Évközi 31. hét, kedd

Olvasmány (Fil 2,5-11)

A filippi közösség egységéről és az önzés elutasításáról szóló gondolatmenet értelmezését folytatjuk. Szent Pál ezt Krisztus példájával mélyíti el: „Ugyanaz az érzület legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt”, vagyis a keresztény élet mércéje nem valamely elvont erkölcsi szabály, hanem Krisztus gondolkodásának és magatartásának követése. A Fil 2,6–11 különleges, költői szerkezete miatt a kutatók jelentős része korai keresztény himnuszt vagy himnikus hitvallást lát a szövegben, amelyet Pál a közösség önértelmezésének szolgálatába állít; eredeti keletkezéséről és egyes részleteinek pontos értelméről azonban ma sincs teljes tudományos egyetértés. 

A μορφή (forma, megjelenési mód, lényegi alak) és az ἁρπαγμός (megragadás, zsákmányként birtokba vétel, illetve vitatott árnyalatban féltve őrzött előny) szavak arra irányítják a figyelmet, hogy Krisztus nem a maga helyzetének önző fel- és kihasználásával él, hanem egészen más utat választ, mint az önmagát mindenáron érvényesítő ember. 

Az ἐκένωσεν ige szó szerint az „üressé tette” jelentéskörébe tartozik, de a szöveg rögtön megmagyarázza, mit jelent Krisztus önkiüresítése: nem isteni mivoltának elvesztését, hanem a szolgai lét felvételét és az emberi sors teljes vállalását. A δοῦλος (szolga, rabszolga) kifejezés különösen erős társadalmi jelentést hordozott az ókorban, ezért Krisztus útja nem pusztán szerénység, hanem a rang és az uralkodás emberi logikájának radikális megfordítása. A ἐταπείνωσεν ἑαυτόν (megalázta önmagát) fordulat azt hangsúlyozza, hogy Jézus nem elszenvedett kényszerként, hanem szabad engedelmességként vállalja ezt az utat, egészen a kereszthalálig. A himnusz második fele a διό („ezért”) szóval fordul át: Isten felmagasztalja őt, és a ὑπερύψωσεν (mindenek fölé emelt) ige azt fejezi ki, hogy a szolgáló szeretet útja nem vereség, hanem Isten dicsőségének megnyilvánulása, amelyben minden teremtmény előtt elismertetik Jézus Krisztus κύριος vagyis Úr volta. 

Evangélium (Lk 14,15–24)

Néhány hete ennek a példázatnak a Máté evangéliumában található változatát olvastuk és értelmeztük. Lukács evangéliumában a nagy lakoma példázatát egy vendég vallásosnak tűnő kijelentése vezeti be: „Boldog, aki Isten országának lakomáján étkezik”, Jézus azonban ezzel a kijelentéssel kapcsolatban nem az üdvösség magától értetődő bizonyosságát erősíti meg, hanem azt kérdezi történetével, hogy az ember valóban válaszol-e Isten meghívására. 

Ahogyan azt mát többször is említettük, a bibliai hagyományban a lakoma az Istennel való közösség, az öröm és a végső beteljesedés képe, a történetben pedig a házigazda nagy vendégséget rendez, amelyre sokakat meghív, ám a meghívottak egymás után kezdenek mentegetőzni: egyikük földet vásárolt, másikuk ökröket, a harmadik pedig megházasodott. A παραιτεῖσθαι ige elhárítást, visszautasítást, kifogás keresését jelenti, és a történetben nem egyszerűen arról van szó, hogy a meghívottaknak más elfoglaltságuk támadt, hanem arról, hogy a számukra fontos dolgok elsőbbséget kapnak a meghívással szemben. A föld, a gazdaság és a házasság önmagukban jó és legitim emberi valóságok, éppen ezért a példázat figyelmeztetése különösen elgondolkodtató: nem feltétlenül a rossz dolgok távolítanak el Istentől, hanem azok a jó dolgok is, amelyeknek túlzott jelentőséget tulajdonítunk, és amelyek miatt már nem marad helyünk az ő hívására. A házigazda ezért a szegényeket, a bénákat, a vakokat és a sántákat hívatja be, majd a városon kívüli utakról és kerítések mellől is vendégeket gyűjtet, így a lakoma közössége éppen azokkal telik meg, akiket a korabeli társadalom gyakran a peremre szorított. 

A ἀνάγκασον εἰσελθεῖν (kényszerítsd, hogy bejöjjenek) felszólítás a meghívás sürgető, kitartó erejét fejezi ki, nem az erőszakos hitre térítés igazolását: a szolgának addig kell hívnia az embereket, amíg a ház meg nem telik. Lukács elbeszélésében a példázat az előző versek vendéglátásról és a társadalmi kirekesztettek befogadásáról szóló tanítását is továbbviszi, ezért a történet nem szűkíthető le egyetlen allegorikus megfejtésre, hanem Isten országának befogadó, az emberi rangsort felülíró természetét mutatja meg. 

