Bevezetés. Két kérdés az emberről
Az emberről szóló elméletek gyakran ugyanazokat a szavakat használják — boldogság, szükséglet, biztonság, kiteljesedés —, miközben mást értenek rajtuk. Abraham H. Maslow motivációelmélete azt kutatja, milyen hiányok és növekedési törekvések szervezik az ember cselekvését; Máté evangéliumának hegyi beszéde azt hirdeti meg, milyen élet nyílik meg az Isten országa felé forduló tanítvány előtt. Az egyik megközelítés pszichológiai magyarázatot keres, a másik vallási kijelentést és etikai tájékozódást ad. Éppen ezért az összevetés termékenysége nem abból fakad, hogy az egyik szövegben felfedezzük a másik „öt fokozatát”, hanem abból, hogy pontosan megkülönböztetjük a leírást, az értékelést és az ígéretet.
1. Maslow: a szükséglet nem azonos az ember végső céljával
Maslow 1943-ban megjelent, A Theory of Human Motivation című tanulmánya öt, egymáshoz viszonyított szükségletcsoportot írt le: a fiziológiai szükségleteket, a biztonságot, a szeretetet és odatartozást, a megbecsülést, végül az önmegvalósítást. A döntő fogalom nem a később elterjedt, színes „piramis”, hanem a relatív motivációs elsőbbség (prepotency): az erősen kielégítetlen szükséglet hajlamos figyelmet és cselekvést szervezni. A modell nem azt állítja, hogy előbb valamennyi alsóbb szükségletet maradéktalanul ki kell elégíteni. Maslow maga beszél részleges kielégülésről, egyidejű motivációkról, a sorrend kivételeiről és arról, hogy magasabb rendű eszményekért az ember akár alapvető javait is kockára teheti [1].
A tudományos becsületesség azt kívánja, hogy tisztázzuk, Maslow későbbi munkáiban az önmeghaladás (self-transcendence) fogalma is megjelenik: a személy érdeklődése önmagán túlmutató értékek, mások és átfogó értelmi összefüggések felé fordulhat. Következésképpen tévedés volna a humanisztikus pszichológiát az önzés rendszereként szembeállítani az evangéliumi önátadással. A tényleges eltérés inkább a végső igazolás természetében áll: a pszichológia a motivációt és annak működését vizsgálja, az evangélium pedig Isten akaratának elsőbbségét hirdeti [2].
Az empirikus bizonyítékot el kell választani az elmélet szemléletességétől. Wahba és Bridwell áttekintése korlátozott igazolást talált a szigorú hierarchiára; Tay és Diener 123 ország adatai alapján kimutatta, hogy különféle szükségletek kielégítése többnyire egymástól viszonylag függetlenül függ össze a szubjektív jóllét dimenzióival [3–4]. Az éhezés ettől még súlyos teher, de nem igazolható az a mechanikus állítás, hogy szeretni és erkölcsösen cselekedni csak tökéletes biztonságban lehet. Az önmeghatározás-elmélet az autonómiát, a kompetenciát és a kapcsolódást különálló alapvető pszichológiai szükségleteknek tekinti [5].
2. A hegyi beszéd kompozíciója: az ígérettől a cselekvésig
A hegyi beszéd Máté evangéliumában (Mt 5–7) nem elszigetelt aforizmák gyűjteményeként olvasandó. Az elbeszélő keretben Jézus felmegy a hegyre, leül, tanítványai köréje gyűlnek, ő pedig tanítani kezd (5,1–2); a zárásnál a hallgatóság tanításának tekintélyén ámul el (7,28–29). Az irodalmi pozíció Izrael szentírási emlékezetét, különösen a Sínai-hegyen adott tanítás motívumát idézi, de nem jogosít fel arra, hogy minden részletet egyszerű Mózes–Jézus megfeleltetésnek tekintsünk. Máté összetett, saját teológiai hangsúlyokkal szerkesztett beszédet ad át [6].
