1. Alapmagyarázat
Márk evangélistához hasonlóan fogalmaz Máté (24,42–51; 25,1–30) és Lukács evangélista is (12,35–46; 19,11–27; 21,34–36). Márk leírása szerint Jézus már utolsó napjait tölti Jeruzsálemben, amikor az Olajfák hegyén, a templommal szemközt, tanítványainak a végidőkről is beszél. Eszkatologikus beszédének végéhez kapcsolja az éberségre szóló felszólítást. A rövid példabeszéd egyik főszereplője egy útra induló házigazda, aki házát szolgáira bízza, mindegyiküknek meghatározott feladatot és felelősséget ad, a kapuőrnek pedig megparancsolja, hogy virrasszon és éberen várja hazatérő urát. Máté hasonló tanításában megjelenik a szolgáira értékeket bízó úr (vö. Mt 25,14–30), Lukács pedig egy nemesemberről beszél, aki országának elnyerésére indul (vö. Lk 19,12–13). A történetek közös üzenete, hogy az embernek felelősen kell élnie mindazzal, amit rábíztak, miközben készen áll ura visszatérésére.
A végső „Legyetek éberek!” mellett a „Vigyázzatok!” és az imádságra szólító felszólítás (vö. Mk 14,38; Ef 6,18) is meghatározó Jézus tanításában. Márk görög szövegében a blepete (vigyázzatok), az agrüpneite (virrasszatok) és a grégoreite (legyetek éberek) kifejezések nem pusztán az ébrenlét fizikai állapotát, hanem a lelki figyelem, a megkülönböztetés és a felelősségteljes cselekvés szükségességét is hangsúlyozzák. A virrasztás és az imádság összetartozása Márk evangéliumának egészében világos, különösen a Getszemáni kertben elhangzó felszólításban: „Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!” (Mk 14,38). A házigazda visszatérésének négy lehetséges időpontja – este, éjfélkor, kakasszóra és reggel – az éjszakai őrségváltások rendjét idézi. Ugyanakkor Márk elbeszélésében előreutal Jézus szenvedésének éjszakájára is: a tanítványok elalszanak a Getszemáni kertben, Péter pedig kakasszóra szembesül saját tagadásával (Mk 14,37–41; 14,66–72). A virrasztás tehát nemcsak az Úr végső eljövetelére való felkészülés, hanem a hit mindennapi próbatételeiben tanúsított hűség is. Az ember nem tudhatja előre az Úrral való végső találkozás idejét, ezért élete minden pillanatát a hűséges szolgálat lehetőségeként kell megélnie.
Az éberség és a virrasztás már az ószövetségi bölcsességi irodalomban is a bölcs ember jellemzője volt: „Boldog az ember, aki hallgat rám, aki ajtómnál virraszt naponta, és őrzi ajtóm félfáját, mert aki engem megtalál, életet talál, és üdvöt nyer az Úrtól” (Péld 8,34–35); „Ragyogó a bölcsesség és hervadhatatlan, és könnyen meglátják azok, akik szeretik; akik keresik, meg is találják. Eléje megy azoknak, akik vágyódnak utána, s előre megmutatja nekik magát. Aki kora hajnalban keresi, nem kell, hogy fáradjon, mert a portáján ülve találja. Róla elmélkedni tökéletes okosság, aki érte virraszt, csakhamar gond nélkül lesz, mert ő maga jár körül, s felkeresi azokat, akik hozzá méltók, vidáman jelenik meg nekik az utakon, és minden gondolatban találkozik velük” (Bölcs 6,12–16). A bölcsesség keresésének és az Úrra való várakozásnak ez a kapcsolata arra tanít, hogy az éberség nem merülhet ki a veszélyek elkerülésében: pozitív irányultsága Isten keresése, akinek jelenléte megvilágítja az ember életét. Ugyanakkor a virrasztás a szívbéli odaadás jele is: „Aludtam, de szívem ébren volt. Hallga! A kedvesem zörget! »Nyiss ki nekem, húgom, kedvesem, galambom, szeplőtlenem! Mert a fejemet harmat lepi, és fürtjeimet az éjjel nedűje«” (Én 5,2).
A bölcsességi virrasztás és a szeretetből fakadó várakozás így egymást kiegészítő magatartás: az éber ember nemcsak felismerni akarja az Úr közeledését, hanem készségesen válaszolni is szeretne rá.