Elmélkedés

A két szakaszban ugyanaz az isteni mozgás rajzolódik ki: Krisztus lemond a kiváltság önző használatáról, Isten pedig megnyitja lakomáját azok előtt is, akiket az emberi társadalom nem tart méltónak a főhelyre. Krisztus önkiüresítése és a lakoma meghívása ezért egymást értelmezi: aki Krisztus lelkületét követi, nem a saját rangját védi, hanem helyet készít másoknak, különösen azoknak, akiknek nincs hatalmuk, érdemük vagy lehetőségük arra, hogy viszonozzák a befogadást. Isten országában nem az foglalja el a legfontosabb helyet, aki a legtöbbet birtokolja, hanem az, aki kész elfogadni Isten ajándékát, és Krisztus példájára maga is ajándékká válik mások számára.

Isten országának logikája éppen az ellenkezője az önérvényesítés logikájának: nem az válik naggyá, aki mások fölé emelkedik, hanem aki szeretetből képes másokért lehajolni. Krisztus önkiüresítése megmutatja, hogy az igazi méltóság nem a kiváltságok birtoklásában, hanem azok szeretetből történő megosztásában mutatkozik meg.
A nagy lakoma példázata arra figyelmeztet, hogy az ember akár jó és jogos dolgokkal is megtöltheti az életét úgy, hogy közben nem marad benne hely Isten meghívásának. Isten szeretete nem az emberi rangsor szerint válogat: különösen azok felé nyitja meg országát, akiket a társadalom jelentéktelennek, gyengének vagy fölöslegesnek tart. Aki elfogadja Krisztus meghívását, annak nemcsak helyet kell foglalnia Isten lakomáján, hanem Krisztus lelkületével magának is helyet kell készítenie mások számára.

Lelkiismeretvizsgálat kérdések (puncta)

Egzisztenciális szempontból

• Mi tölti be leginkább az életemet: a birtoklás, a teljesítmény, a biztonság és az elismerés keresése, vagy az Istennel és az emberekkel megélt valódi közösség?
• Milyen jogosnak és fontosnak tartott elfoglaltságom mögé rejtőzöm, amikor nem akarok válaszolni egy nehéz, de fontos emberi vagy lelki meghívásra?
• Mennyire vagyok képes lemondani saját kényelmemről, előnyömről vagy tekintélyemről azért, hogy másoknak is helyük legyen az életemben?
• Mit jelent számomra a méltóság: azt, hogy mások fölött állok, vagy azt, hogy mások javára is tudom használni mindazt, amit kaptam?
• Ha életemet egy lakomához hasonlítanám, kiket engedek az asztalomhoz, és kik azok, akiket észrevétlenül kívül tartok?

A lelkem

• Mennyire kötődöm azokhoz a dolgokhoz, amelyek biztonságot és kiszámíthatóságot adnak, és képes vagyok-e elviselni, ha egy fontos meghívás miatt változtatnom kell a terveimen?
• Előfordul, hogy a túlterheltségre, a fáradtságra vagy az időhiányra hivatkozom, miközben valójában bizonyos emberek problémáit nem akarom közel engedni magamhoz?
• Tudok úgy lemondani egy előnyről vagy kiváltságról, hogy közben nem érzem magam értéktelennek, vesztesnek vagy megalázottnak?
• Mennyire vagyok nyitott olyan emberek felé, akiknek a jelenléte nem kellemes, nem előnyös, vagy nem erősíti meg a saját társadalmi és személyes önképemet?
• Felismerem azt, amikor a saját igényeim és elvárásaim annyira elfoglalják a gondolataimat, hogy már nem tudok figyelni mások szükségleteire?

A hitem

• Amikor Isten hívását tapasztalom (érzékelem), hogyan válaszolok rá? Halogatással, kifogásokkal vagy más teendőim elsőbbségére hivatkozva?
• Elfogadom és törekszem magamévá tenni Krisztus önkiüresítő lelkületét, vagy inkább olyan vallásosságot keresek, amely megerősíti a saját kiváltságomat és biztonságomat?
• Kiket tartok méltatlannak arra, hogy helyet kapjanak a keresztény közösségben, és vajon nem éppen őket hívja Isten a lakomájára?
• Egyházi, családi vagy társadalmi közösségeimben mennyire segítem elő, hogy a szegények, a magányosak, a betegek és a peremre szorultak valóban otthon érezzék magukat?
• Milyen konkrét lemondással, befogadással vagy szolgálattal tudnám ma megmutatni, hogy nemcsak hallottam Krisztus meghívását, hanem az ő lelkületét is szeretném követni?

A személyiség két születése

A. N. Leontyev személyiségelmélete Ter 3,1–24 és Jn 3,1–15 tükrében

Az emberi személyiség kialakulása nem pusztán biológiai érés, és nem is egyszerűen az ismeretek, képességek vagy viselkedési formák fokozatos felhalmozódása. Az ember fejlődésének egyik legfontosabb kérdése, hogy miként válik saját vágyainak, késztetéseinek és külső elvárásainak alávetett lényből olyan személlyé, aki képes felismerni, mérlegelni és felelősen rendezni cselekedeteinek indítékait. Alekszej Nyikolajevics Leontyev szovjet pszichológus személyiségelmélete ezt a folyamatot a személyiség két születésének gondolatával írja le. A kifejezés nem két biológiai eseményt jelöl, hanem két jelentős fejlődési fordulatot: először az emberi cselekvés indítékainak összetettebbé válását és hierarchikus rendeződését, később pedig azt a mélyebb átalakulást, amelynek során az ember egyre tudatosabban tájékozódik saját életének, társadalmi kapcsolatainak és személyes értékeinek rendszerében.