A boldogságokat (5,3–12) a só és a világosság képei (5,13–16), a Törvény beteljesítéséről szóló tanítás (5,17–20) és az igaz élet konfliktusai (5,21–48) követik. A 6. fejezet az alamizsna, az imádság és a böjt látszatosságát bírálja (6,1–18); ide illeszkedik a Miatyánk, amelyet a szószaporítás kritikája előz meg, a megbocsátás magyarázata pedig követ. A mammonról és az aggodalomról szóló szakasz (6,19–34) a megélhetés és a bizalom viszonyát vizsgálja.
Ez a kompozíció önmagában megakadályoz két félreolvasást. A boldogságok nem nyolc lelki teljesítményfokozatot alkotnak, amelyek teljesítéséért az ember jutalmat kaphat: kijelentő, ígéretet hordozó beszédaktusok, amelyekből erkölcsi életforma következik. A Miatyánk pedig nem szükségletek közötti pszichotechnikai rangsorolás, hanem az Istennel való kapcsolat nyelvi gyakorlata. Mindkettőt a visszatérő dikaiosynē, az „igazság/igaz élet” fogja össze (5,6.10.20; 6,1.33): Máténál ez elsősorban Isten akaratának megfelelő cselekvést jelent, amelynek elválaszthatatlan társas és igazságossági vonzatai vannak [6].
3. Máté, Lukács és a hagyomány különböző hangjai
A szinoptikus összehasonlítás világossá teszi, hogy a ma ismert megfogalmazás Mté evangéliumában történeti közvetítés eredménye. Lukácsnál a síksági beszédben „ti szegények” a megszólítottak (Lk 6,20), Máténál „a lélekben szegények” (Mt 5,3); Lukács jelenbeli éhezést említ (Lk 6,21), Máté az igazság éhezését és szomjazását (Mt 5,6). Lukács négy boldogságot és négy jajmondást állít párba (6,20–26); Máté nyolc, harmadik személyű boldogságot szerkeszt sorba, és az üldöztetésről szólót második személyben bontja ki (5,11–12). A különbség értelmezhető mátéi etikai és teológiai hangsúlyeltolódásként, ám ebből nem következik, hogy a szegénység társadalmi dimenziója eltűnt volna: a kenyérkérés, az alamizsna és a vagyonkritika továbbra is Máté szövegében áll.
A közös hagyomány magyarázatára több forráskritikai modell létezik. A kétforrás-elmélet közös mondásforrást (Q) tételez fel, más modellek közvetlen evangéliumközi felhasználást vagy eltérő hagyományozási utakat feltételeznek. Q nincs önálló kéziratban ránk maradva; a hipotézis magyarázó konstrukció, nem ellenőrizhetően fennmaradt könyv. Ezért filológiailag helyesebb a két ismert evangéliumi szöveg különbségeit megállapítani, mint bizonyossággal rekonstruálni Jézus minden egyes eredeti szavát [7].
Máté Miatyánkja (6,9–13) és Lukács rövidebb változata (11,2–4) eltérő elbeszélő helyzetben áll: Máté a beszéd imádságtanításába illeszti, Lukács egy tanítvány kérésére adott válaszként. Vitatott, mely elemek a korábbi hagyomány részei, s a két változat nem fordítható vissza bizonyossággal egyetlen arámi ősszövegre. Az epiousios jelentése vitatott; a záró doxológia („mert tied az ország…”) korai liturgikus hagyománya a Didakhéból ismert, ám hiányzik a mátéi szöveg legrégebbi fontos tanúinak alapformájából [8]. A diakrón vizsgálat így különválasztja a szerkesztés, a kéziratos áthagyományozás és a liturgikus recepció szintjeit.
4. A boldogságok nyelvtana: a hiány nem kudarc, az erény nem technika
A boldogságok ismétlődő makarioi formulája a bibliai boldogmondások és a zsidó bölcsességi hagyomány beszédmódjához tartozik. Nem azonos a modern „boldognak érzem magam” kijelentéssel. A „boldogok” olyanoknak szól, akiknek jelenlegi helyzete és Isten jövőbeli ígérete között feszültség támad. Az első (5,3) és a nyolcadik (5,10) mondat ugyanazzal a jelen idejű állítással zárul: „övék a mennyek országa”; a köztes ígéretek jellemzően jövő idejűek. Ez értelmezhető keretező ismétlésként (inclusio), amely az eszkatologikus jövőt a tanítványi jelenbe vonja. A 11–12. vers személyes megszólítása új nyelvtani egységet képez; ezért a „nyolc boldogság” és a „kilenc boldogmondás” számlálása különböző, explicitté tett szerkezeti szempontokból egyaránt előfordul [6].