2. Hitünk szempontjából
a) Isten, a mi Atyánk, aki megteremtett minket és gondunkat viseli (vö. Kiv 4,22; Óz 11,1; Iz 63,16). Jézus példabeszédében a házigazda úgy jelenik meg, mint aki megbízik szolgáiban: rájuk bízza házát, hatalmat ad nekik, és mindegyiküket meghatározott feladattal ruházza fel (Mk 13,34). A házigazda alakja közvetlenül a visszatérő Úrra, Krisztusra utal, ugyanakkor a példabeszéd Isten atyai gondviselésének megértéséhez is elvezet. Isten ugyanis nem pusztán megteremtette az embert, hanem szabadsággal és felelősséggel is felruházta, hogy részt vehessen a teremtett világ gondozásában és az isteni gondviselés művében (vö. Ter 1,28–31). A nekünk adott hatalom ezért nem önkényes rendelkezésre jogosít, hanem az élet, a közösség és a ránk bízott javak felelős szolgálatára kötelez. Hasonló gondolatot fejez ki a talentumokról szóló példabeszéd is (vö. Mt 25,14–30). Amennyiben a nekünk adott hatalommal és képességekkel hűségesen élünk, Isten kegyelmével együttműködve Krisztus hűséges tanítványainak bizonyulunk.
b) Az Úr a szabadító Isten, aki meghallja népe kiáltását, megszabadítja a szolgaságból, és szövetségre lép vele (Kiv 3,7–10; 6,6–7). A héber góél kifejezés eredetileg a közeli hozzátartozót, a családon belüli jogok védelmezőjét és megváltóját jelöli; az Ószövetség ezt a megnevezést Istenre is alkalmazza, aki népének megváltójaként lép fel (vö. Iz 41,14; 43,14). Ez a közelség a Zsolt 25,14 értelmében a bizalommal és a szövetség ismeretével kapcsolódik össze: az Úr barátságába fogadja azokat, akik tisztelik őt. Isten nem pusztán szolgai engedelmességet kíván, hanem olyan személyes kapcsolatot kezdeményez, amelyben az ember a szeretet és a bizalom szabadságával válaszolhat rá. Krisztusban ez a kapcsolat új mélységet nyer: „Barátaimnak mondtalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek” (Jn 15,15b). Ez a barátság nem szünteti meg az Isten iránti szolgálatot, hanem megszabadítja annak pusztán félelemből fakadó jellegétől, és a szeretet, a bizalom és az önkéntes odaadás kapcsolatává alakítja.
Isten szabadító műve Krisztus halálában és feltámadásában éri el beteljesedését. A feltámadás áttöri a bűn és a halál hatalmát, és olyan új életet nyit meg, amelyet többé nem korlátoznak a földi lét megszokott határai. Ahogyan a sír pecsétje és a nehéz kő sem tarthatta fogva az Életet, úgy hatol be Krisztus szeretetének fénye a félelem zárt ajtóin keresztül. A feltámadt Úr megjelenésekor a tanítványok még félelmükben bezárkózva tartózkodnak együtt, Krisztus azonban megáll közöttük, és békéjével ajándékozza meg őket: „Mikor azon a napon, a hét első napján este lett, és a helyiség ajtaja, ahol a tanítványok összegyűltek, be volt zárva a zsidóktól való félelem miatt, eljött Jézus, megállt középen, és azt mondta nekik: »Békesség nektek!«” (Jn 20,19; vö. 20,26). A feltámadt Krisztus valóságos, megdicsőült testével jelenik meg, amelyet már nem kötnek a tér és az idő földi korlátai. A zárt ajtók így nemcsak az emberi félelmet jelképezik, hanem azt is megmutatják, hogy Isten üdvözítő szeretete képes elérni az embert ott is, ahol önmagától már nem talál kiutat.
c) Az ajtó Isten szeretetének legbensőbb közösségébe vezető bejárat jelképe lehet, ugyanakkor az ember szívének ajtaja is, amelyet megnyithat Isten misztériuma előtt: „Íme, az ajtónál állok és zörgetek. Ha valaki meghallja szavamat, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele étkezem, és ő énvelem” (Jel 3,20). A szívnek ez a megnyílása nem csupán érzelmi élmény, hanem a hit, a megtérés és az Istennel vállalt életközösség személyes döntése. A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint a szív az ember legbensőbb középpontja, a döntés és az Istennel való találkozás helye.