Ez a pszichológiai megközelítés különösen termékeny párbeszédbe állítható a Teremtés könyvének 3. fejezetével és János evangéliumának a Jézus és Nikodémus közötti párbeszéddel. A Ter 3,1–24 az emberi szabadság, a vágy, a bizalom és a felelősség kérdését állítja elénk: mi történik, amikor az ember saját kívánságait és értelmezését Isten szavánál fontosabbnak tekinti? A Jn 3,1–15 pedig egy másik, de az előzőhöz szorosan kapcsolódó kérdésre válaszol: elegendő az ember számára a tudás, a vallási ismeret és az erkölcsi igyekezet, vagy olyan megújulásra van szüksége, amelyet önmagából nem képes előállítani? A pszichológiai kutatás és a két bibliai szöveg közös gondolati tere az ember belső átalakulására kérdez rá, de eltérő nézőpontból közelítik meg azt. Leontyev a személyiség pszichológiai fejlődését elemzi, a Teremtés könyve az Istennel való kapcsolatban bekövetkező törést mutatja be, János evangéliuma pedig az Istentől származó új élet lehetőségét hirdeti.

1. A személyiség első születése: amikor a cselekvés mögött több indíték jelenik meg

Leontyev tevékenységelméletében az ember nem elszigetelt ingerekre automatikusan reagáló szervezet. Cselekvéseit szükségletek, indítékok, célok és a környezetével kialakított kapcsolatai szervezik. Fontos különbséget tenni a szükséglet, az indíték és a cél között. A szükséglet valamilyen hiány vagy feszültség, amely kielégítésre irányul; az indíték az a tényező, amely a tevékenységnek személyes jelentést és irányt ad; a cél pedig az a konkrét eredmény, amelyet az ember egy adott cselekvés során el akar érni. Ezek összefüggnek, de nem azonosak. A pontosság kedvéért annyit szükséges kiemelnünk, hogy a szükséglet önmagában még nem feltétlenül rendelkezik pontosan meghatározott tárggyal. A szükséglet tárgya a tevékenység során tárul fel, és ezáltal válik a tevékenység indítékává. Az indíték tehát nem egyszerűen egy belső késztetés, hanem az a tárgy, amely a szükségletet kielégíti, és a tevékenységet motiválja.

A cél ezzel szemben a cselekvés tudatosan elérni kívánt eredménye. A tevékenység indítéka és a cselekvés célja nem feltétlenül esik egybe. 

Miért is fontos ez? Mivel Leontyev elméletében éppen az a döntő, hogy az ember tevékenysége nem egyszerűen belső vágyak összege. A tevékenység objektív, társadalmi és kapcsolati összefüggésekbe ágyazódik. A személyiség nem pusztán a saját vágyai feletti uralom képessége, hanem az ember társadalmi tevékenységében kialakuló, sajátos motivációs és jelentésbeli struktúra.

A kisgyermek fejlődésének korai szakaszában a cselekvés és annak közvetlen indítéka többnyire szorosan összekapcsolódik. A gyermek azért nyúl valami után, mert kívánja; azért cselekszik, mert a közvetlen helyzet erre készteti. A fejlődés során azonban egyre gyakrabban fordul elő, hogy ugyanaz a cselekvés több indítékot is szolgál, illetve hogy az ember egy közvetlen kívánságát egy másik, fontosabbnak tekintett cél érdekében háttérbe szorítja. Ezt nevezi Leontyev a személyiség első születésének: megjelenik a többindítékúság, vagyis a polimotiváció, és kialakul a cselekvések, illetve indítékok bizonyos alá- és fölérendeltsége.

Ez a változás nem egyszerűen azt jelenti, hogy az embernek egyre több kívánsága lesz. A döntő mozzanat az, hogy a különböző indítékok már nem egyenrangúan határozzák meg a viselkedést. Az ember képes lehet például lemondani egy azonnali jutalomról azért, hogy megfeleljen egy számára fontos szabálynak, elérjen egy későbbi célt, vagy megőrizzen egy kapcsolatot. A közvetlen élvezet és a hosszabb távú cél közötti konfliktusban fokozatosan kialakulhat az indítékok hierarchiája. A gyermek így nem pusztán reagál a helyzetre, hanem egyre inkább képes saját cselekvését valamilyen átfogóbb szempont szerint megszervezni.

Leontyev klasszikus példája a „keserű cukorka” jelensége. A gyermek olyan helyzetbe kerül, amelyben egy feladat elvégzéséért jutalmat kapna, de nem sikerül teljesítenie a feladatot. Amikor mégis megkapja a jutalmat, az öröm helyett kellemetlen, keserű érzés jelenik meg benne. A cukorka fizikailag édes, de a gyermek számára elveszíti pozitív jelentését, mert a jutalom és a saját teljesítménye közötti erkölcsi-érzelmi összefüggés megváltozik. A példa azt mutatja, hogy a viselkedést nem lehet pusztán a külső jutalommal magyarázni. A gyermek számára már jelentősége van annak is, hogyan jutott hozzá a jutalomhoz, és hogyan viszonyul saját cselekedetéhez. Ezt a jelenséget azonban nem szabad összekeverni más, hasonló fejlődési kísérletekkel. A szabályok betartását, megszegését vagy a megtévesztést vizsgáló kísérletek – például Jevgenyij Szubbotszkij kislabdával és spatulával végzett feladathelyzete – más kérdéseket vizsgálnak. Ezekben az a lényeges, hogy a gyermek miként viszonyul egy ismert szabályhoz akkor, amikor úgy gondolja, hogy viselkedését nem ellenőrzik. Az ilyen vizsgálatok betekintést adhatnak a szabálytudat, az önszabályozás és a megtévesztés fejlődésébe, de önmagukban nem bizonyítják, hogy a gyermek már kialakult erkölcsi személyiséggel rendelkezik. A különböző kísérletek közös tanulsága inkább az, hogy az emberi cselekvés egyre összetettebb belső szabályozás alá kerül.