A ptōchoi tō pneumati (5,3) szerkezetben a tō pneumati dativus a szegénység vonatkozását jelöli. A ptōchos súlyos nélkülözést és kiszolgáltatottságot is felidéző szó, amely a zsoltárok szegényeinek és alázatosainak vallási tapasztalatával kapcsolódhat össze. A „lélekben” ezért nem pszichés önleértékelés, de nem is a tényleges szegénység jelentéktelenné nyilvánítása: annak az embernek a magatartása, aki nem önmagát tekinti létezése végső biztosítékának. A pênthountes, a gyászolók (5,4) vigasztalása ugyanehhez az üdvtörténeti fordulathoz tartozik; Iz 61,1–3 szegényeknek és gyászolóknak hirdetett jó híre különösen fontos szövegi háttér. Nem maga a szomorúság erény, hanem az, hogy Isten ígérete a megsebzett életet sem helyezi kívül a reményen.
A praeis, a szelídek (5,5) a Zsolt 37,11 görög szövegét idézik: „öröklik a földet”. Nem önfeladást, hanem az erőszakos birtokbavétel ellenpontját jelölik. Az igazság után éhezők és szomjazók (5,6) képe testi szükséglet nyelvén beszél erkölcsi vágyról. Máté további előfordulásai (5,20; 6,1.33) szerint a dikaiosynē elsősorban Isten akaratához igazodó cselekvés. Társadalmi következményei valóságosak, de a szót nem helyes valamely mai politikai igazságosságfogalomra szűkíteni.
Az eleēmones, az irgalmasok (5,7) a másik ember szükségére válaszolnak. A katharoi tē kardia, a tiszta szívűek (5,8) az ószövetségi szívfogalom és a Zsolt 24,3–4 alapján az osztatlan szándékot, nem kényszeres hibátlanságot jelölik. Az eirēnopoioi, a békességszerzők (5,9) nem puszta nyugalmat, hanem aktív viszonyrendezést keresnek. Az igazságért üldözöttek (5,10–12) az elismerés hiányában is lehetséges hűség paradoxonját jelenítik meg. Nem minden bírálat üldözés, és nem minden elutasítottság az igazság bizonyítéka: a szöveg az igazságért, illetve Jézus miatt elszenvedett hátrányt és a hamis vádaskodást nevezi meg.
5. A Miatyánk: a viszony, amely átrendezi a szükségleteket
A Miatyánk görög nyitánya, Pater hēmōn ho en tois ouranois (Mt 6,9), egyszerre személyes és közösségi. A megszólításban az Istenhez fűződő viszony nem magánügy, mert a „mi” már a kérés előtt megjelenik. A szöveg első három felszólító erejű könyörgése — „szenteltessék meg”, „jöjjön el”, „legyen meg” — nyelvtanilag Isten nevére, országára és akaratára irányul. A következők a kenyérre, az elengedésre és a próbatételben való megőrzésre, illetve a gonosztól való szabadításra. A beosztás három istenközpontú és három vagy négy emberi szükségletet megnevező kérésként írható le, attól függően, hogy a záró két tagot egy vagy két könyörgésnek számítjuk [8]. A szerkezet értékrendet állít, de nem azt mondja, hogy a földi szükségletek másodlagos jelentőségű illúziók.
A hagiasthētō to onoma sou — „szenteltessék meg a neved” — Isten szentségének elismerését és történeti megnyilvánulását kéri; nem az ember teremti meg Isten szentségét. Az elthetō hē basileia sou az ország eljövetelére, tehát Isten uralmának kiteljesedésére irányul, nem egy uralmi intézmény földi megalkotására. A genēthētō to thelēma sou a szándék és cselekvés megfelelését helyezi előtérbe, s a getsemáni imádság (Mt 26,39.42) irodalmi visszhangjában különösen drámai mélységet kap: Jézus maga sem a fájdalom tagadásában, hanem annak valóságában mondja ki az Atya akaratára irányuló bizalmat.