Ebből a szempontból mindannyian kapuőrök vagyunk, akik virrasztva várjuk, hogy Jézus kopogjon szívünk ajtaján. Fontos azonban, hogy a kép két egymást kiegészítő igazságot fejez ki: Márk példabeszédében az Úr visszatérésére várunk, a Jelenések könyvében pedig a már most közeledő Krisztusnak nyitunk ajtót. A keresztény éberség egyszerre jelenti tehát a jelenben megszólító Úr befogadását és dicsőséges eljövetelének reményteljes várását.
3. Erkölcsi cselekvésünk szempontjából feladatunk
a) Éberen őrizni saját hitünket, és felelősséget vállalni mások hitéért (vö. ApCsel 20,28.31), ahogyan erre Szent Pál is figyelmeztette az efezusi egyház elöljáróit, amikor Milétoszban búcsút vett tőlük. Szent Pál intelme éberségre, tisztánlátásra és a rábízott közösség gondos szolgálatára vonatkozik. Az éberség mindenekelőtt önmagunk vizsgálatát kívánja meg, hogy felismerjük saját szándékainkat, hibáinkat és felelősségünket, mielőtt mások cselekedeteit megítélnénk. Az egyik bűn, amelytől különösen óvakodnunk kell, az elhamarkodott ítélet: amikor megfelelő ismeret és kellő megfontolás nélkül rossz szándékot vagy erkölcsi hibát tulajdonítunk másoknak. Ezért az imádságban nem pusztán saját elképzeléseink megerősítését kell keresnünk, hanem Isten akaratának felismerését, amely alázatra, igazságosságra és bölcs ítélőképességre vezet.
b) A másik bűn a képmutatás: belső mivoltunk és külső megjelenésünk közötti tudatosan fenntartott összhanghiány, amikor az ember olyannak akar látszani, amilyen valójában nem kíván lenni (vö. Lk 11,44; 12,1). Ugyanígy a szeretet, az okosság, a bölcsesség és a jószívűség ellen vétünk, amikor közömbösen elfordulunk testvérünktől, noha módunk volna őt a jóra segíteni. A testvéri figyelmeztetés azonban nem jelenthet megalázást, fölényeskedést vagy mások lelkiismeretének kisajátítását; annak a szeretetből, az igazságból és a másik ember méltóságának tiszteletéből kell fakadnia (vö. Mt 18,15–17; Gal 6,1). A megbántott ember fájdalmát sem szabad lebecsülni, de a keresztény szeretet arra hívja, hogy ne engedje a sérelmet tartós haraggá, bosszúvá vagy gyűlöletté alakulni. Amikor testvére bocsánatot kér, törekednie kell a megbocsátásra és – amennyiben ez lehetséges és helyénvaló – a kiengesztelődésre. A megbocsátás ugyanakkor nem azonos a sérelem jelentőségének tagadásával, és nem követeli meg a bizalom feltétel nélküli, azonnali helyreállítását. A figyelmeztetésnek és a megbocsátásnak ugyanabból a szeretetből kell születnie, amely a másik ember javát és megtérését keresi. Végül Jézus így figyelmeztet: „Vigyázzatok hát magatokra, hogy el ne nehezedjen szívetek a tobzódásban és részegségben, s az élet gondjai között, és az a nap meg ne lepjen titeket hirtelen. Mert mint a csapda, úgy fog lecsapni mindazokra, akik az egész föld színén laknak. Virrasszatok tehát, és minden időben imádkozzatok, hogy megmeneküljetek mindattól, ami be fog következni, és megállhassatok az Emberfia előtt” (Lk 21,34–36).
A mindennapok veszélyei, főleg a felelőtlen életmód (vö. 1Tessz 5,6), valamint az élet gondjaiba – a megélhetésbe, az anyagi biztonság és a jólét keresésébe – történő túlzott elmerülés (vö. Lk 12,22–31) megnehezíthetik, földhöz tapaszthatják az ember szívét. Nem a tisztességes munkavégzés, a megélhetésről való gondoskodás vagy az élet nehézségei jelentenek önmagukban lelki veszélyt, hanem az, ha ezek annyira uralkodóvá válnak, hogy elhomályosítják az ember végső célját és Istennel való kapcsolatát. A rendezetlen ragaszkodás és az állandó önmagunk körül forgás fásultsághoz, lelki beszűküléshez, az élet szellemi és közösségi értékei iránti közömbösséghez, végül a hit és a bizalom meggyengüléséhez vezethet. Ezzel szemben az imádság, az önvizsgálat, a mértékletesség és a szeretet cselekedetei segítik megőrizni a belső szabadságot.