2. A személyiség második születése: a saját élet irányának tudatos vállalása

A személyiség első születésével tehát kialakul az indítékok bizonyos hierarchiája. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy az ember teljesen átlátja saját indítékainak rendszerét, vagy tudatosan képes meghatározni életének egész irányát. Leontyev második születésnek nevezi azt a mélyebb fejlődési fordulatot, amelynek során az ember egyre tudatosabban viszonyul saját motívumaihoz, társadalmi kapcsolataihoz és életének meghatározó értékeihez. Nem egyszerűen felismeri, hogy miért cselekszik, hanem egyre inkább képes állást foglalni abban, hogy milyen indítékokat fogad el irányadónak, és milyen emberré kíván válni.

Fontos, hogy elkerüljük az individualizmus látszatát: A második születés esetében a hangsúly a tudat sajátos átrendeződésén van. Az ember egyre összetettebb társadalmi kapcsolatrendszerbe kerül. Egy cselekvése már nemcsak egyetlen tevékenységhez és indítékhoz kapcsolódik, hanem több, egymással akár konfliktusban álló társadalmi viszonyhoz is. Ezért szükségessé válik, hogy a személyiség tudata ezeket az összefüggéseket is képes legyen rendezni.

Leontyev külön kiemeli:

• a motívumok hierarchiájának átalakulását;
• a személyes jelentések rendszerének kialakulását;
• a társadalmi kapcsolatok újraértelmezését;
• a serdülőkorban megjelenő tudatos személyiség kialakulását.

Ez a folyamat különösen a serdülőkorban válik hangsúlyossá. A gyermek korábban többnyire olyan tevékenységekben vesz részt, amelyeknek kereteit a család, az iskola és a közvetlen környezet határozza meg. A serdülő azonban egyre inkább kérdésessé teszi ezeket a kereteket. Nemcsak azt szeretné tudni, mit várnak tőle, hanem azt is, hogy ő maga mit tart fontosnak, milyen értékekkel tud azonosulni, és milyen helyet kíván elfoglalni a világban. Ez gyakran konfliktusokkal jár, hiszen a korábbi tekintélyek, szabályok és elvárások már nem feltétlenül elegendők számára. A fejlődés szempontjából azonban nem a konfliktus önmagában a döntő, hanem az, hogy az ember képes-e a késztetéseit és tapasztalatait egy átgondoltabb, személyesen vállalt értékrendbe rendezni.

A második születés nem egyetlen életkorhoz kötött, egyszeri esemény. A személyiség fejlődése egész életen át tart, és az ember új élethelyzetekben ismételten kénytelen felülvizsgálni korábbi döntéseit, értékeit és indítékait. A felnőtt életben a munka, a hivatás, a családi kapcsolatok, a közösségi felelősség vagy egy jelentős veszteség is olyan helyzetet teremthet, amelyben az embernek újra kell értelmeznie önmagát. Egy alkotó vagy művész pályájának alakulása például jól szemléltetheti, hogyan változik meg az alkotás személyes jelentése: a külső elismerés vagy siker helyett egyre inkább maga az alkotói feladat, az igazság keresése vagy a mű iránti felelősség válhat meghatározóvá. Az ilyen példák azonban egyéni életutakat világítanak meg, nem pedig minden emberre érvényes, mechanikus fejlődési törvényt bizonyítanak.

Fontos kiemelnünk, hogy a modern motivációkutatás több ponton árnyalja Leontyev megközelítését. Az önmeghatározás-elmélet például különbséget tesz a belső motiváció és a külső eredetű, de belsővé tett indítékok között. Nem minden olyan cselekvés belső motivációjú, amelyet az ember önként végez. Lehetséges, hogy valaki külső elvárásból kezd el tanulni vagy sportolni, később azonban felismeri a tevékenység személyes értékét, és saját értékrendjének részévé teszi. Ez már autonómabb motiváció, de nem feltétlenül azonos azzal, amikor valaki magáért a tevékenység öröméért cselekszik. A különbség azért fontos, mert a személyiség érettsége nem egyszerűen azt jelenti, hogy az ember mindig azt teszi, amihez kedve van, hanem azt is, hogy képes olyan értékeket vállalni, amelyek akkor is irányítják, amikor a cselekvés nehézséggel vagy lemondással jár. Leontyev elmélete inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy a személyiség nem azonos a pillanatnyi vágyak összességével. Az ember személyisége abban is megmutatkozik, hogy milyen rendet alakít ki indítékai között, és milyen jelentést ad saját cselekedeteinek. Ez a felismerés különösen akkor válik fontossá, amikor a bibliai emberképet kezdjük vizsgálni.