A kenyérkérés epiousios mellékneve rendkívül ritka, jelentését nem lehet egyetlen bizonyos etimológiára visszavezetni. A „mindennapi”, „a létfenntartáshoz szükséges” és „a következő napra való” olvasatnak egyaránt vannak érvei; az eucharisztikus és eszkatologikus értelmezés recepciótörténeti rétegeket is képvisel. A szinkrón minimum biztos: a tanítvány Isten elé viszi megélhetésének függését. A dos hēmin sēmeron („add meg nekünk ma”) és a többes szám elválasztja ezt a kérést a korlátlan felhalmozástól. A 6,19–34 mammon- és aggodalomkritikája nem helyettesítheti a szegény ember tényleges ellátását; a szöveg a javakhoz való viszonyt bírálja, nem a szükségletek valóságát tagadja.
Az opheilēmata („tartozások”) a sérelmek és erkölcsi vétségek adósságmetaforáját alkalmazza (6,12); a 6,14–15 már paraptōmata, „vétkek” szóval értelmezi tovább a kérést. A mint ahogyan mi is elengedjük fordulat Máté szövegében nem jelentheti azt, hogy az ember jó cselekedeteivel automatikusan megvásárolja Isten megbocsátását; azt jelzi, hogy a bocsánat kérése és a bocsánat megtagadása erkölcsi feszültségben áll egymással. A peirasmos egyszerre lehet próbatétel és kísértés; a tou ponērou nemileg kétértelmű alakja értelmezhető a rosszra vagy a Gonoszra utalásként. Ez a nyitottság arra figyelmeztet, hogy a magyar liturgikus szöveg is értelmező fordítás, nem a görög minden lehetséges árnyalatának mechanikus másolata.
6. Az összevetés logikája: nem megfeleltetés, hanem kritikus párbeszéd
A három vizsgált szöveghagyomány összevetésekor csábító lenne azonosítani a fiziológiai fokozatot a kenyérrel, a biztonságot a kísértéstől való szabadítással, a valahová tartozást az „Atyánk”-kal, az önbecsülést a boldogságokkal, az önmegvalósítást Isten országával. Ezek a párhuzamok szemléletesek, de filológiailag nem bizonyított megfelelések. A motivációelmélet kategóriái megfigyelésekből és konstrukciókból születtek; Máté szavai az ókori zsidó szentírásértelmezés, Jézus-hagyomány és evangéliumi szerkesztés közegében kaptak helyet. Az összevetés ezért analógia, nem rejtett történeti hatás vagy azonos jelentésű fogalmak megfejtése.
Mégis kirajzolódik három valódi érintkezési pont. Először: a testi szükséglet nem szégyen, hanem a közös emberi állapot része. Másodszor: a kapcsolat nem pusztán a pszichológiai jóllét egyik eszköze, mert a Miatyánk „mi”-je és a boldogságok irgalma kötelezettséggé emelik a másik ember iránti figyelmet. Harmadszor: az ember túlléphet közvetlen érdekein, és egy olyan jónak szentelheti magát, amelyet nem birtokolhat. Ebben Maslow késői önmeghaladás-fogalma fontos híd, noha az evangélium személyes Istenre és eszkatologikus ígéretre irányultsága nem fordítható le maradéktalanul általános önmeghaladási tapasztalatra.
7. Az egyéni és társadalmi következmények: adatok, lehetőségek, veszélyek
A tartós nélkülözés, a lakhatási bizonytalanság és a kapcsolati elszigetelődés korlátozhatja a figyelmet és a cselekvési szabadságot. A hozzáférhető egészségügy, oktatás és tisztességes munka ezért nem „anyagias” végcél: a szabadabb élet alapfeltétele lehet. Tay és Diener azt is jelezték, hogy a társadalmi szükségleteinek kielégítése az egyéni helyzettől részben függetlenül összefügghet az élet értékelésével [4]. Ez a közjavak mellett szól, nem a hedonizmus mellett.