„Az ember nem ismeri saját végét, hanem mint a halak, amelyeket megfog a horog, és mint a madarak, amelyeket foglyul ejt a tőr, úgy kerülnek kelepcébe az emberek a baj idején, amikor az hirtelen rájuk szakad” (Préd 9,12). Ez figyelmeztetés arra, hogy az ember nem ura életének és idejének, ezért a hitet és az Istennel való imádságos kapcsolatot éberen fenn kell tartania önmaga és mások lelki javának érdekében. A keresztény embernek azonban azt is tudnia kell, hogy hűsége nem pusztán saját erején múlik: „Ez a kincsünk pedig cserépedényben van, hogy a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk és ne önmagunknak” (2Kor 4,7). Az éberség így nem önmagunk tökéletességébe vetett bizalom, hanem annak alázatos felismerése, hogy Isten kegyelme tart meg bennünket a hűségben.
c) Cselekvő és bátor állhatatosság a hitben: „Légy tehát erős és nagyon bátor, és vigyázz arra, hogy teljesítsd az egész törvényt, amelyet Mózes, az én szolgám meghagyott neked; ne térj el attól se jobbra, se balra, hogy boldogulj mindenben, amit cselekszel” (Józs 1,7; vö. 1Kor 16,13). Az állhatatosság nem csupán a hit meggyőződéseihez való ragaszkodást jelenti, hanem azt is, hogy az ember tetteivel vállalja mindazt, amit igaznak ismert fel. A hűséges szolga nem egyszerűen várakozik, hanem teljesíti a rábízott feladatot. Ezért a keresztény éberség nem a jövőtől való szorongásban, hanem a jelenben megvalósuló szeretetben, a kötelességek becsületes teljesítésében, az igazság melletti bátor kiállásban és a jóban való kitartásban fejeződik ki. Az állhatatosság forrása nem az ember önmagába vetett feltétlen bizalma, hanem az isteni kegyelem, amely megerősíti szabadságát, és képessé teszi a szeretetből fakadó cselekvésre.
d) Bűnbánat, mivel sokszor hajlamosak vagyunk elaludni vagy csak szunyókálni, ami lelki értelemben nem mást jelent, mint megfeledkezni arról, hogy Isten hatalmat és felelősséget adott nekünk (vö. Iz 64,4–6; Mk 13,34; Jn 1,12). Az ember ilyenkor nem feltétlenül tagadja meg hitét, de eltávolodhat annak követelményeitől: megszokássá válhat az imádsága, közömbössé a szeretete, és elhalványulhat benne az Istennel való találkozás vágya. A bűnbánat ezért az éberség helyreállítása is: annak felismerése, hogy hol tértünk el a ránk bízott feladattól, és készséges visszafordulás ahhoz, aki életünket vezeti.
Trito-Izajás könyvében (vö. Iz 63,16b–19; 64,1–8) a prófétai könyv megszólaló közössége is bűnvallomást tesz, és könyörög, hogy Isten ismét nyilvánítsa ki szabadító hatalmát, ébressze fel népében az istenismeretet, és jelenjen meg dicsőségében a nemzetek előtt. A könyörgésben a bűn felismerése és az isteni irgalomba vetett bizalom nem egymást kizáró, hanem egymást feltételező magatartás. A nép azért mer bűnbánatot tartani, mert tudja, hogy az Úr az atyja és megváltója (Iz 63,16), és nem hagyja magára azokat, akik hozzá fordulnak.
A bűnbánat nem más, mint a cselekvő várakozás egyik formája: várjuk annak eljövetelét, aki igazán fontos számunkra, mivel őbenne találjuk meg egész létünk békéjét. Ez a várakozás azonban nem pusztán emberi elhatározásból születik: Isten kegyelme ébreszti fel bennünk a megtérés vágyát, amelyre szabad döntésünkkel és életünk megváltoztatásával válaszolunk. Isten hűségében gondoskodik népéről, és cselekszik azokért, akik bizalommal várnak rá (vö. Iz 64,3). Ezért is szól számunkra Jézus figyelmeztetése: „Vigyázzatok tehát, legyetek éberek […]!” (Mk 13,33).