3. Az ember első válsága: a bizalom megbomlása a Teremtés könyvében

A Teremtés könyvének 3. fejezete az emberi szabadság és felelősség egyik alapvető bibliai elbeszélése. A történet nem pszichológiai esettanulmány, és nem is az emberi motiváció fejlődésének tudományos leírása. Teológiai nyelven beszél arról, miként sérül meg az ember kapcsolata Istennel, önmagával és a teremtett világgal. Mégis felismerhetők benne azok a belső folyamatok, amelyekre Leontyev elmélete a pszichológia szempontjából rávilágít.

A történet a kígyó kérdésével kezdődik: „Csakugyan azt mondta Isten…?” A kísértés első mozzanata nem közvetlenül a tiltott gyümölcs megszerzésére irányul, hanem Isten szavának és szándékának megkérdőjelezésére. A bizalom helyére gyanakvás kerül. A kígyó úgy állítja be Istent, mintha az ember javát korlátozó, valamit féltékenyen visszatartó hatalom lenne. A kísértés így nem egyszerűen egy szabály megszegésének lehetősége, hanem annak a kapcsolatnak az átértelmezése, amelyben az ember addig saját helyét és szabadságát értelmezte. A Ter 3,6 különösen is fontos ebből a szempontból. Az asszony látja, hogy a fa gyümölcse eledelre jó, szemre tetszetős, és kívánatos, mert bölcsességet ad. A szöveg három szempontot kapcsol össze: – a testi szükségletet,

– az érzéki vonzerőt

– és a bölcsesség megszerzésének vágyát.

A probléma abban áll, hogy ezek a szempontok egy olyan döntésben rendeződnek egységgé, amely figyelmen kívül hagyja Isten szavát. A bölcsesség iránti vágy önmagában is értékes lehet, de itt az ember úgy akarja megszerezni, hogy közben elszakítja magát attól a kapcsolattól, amelyben a bölcsesség valódi helye és értelme megmutatkozhatna.

Leontyev fogalmaival élve azt mondhatjuk, hogy a történetben több indíték találkozik, és ezek egy közös cselekvés felé rendeződnek. Ez azonban csak óvatos pszichológiai párhuzam. A bibliai elbeszélés nem azt állítja, hogy az ember azért bukik el, mert még nem alakult ki megfelelő indítékhierarchiája. A hangsúly sokkal mélyebb: az ember szabadsága a bizalom kapcsolatában gyökerezik, és akkor torzul el, amikor önmagát teszi meg a jó és a rossz végső mércéjének. A bűn ezért nem egyszerűen egy rosszul megválasztott motiváció, hanem az Istennel való kapcsolat megszakítása, az emberi szabadság önkényes önértelmezése.

A tett következményei is ezt mutatják. Ádám és Éva észreveszik mezítelenségüket, elrejtőznek Isten elől, majd egymásra és a kígyóra hárítják a felelősséget. A szégyen, a félelem és a vádaskodás nem pusztán kellemetlen érzelmi következmény, hanem a kapcsolatok szétesésének jele. Az ember már nem képes természetes bizalommal jelen lenni Isten előtt, és a másik emberben sem egyszerűen társat, hanem a felelősség áthárításának lehetséges célpontját látja. A bűn így nem marad az egyén belső világának ügye: átalakítja az emberi kapcsolatokat és a teremtett világhoz való viszonyt is. A történet végén Isten ruhát készít az embernek, majd kiűzi őt az Éden kertjéből. A kiűzetés következménye a fájdalmas elszakadás, de az ember nem válik jelentéktelenné vagy közömbössé Isten számára. A ruházat motívuma a gondoskodás jeleként is olvasható: az ember elveszítette korábbi állapotát, de Isten nem hagyja teljesen magára. A Ter 3 ezért nem pusztán a bukás története, hanem az emberi szabadság tragikus lehetőségének és az isteni irgalom első jeleinek elbeszélése is.

4. Nikodémus éjszakája: a tudás nem azonos az új élettel

János evangéliumának 3. fejezete egy egészen más helyzetből indul. Nikodémus egy farizeus, a zsidók egyik vezető embere, aki felismeri Jézus tanításának és jeleinek jelentőségét. Éjszaka keresi fel őt. Az éjszaka a történet konkrét körülménye, ugyanakkor az evangélium egészében sokszor a meg nem értés, a bizonytalanság és a még fel nem ismert világosság jelképes tere is lehet. Nikodémus nem ellenségesen közeledik Jézushoz, de a beszélgetésből kiderül, hogy vallási tudása és tekintélye önmagában még nem jelenti azt, hogy érti Isten cselekvésének lényegét.

Jézus kijelentése váratlanul hangzik fel az aggastyán számára: „Ha valaki nem születik újjá, nem láthatja meg Isten országát.” A görög szövegben szereplő γεννηθῆναι ἄνωθεν kifejezés különösen gazdag jelentésű. Az ἄνωθεν szó jelentheti azt, hogy „újra”, „ismét”, de azt is, hogy „felülről”. János evangéliumában pedig különösen is az Istentől való születést jelenti. A kettős jelentés azért különösen jelentős, mert Nikodémus a testi születésre gondol, Jézus viszont az Istentől származó új életre. Nikodémus a kifejezést a testi újjászületés értelmében érti, ezért kérdez rá arra, hogyan térhetne vissza az ember anyja méhébe. Jézus azonban nem biológiai újrakezdésről beszél, hanem olyan születésről, amelynek forrása Isten. A kettős jelentés teológiai szempontból döntő: az embernek valóban új életre van szüksége, de ez az új élet nem pusztán a régi élet megismétlése, hanem felülről érkező ajándék. Jézus a vízből és Lélekből való születésről beszél. A πνεῦμα görög szó jelentése szél, lehelet és lélek; ez a jelentésgazdagság adja a jánosi szöveg egyik legfontosabb képi elemét. A szél ott fúj, ahol akar, halljuk a hangját, de nem tudjuk pontosan, honnan jön és hová tart. Így van mindenkivel, aki a Lélektől születik. A kép arra figyelmeztet, hogy Isten Lelkének működése nem szorítható az emberi ellenőrzés és előrejelzés keretei közé. A Lélek nem egy újabb pszichológiai képesség, amelyet az ember saját erőfeszítésével megszerezhet, hanem Isten szabad, életet teremtő cselekvése. 