Másfelől az anyagi javakat és társadalmi rangot az önérték kizárólagos mércéjévé emelő életfelfogás könnyen önmagát erősítő hiányt hozhat létre: az összehasonlítás újabb összehasonlítást, az elismerés iránti igény újabb bizonyítási kényszert szülhet. A materialista értékorientáció és a kedvezőtlenebb jólléti mutatók közötti összefüggést nagyszabású metaanalízis dokumentálta, de az összefüggés nagysága mutatónként változó, és önmagában nem bizonyít egyszerű oksági irányt [9]. Ezt a jelenséget Maslowval azonosítani igazságtalan volna, hiszen elméletében a szeretet, a kreativitás és az önmeghaladás is szerepel. A kritika célpontja nem a szükségletelmélet, hanem annak beszűkített társadalmi ideológiává emelése.
Az evangéliumi életfelfogás várható erőssége az értékmércék átrendezése. A másik ember nem pusztán szükségleteim kielégítésének partnere; önálló méltósággal rendelkező személy. Az irgalmasság, a béketeremtés és az igazságosság keresése olyan proszociális cselekvéseket támogat, amelyek egyéni és közösségi előnyökkel járhatnak. Kísérletes és összegző kutatások szerint az önkéntes segítés bizonyos körülmények között kis mértékben növelheti a szubjektív jóllétet; az evidenciák minősége és a hatás tartóssága azonban nem egységes [10]. Ez nem bizonyítja a boldogságok eszkatologikus ígéretét, csupán azt jelzi, hogy az önmagunkon túli cselekvés és a jóllét nem szükségszerű ellenfelek.
A megbocsátás különösen érzékeny próbatere a teológiai és pszichológiai beszédnek. A megbocsátást elősegítő beavatkozások egyes vizsgálatokban javítják a sérelem feldolgozását és kapcsolódó mutatókat [11]. Ám a bocsánat nem felejtés, nem felmentés, és nem teszi kötelezővé a veszélyes viszony helyreállítását. Ha az egyházi közeg a szelídségre és a megbocsátásra hivatkozva elnémítja a sértettet, a szövegek erkölcsi iránya visszájára fordul. Hasonlóképpen, a „boldogok az üldözöttek” nem igazolja a sérelmi önazonosságot: a társadalmi bírálat vagy az elutasítottság ténye önmagában nem igazolja a bírált álláspont helyességét.
A vallásosság pszichológiai hatásáról sem állítható egynemű eredmény. A vallásos megküzdés formáit elemző metaanalízis azt találta, hogy a támogató vallási értelmezés kedvezőbb, a büntető vagy konfliktusos vallási megküzdés kedvezőtlenebb alkalmazkodással függhet össze [12]. Az evangélium gondolkodásmódjának következménye tehát nem pusztán attól függ, hogy valaki vallásos szavakat használ-e, hanem attól is, milyen istenképet közvetít, hogyan bánik a másikkal, és képes-e ellenőrizni saját hatalmát. A hegyi beszédben az erény nem dominancia, a szentség nem látszat, a tekintély pedig nem önfelmentés.
Társadalmi léptékben mindkét szemlélet torzulhat. A kizárólag szükségletek kielégítésére szűkített politika jelentős jóléti javakat teremthet, de elszegényítheti a közjó erkölcsi nyelvét, ha az embert fogyasztási kapacitásra redukálja. A vallási közösség képes lehet szolidaritásra és béketeremtésre, de a nélkülözés szentesítésére vagy tekintélyelvűségre is. Ebből nem következik a két rendszer „egyenértékűsége”, csupán az, hogy a tanítás és az intézményi gyakorlat különbözhet. A hitelesség próbája a kiszolgáltatott emberrel szemben valóban vállalt felelősség.
