi kapcsolatokban kialakulhatnak.

Fontos megértenünk, hogy a családi háromszög a személyiségfejlődés egyik lehetséges konfliktusforrása. S. Freud szerint ez a személyiség kialakulásának korai, meghatározó színtere, ahol a fejlődés nem feltétlenül zajlik zavartalanul.

Nézzük meg, hogyan értelmezte Freud az Ödipusz-komplexust!

Ha a gyermek fiú, akkor az apa számára a férfiszerep konkrét mintája lehet. Olyan személy, akit utánozhat, és akivel érzelmileg azonosulhat. Ugyanakkor a fiú – mint minden gyermek – az anyjával is érzelmi közelségre törekszik.

Freud ezt a gondolatmenetet a végsőkig vitte. Úgy érvelt, hogy ha a fiú olyan akar lenni, mint az apja, akkor a megfogalmazás még élesebbé tehető: apává akar válni. Márpedig apává válni ebben az összefüggésben azt jelentené, hogy az anya férjének helyébe lép.

E gondolatmenetben az apa így vetélytársként jelenhet meg a fiú számára, mintha akadályozná az anyával való érzelmi kapcsolatát. Freud az Ödipusz-komplexus lényegét tehát két mozzanatban látta: az apához fűződő ambivalens, vagyis egyszerre vonzódó és elutasító viszonyban, valamint az anyával való érzelmi kapcsolat konfliktusossá válásában.

Miért éppen Oidipusz királyról nevezte el Freud ezt a komplexust?

Az ókori görög mítosz szerint Oidipusz azt a jóslatot kapta, hogy megöli apját, és feleségül veszi saját anyját. Mindent megtett azért, hogy a jóslat ne teljesüljön: annak ismeretében próbálta alakítani az életét, hogy elkerülje a megjövendölt eseményeket. Mégis bekövetkezett az, amitől menekülni próbált.

A történet tragikus végzetszerűsége Freud értelmezésében a korai családi konfliktusok későbbi hatásainak jelképe lett.

A klasszikus pszichoanalízis szerint, ha az Ödipusz-komplexus nem oldódik fel, annak hatása a későbbi kapcsolatokban is megjelenhet. A munkahelyi vezető, a tanár, egy tekintélyszemély vagy egy idősebb társ pszichológiai szempontból az apa alakját idézheti fel. Az így kialakuló viszonyokban a személy a korábbi családi konfliktusokat is újra átélheti. Freud elmélete szerint mindez hozzájárulhat a felnőttkori párkapcsolati és családi nehézségekhez.

Az Elektra-komplexus esetében hasonló jelenséget ír le: előfordulhat, hogy egy felnőtt nő konfliktusban áll az édesanyjával, miközben maga is ugyanazokat a viselkedési mintákat követi, amelyeket az anyjában elutasít. A konfliktus tehát nem zárja ki az azonosulást.

Ezeket a példákat azért érdemes részletesebben megvizsgálni, mert a család egyszerre lehet a társadalmi fejlődés alapvető közege és – ha kapcsolatai tartósan konfliktusosak vagy sérültek – annak egyik lehetséges akadálya.

A pszichoanalitikus megközelítés ebből azt a következtetést vonja le, hogy az önálló felnőtté váláshoz bizonyos értelemben ki kell lépni a származási család korábbi kapcsolati rendszeréből: ahhoz, hogy valaki saját családot alapítson, szüksége van arra, hogy önálló életet alakítson ki a családban szerzett mintákhoz való tudatos viszonyulással.

3. A keresztény tanítás és gondolkodás válasza

A Katolikus Egyház társadalmi tanítása hangsúlyozza a család meghatározó szerepét a személyiség és a társadalmi kapcsolatok fejlődésében. A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint a család a társadalmi élet eredeti sejtje: a gyermek itt ismeri meg elsőként az erkölcsi értékeket, a felelősséget, a szabadság helyes használatát és az emberi együttélés alapjait (vö. KEK 2207–2208). A család a társadalmi élet első és nélkülözhetetlen iskolája, ahol az ember megtanulja a tiszteletet, a párbeszédet, az igazságosságot és a szolidaritást. 

Ebből azonban nem következik, hogy kizárólag egy meghatározott családi élethelyzet biztosíthat egészséges fejlődést, vagy hogy az egyik szülő hiánya szükségképpen személyiségzavarhoz vezet. A család szerkezetén túl a kapcsolatok minősége, a szeretet, a biztonság, a felelősségvállalás és a gyermek szükségleteire való érzékeny odafigyelés döntő jelentőségű. A szülők elsődleges és pótolhatatlan felelősséget viselnek gyermekeik neveléséért, de a gyermekek támogatása a tágabb közösség és – a szubszidiaritás elvének megfelelően – az egyházi közösség és a társadalom feladata is.

Az önálló felnőtté válás sem a család megtagadását jelenti. A felnőtt embernek ki kell alakítania saját felelős döntéseit és kapcsolatait, miközben megőrizheti a szülei iránti tiszteletet. A szülői szeretetnek nem az a célja, hogy a gyermeket örökre függő helyzetben tartsa, hanem hogy felkészítse a szabad és felelős életre. A szülőknek ezért felnőtt gyermekeik hivatás- és párválasztását is tiszteletben kell tartaniuk.

A család tehát nem csupán a személyiségfejlődés elsődleges színtere, hanem olyan közösség is, amelynek működése kihat az egész társadalomra. Feladata, hogy az ember megtanulja benne: a másik nem vetélytárs vagy saját szükségleteink kielégítésének eszköze, hanem önálló méltósággal rendelkező személy, akivel szeretetben, igazságosságban és felelősségben kell kapcsolatot kialakítanunk.