Ezen a ponton válik különösen világossá a kapcsolat és a különbség Leontyev személyiségelmélete és János evangéliuma között. Leontyev a második születés elmélete azt írja le, hogy miként válik az ember egyre tudatosabbá saját indítékai, értékei és életének iránya tekintetében. Ez a fejlődés a személyiség belső szerveződésének átalakulása. János evangéliumában azonban az újjászületés nem az emberi önfejlesztés magasabb fokozata. Nem arról van szó, hogy Nikodémusnak még több önismeretre, még szilárdabb akaratra vagy még rendezettebb motivációkra lenne szüksége. Jézus szerint olyan életre van szüksége, amelyet nem önmagából hoz létre. Az ember nem tudja önmagát felülről megszülni. Az Istentől kapott új élet az ember egész valóságát érinti, így annak következményei a gondolkodásban, a döntésekben, a kapcsolatokban és a cselekvésben is megmutatkoznak. A kegyelem azonban nem azonos az önneveléssel. Az emberi erőfeszítésnek megvan a maga helye, de nem ez az új élet végső forrása.

Nikodémus alakja ezért különösen fontos. Ő nem tudatlan vagy erkölcstelen emberként jelenik meg, hanem vallásilag művelt, tekintélyes személyiségként, aki mégis nehezen érti meg Jézus szavait. A történet arra figyelmeztet, hogy a vallási ismeret, a hagyományos tekintély és a helyes fogalmak birtoklása nem azonos az Istennel való élő kapcsolattal. Lehet valaki sokat tudni Istenről, miközben még nem engedi, hogy Isten Lelke átalakítsa az életét.

5. A felemelt Fiú és az új élet forrása

A beszélgetés következő fordulópontján Jézus Mózes pusztai történetére utal: ahogyan Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy kell fölemeltetnie az Emberfiának is, hogy mindenkinek, aki hisz benne, örök élete legyen. A háttérben a Számok könyvének 21. fejezete áll, amelyben a nép lázadása és a kígyómarások következtében halálos veszélybe kerül. Isten Mózes közvetítésével egy rézkígyót készíttet, és aki rátekint, életben marad. Jézus ezt az eseményt saját küldetésére vonatkoztatja. A pusztai történetben a megmenekülés nem az ember önerejéből következik: a halálos veszélyben lévő embernek Isten által adott jelre kell tekintenie. János evangéliumában a felemelt Emberfia a keresztre utal, amely egyszerre jelenti Jézus szenvedését, halálát és megdicsőülését. Az új élet forrása így nem az ember saját teljesítménye, hanem az a szeretet, amelyben Isten önmagát adja az emberért.

Ez a gondolat a Teremtés könyvének történetével is összekapcsolható. A Ter 3-ban az ember a saját értelmezését és vágyát helyezi Isten szava elé, és ezzel a halál, az elszakadás és a félelem világába lép. A Jn 3-ban Jézus azt mutatja meg, hogy ebből az állapotból nem elegendő pusztán jobb döntésekkel vagy erősebb önfegyelemmel kilépni. Az embernek Isten életadó cselekvésére van szüksége. A hit ebben az összefüggésben nem pusztán egy tanítás igaznak tartása, hanem bizalom és odafordulás ahhoz, akiben Isten új életet kínál.

6. Pszichológiai fejlődés és teológiai újjászületés: mit tanulhatunk Leontyevtől és a bibliai szövegekből?

A három megközelítés közötti kapcsolatot akkor érthetjük meg helyesen, ha nem mossuk össze a különböző értelmezési szinteket.

Leontyev pszichológiai elmélete azt vizsgálja,

– miként szerveződik az ember tevékenysége, hogyan rendeződnek indítékai, és miként válik egyre tudatosabbá saját életének irányításában.

A Teremtés könyve azt mutatja meg,

– hogy az emberi szabadság nem értelmezhető az Istennel való kapcsolat nélkül, mert a bizalom megbomlása az ember egész létezését érinti.

János evangéliuma pedig azt állítja,

–hogy az ember végső megújulásának forrása nem önmaga, hanem Isten Lelke.

Leontyev elmélete segíthet megérteni, hogy az ember nem egyszerűen egyetlen vágy vagy ösztön foglya. Képes indítékait rangsorolni, késztetéseit szabályozni, és olyan célokat követni, amelyek túlmutatnak a pillanatnyi érdekein. Ez a képesség az erkölcsi felelősség és az érett személyiség kialakulásának fontos feltétele. A Teremtés könyve ugyanakkor arra figyelmeztet, hogy a vágyak rendezése önmagában nem garantálja a helyes életet. Az ember nagyon következetesen is követhet olyan célt, amely elszakítja őt a jótól. A kérdés ezért nem csupán az, hogy milyen erősek az indítékaink, hanem az is, hogy milyen igazság és milyen kapcsolat adja meg számukra a mércét.