Az Úrra való várakozásban tehát a hit, a remény és a szeretet szorosan összetartozik. A hit felismeri a közeledő Urat; a remény bizalommal várja eljövetelét; a szeretet pedig már most cselekvően válaszol jelenlétére. A keresztény virrasztás célja ezért nem az állandó félelem, hanem az a belső szabadság és készenlét, amelyben az ember bármikor találkozhat Urával, mert életét az ő szeretetéhez igazította.
4. Célunk
Bizonyuljunk Jézus hűséges és bátor tanítványainak, akik várják, hogy az Úr kopogtasson lelkük ajtaján, és készek azt megnyitni előtte. Őrizzük meg hitünk éberségét, imádságunk állhatatosságát és szeretetünk cselekvő erejét, hogy amikor Krisztus eljön – akár mindennapjaink eseményeiben szólít meg bennünket, akár földi életünk végén találkozunk vele, akár dicsőségesen visszatér –, ne tétlenül várakozó, hanem a rájuk bízott feladatot hűségesen teljesítő tanítványoknak találjon bennünket.
Ima
A 25. zsoltár alfabetikus szerkezetű, bűnbánati motívumokat is tartalmazó imádság, amelynek középpontjában az Úr útjainak megismerése, az isteni irgalomba vetett bizalom és a bűnbocsánat kérése áll. Szellemisége rámutat arra, hogy a bölcsességet – az Úr útjainak felismerését – őszinte, alázatos és bűnbánó lelkülettel lehet befogadni. A zsoltáros nem önmagában keresi az élet helyes irányát, hanem Istent kéri, hogy vezesse és tanítsa őt. Imádsága ezért közvetlenül kapcsolódik az evangéliumi éberséghez: aki az Úr útjain akar járni, annak szüntelenül figyelnie kell Isten vezetésére, bíznia kell irgalmában, és késznek kell lennie a megtérésre.
25. zsoltár
Dávid zsoltára. Hozzád emelem, Uram, lelkemet,
Istenem, tebenned remélek!
Ne hagyd, hogy megszégyenüljek,
és ellenségeim ujjongjanak fölöttem!
Hisz senki, aki tebenned bízik,
meg nem szégyenül.
De szégyen éri mindazokat,
akik hiábavalóságok miatt hűtlenek lesznek.
Utaidat, Uram, mutasd meg nekem,
és ösvényeidre taníts meg engem!
Vezess és oktass engem igazságodra,
mert te vagy az én üdvözítő Istenem,
és én tebenned bízom szüntelen!
Emlékezzél meg, Uram, könyörületedről,
és irgalmadról, hisz azok öröktől valók!
Ifjúkorom bűneire s botlásaira ne gondolj vissza;
irgalmad szerint emlékezzél meg rólam,
hiszen te jó vagy, én Uram!
Édes az Úr és igazságos,
ezért útbaigazítja a vétkeseket.
Végzésével vezérli az alázatosakat,
megtanítja útjaira a szelídeket.
Az Úr minden útja irgalom és igazság azok iránt,
akik szövetségét és törvényeit megtartják.
A te saját nevedért, Uram,
bocsásd meg bűnömet, mert sok az!
Ki az, aki féli az Urat?
Annak megmutatja, milyen utat válasszon.
Annak boldogságot élvez majd a lelke,
és utóda örökli a földet.
Barátja az Úr azoknak, akik őt félik,
és szövetségét megmutatja nekik.
Állandóan az Úrra tekint szemem,
mert ő húzza ki lábamat a tőrből.
Tekints rám és irgalmazz nekem,
mert elhagyatott és szegény vagyok.
Szívem szorongatásai megsokasodtak,
vezess ki ínségemből engem.
Nézd megalázottságomat és szenvedésemet,
bocsásd meg minden vétkemet!
Nézd, milyen sokan vannak ellenségeim,
milyen ádáz gyűlölettel gyűlölnek engem!
Oltalmazz és szabadíts meg engem,
ne hagyd, hogy megszégyenüljek,
hiszen benned remélek!
Álljanak mellém az ártatlanok és az igazak,
mert beléd vetem bizalmamat.
Szabadítsd meg Isten, Izraelt
minden szorongattatásából!