8. Egzisztenciális szintézis: a birtokolt élet és az ajándékként fogadott élet
A hegyi beszéd kulcsmondata a három perspektíva között: „Keressétek először Isten országát és annak igazságát” (Mt 6,33). Az „először” nem biológiai kronológia, hanem normatív elsőbbség. Nem követeli, hogy az ember előbb megszüntesse éhségét, csak utána legyen igazságos; de nem is teszi az igazságosságot az éhség megoldásának pótlékává. A kettő közötti feszültségben válik emberivé a cselekvés: kenyeret kell adni annak, aki éhes, ugyanakkor a kenyér birtoklása önmagában nem ad választ arra, hogyan kell élnünk.
Maslow nyelvén az ember sérülékeny, kapcsolatokra utalt, növekedésre képes lény. Máté nyelvén ugyanő megszólított, ígéretben részesülő és felelősségre hívott személy. A két megközelítés valódi találkozási pontja a végesség elismerése; a döntő különbség az, hogy a végességgel mit kezdünk. Lehet belőle végtelen biztosítékkeresés, a javak és a tekintély felhalmozása; de válhat a hála, a közösség és a szolidaritás kiindulópontjává is. A keresztény hit saját állítása szerint e második lehetőség mélyén nem puszta önfegyelem, hanem Isten kezdeményező közelsége áll.
Nem az egyik rendszer legyőzése a tét. A pszichológia rámutat arra, mit tesz az emberrel a hiány, az egzegézis pontosítja, mit állít Máté szövege, a filozófiai reflexió pedig megkérdezi, miért és kiért érdemes élni. A Miatyánk „kenyerünk” szava és a boldogságok „övék az ország” ígérete között húzódik a keresztény antropológia egyik legfontosabb tétele: az ember szükségletei valóságosak, méltósága azonban nem merül ki bennük. Értéke nem mérhető a birtokolt javakkal, s kiteljesedése nem különíthető el az Istennel és az embertárssal való viszonytól.
Jegyzetek
[1] Maslow, A. H. (1943): A Theory of Human Motivation. Psychological Review 50(4), 370–396.
[2] Koltko-Rivera, M. E. (2006): Rediscovering the Later Version of Maslow’s Hierarchy of Needs. Review of General Psychology 10(4), 302–317.
[3] Wahba, M. A. – Bridwell, L. G. (1976): Maslow Reconsidered. Organizational Behavior and Human Performance 15(2), 212–240.
[4] Tay, L. – Diener, E. (2011): Needs and Subjective Well-Being Around the World. Journal of Personality and Social Psychology 101(2), 354–365.
[5] Deci, E. L. – Ryan, R. M. (2000): The “What” and “Why” of Goal Pursuits. Psychological Inquiry 11(4), 227–268.
[6] Allison, D. C., Jr. (2001): Matthew. In: Barton, J. – Muddiman, J. (szerk.): The Oxford Bible Commentary. Oxford University Press, 27–84.
[7] Allison, D. C., Jr. (2022): Luke Rewriting Matthew? The Case of the Sermon on the Plain. In: Pierce, M. N. – Byers, A. J. – Gathercole, S. (szerk.): Gospel Reading and Reception in Early Christian Literature. Cambridge University Press, 94–121.
[8] St Andrews Encyclopaedia of Theology (2024): The Lord’s Prayer. https://www.saet.ac.uk/Christianity/TheLordsPrayer; vö. SBL Greek New Testament, Mt 5,3–12; 6,9–13.
[9] Dittmar, H. – Bond, R. – Hurst, M. – Kasser, T. (2014): The Relationship between Materialism and Personal Well-Being: A Meta-Analysis. Journal of Personality and Social Psychology 107 (5), 879–924.
[10] Solanes, A. és mtsai (2021): Can We Increase the Subjective Well-Being of the General Population? An Umbrella Review of the Evidence.
[11] Wade, N. G. – Hoyt, W. T. – Kidwell, J. E. M. – Worthington, E. L. (2014): Efficacy of Psychotherapeutic Interventions to Promote Forgiveness: A Meta-Analysis. Journal of Consulting and Clinical Psychology 82(1), 154–170.
[12] Ano, G. G. – Vasconcelles, E. B. (2005): Religious Coping and Psychological Adjustment to Stress: A Meta-Analysis. Journal of Clinical Psychology 61(4), 461–480.