A személyiség második születése és a jánosi újjászületés között különösen fontos a különbségtétel. Az előbbi a pszichológiai fejlődés fogalma: az ember egyre tudatosabban rendezi saját indítékait, és vállalja életének irányát. Az utóbbi teológiai fogalom: az ember a Lélek által Istentől kap új életet. A kettő között lehet kapcsolat, hiszen az Istentől kapott élet az ember személyiségében is változásokat hoz létre. De a pszichológiai érettség nem azonos a kegyelemmel, és a kegyelem nem egyszerűen a pszichológiai fejlődés következő szintje.

E különbség megóv két szélsőséges következtetéstől. Az egyik szerint elegendő, ha az ember megfelelő önismeretre tesz szert, kialakítja értékrendjét, és megtanulja uralni vágyait. Ez figyelmen kívül hagyná a bibliai felismerést, hogy az embernek Istenre és az ő megújító cselekvésére is szüksége van. A másik szélsőség szerint, ha az ember újjászületett a Lélektől, akkor már nincs szüksége tudatos döntésekre, önfegyelemre és személyes fejlődésre. Ez viszont félreértené a kegyelem természetét: Isten ajándéka nem megszünteti az ember szabadságát és felelősségét, hanem új alapra helyezi azokat.

Az embernek tehát nem elegendő, ha vágyai és indítékai egyszerűen követik egymást; szüksége van arra is, hogy felismerje, mi, pontosabban KI irányítja az életét, és felelősen rendezze döntéseit. De még ez sem jelenti a teljes megújulást. A személyiség fejlődése során az ember megtanulhatja tudatosabban vállalni önmagát, a hit révén azonban felismeri, hogy élete legmélyebb forrása nem saját teljesítménye, hanem Isten ajándéka. A szabadság így nem az Istentől való függetlenségben teljesedik ki, hanem abban a kapcsolatban, amelyben az ember képessé válik a bizalomra, a szeretetre és a felelős önátadásra.

 

Összefüggések 3.: A nyolc boldogság, a Miatyánk és az utolsó ítélet kapcsolata

A három evangéliumi szövegegység Máté evangéliumában a keresztény élet egységes teológiai és gyakorlati programját rajzolja meg:

– A nyolc boldogság (Mt 5,1–12) megmutatja, milyen emberré formálódik Krisztus tanítványa;

– a Miatyánk (Mt 6,9–13) feltárja, milyen kapcsolatból meríti ehhez az erőt;

– az utolsó ítélet (Mt 25,31–46) pedig láthatóvá teszi, hogy ez az életforma miként valósul meg az embertársakkal való találkozásban.
A kapcsolat nem egyszerű megfeleltetésen alapul, hanem egy belső folyamatot rajzol ki:

– a boldogságok a keresztény ember szemléletét formálják,

– a Miatyánk ezt a szemléletet imádságban rendezi Istenhez,

– az utolsó ítélet pedig megmutatja annak gyakorlati következményeit.

Aki lélekben szegény, felismeri saját rászorultságát Isten előtt, ezért nem fordul el a másik nélkülözésétől sem. Aki irgalmas, az nemcsak együtt érez, hanem cselekszik; aki éhezi és szomjazza az igazságosságot, az nem fogadja el természetesnek mások kiszolgáltatottságát. A szelídség, a tiszta szív és a békességteremtés pedig olyan kapcsolati magatartást alapoz meg, amelyben a másik ember nem eszköz, hanem önmagában érték.
A Miatyánk ennek az életformának az imádságos alapját adja. Az „Atyánk” megszólítás közösségi identitást teremt: nem csupán az egyéni üdvösségünket kérjük, hanem egy olyan közösség létrejöttét, amelyben egymásért is felelősek vagyunk. Isten országának eljövetele és akaratának teljesülése nem maradhat elvont vallási kívánság: a mindennapi kenyér biztosításában, a megbocsátásban és a rosszal szembeni helytállásban kell testet öltenie. A kenyérért mondott kérés így különösen szorosan összekapcsolódik az éhezővel, a megbocsátás pedig az irgalmas és békességteremtő ember magatartásával. Az imádság tehát nem helyettesíti a cselekvést, hanem annak belső forrásává válik.
Ez a kapcsolat az utolsó ítélet hat szükséghelyzetében válik egészen konkréttá: az éhezőnek ételt, a szomjazónak italt adni, az idegent befogadni, a mezítelent felruházni, a beteget és a foglyot meglátogatni.

Pszichológiai szempontból mindez az önközpontúságból való kilépést, az empátia cselekvő felelősséggé alakítását jelenti. A másik ember szenvedése nem kellemetlen külső esemény többé, hanem személyes megszólítássá válik.

Szociológiai szempontból a hat cselekedet a társadalmi kirekesztettség különböző formáival szembeni válasz: az anyagi nélkülözés, a társadalmi idegenség, a méltóságvesztés, a betegség és az intézményi elszigeteltség enyhítése. Jézus ezzel nem pusztán egyéni jóságra, hanem befogadó és szolidáris közösség kialakítására hív.
A három szöveg legmélyebb összefüggése tehát Krisztus személyében teljesedik ki: az Istent kereső ember a rászoruló embertársban találkozik azzal, akihez imádságában fordul. Az utolsó ítélet különös súlya éppen abban áll, hogy nem a vallásos önazonosságot, az elmondott imák számát vagy az erkölcsi önértékelést teszi a mérleg nyelvévé, hanem a szeretet konkrét megvalósulását. Nem elegendő Istentől kérni a mindennapi kenyeret, ha közben nem osztunk kenyeret az éhezővel. Nem elegendő bocsánatot kérni, ha nem vagyunk képesek irgalommal fordulni másokhoz.
A nyolc boldogság megmutatja, milyen szívvel éljünk; a Miatyánk megtanít, honnan merítsünk erőt; az utolsó ítélet pedig feltárja, hogy mindez valóban szeretetté vált-e az életünkben.

Összefüggések 2.: Az utolsó ítélet

A Mt 25,31–46 elemzése

A szakasz teljes gondolatmenetének megértéséhez mindenekelőtt egy alapvető megfigyelést kell tennünk: Jézus nem egyszerűen két embercsoport eltérő erkölcsi magatartását állítja szembe egymással, hanem egy olyan ítéleti jelenetet épít fel, amelyben az emberi cselekedetek valódi jelentése csak a végső találkozáskor válik felismerhetővé. A történet feszültsége abból ered, hogy a szereplők és a király ugyanazokról a cselekedetekről beszélnek, de nem ugyanazt tudják azok jelentőségéről.

A szöveget ezért három szinten vizsgálhatjuk:

1. Dramaturgiai szinten: hogyan épül fel a jelenet, milyen keretben helyezkednek el a párbeszédek?

2. Logikai és gondolati szinten: milyen állítások, ellentétek, következtetések és összefüggések alkotják az érvelést?

3. Nyelvi és szemantikai szinten: hogyan változik a szavak jelentése, a megszólítások, az igék és az ismétlések funkciója a két párbeszédben?

1. A teljes szakasz kerete: a dicsőség megjelenésétől az örök végkifejletig

A Mt 25,31–46 nem önálló, a szövegkörnyezettől független pédabeszédként indul. A 24–25. fejezet eszkatologikus beszédének lezáró jelenete. A közvetlen előzményekben Jézus az Emberfia eljöveteléről, az éberségről, a hűségről és a rábízott javakkal való felelősségteljes gazdálkodásról beszél. A talentumokról szóló példázat után következik az egyetemes ítélet képe. Ez a sorrend gondolatilag jelentős: az éberség, a hűség és a felelősség kérdése itt nyeri el végső értelmét.

A 31. vers nyitó mondata:

Ὅταν δὲ ἔλθῃ ὁ υἱὸς τοῦ ἀνθρώπου… „Amikor pedig eljön az Emberfia…”

A Ὅταν időhatározói kötőszó a jövőre irányítja a figyelmet. Nem egy általános erkölcsi igazságot vezet be, hanem egy meghatározott, még eljövendő eseményt. Az elbeszélés tehát a jelen történelmi időből átlép a végső beteljesedés idejébe.

A nyitómondat három egymásra épülő mozzanatot tartalmaz:

- Az Emberfia eljövetele: ἔλθῃ.

- Megjelenése saját dicsőségében: ἐν τῇ δόξῃ αὐτοῦ.

- Az angyalok kísérete: πάντες οἱ ἄγγελοι μετ᾽ αὐτοῦ.

A következő kifejezés: τότε καθίσει ἐπὶ θρόνου δόξης αὐτοῦ. „Akkor dicsősége trónjára ül.”

A δόξα és a θρόνος együttes használata a jelenet tekintélyét és ítélkező jellegét alapozza meg. Az Emberfia nem egy vitában részt vevő félként, nem egy erkölcsi tanács megfogalmazójaként jelenik meg, hanem királyként és bíróként. Az evangéliumi szöveg nem tárgyalásos helyzetet mutat be, amelyben a felek közösen alakítják ki az igazságot, hanem olyan ítéletet, amelynek mércéje már azelőtt adott, hogy a szereplők megszólalnának.

A 32–33. versben megjelenik az egyetemes összegyűjtés és az elválasztás: συναχθήσονται ἔμπροσθεν αὐτοῦ πάντα τὰ ἔθνη. „Összegyűjtetnek előtte az összes népek.” A πάντα τὰ ἔθνη kifejezés a jelenet egyetemességét hangsúlyozza. Nem egy szűk közösség, nem egy vallási csoport és nem csupán Izrael kerül a bíró elé, hanem az összes nép. Az elbeszélés ezután két egymást követő igével szűkíti és konkretizálja a jelenetet:

- ἀφορίσει – elválasztja őket;

- στήσει – odaállítja, elhelyezi őket.

Az ἀφορίζω jelentése: elkülönít, elválaszt, határt húz. A király tehát nem pusztán megállapít egy különbséget, hanem láthatóvá és véglegessé teszi azt.

A pásztor képe ennek az elválasztásnak az értelmezési kulcsa. A juhok és a kecskék szétválasztása a pásztori gyakorlatból vett hasonlat. A kép nem véletlenszerű: a külsőleg együtt lévő állatok között olyan különbség van, amelyet a pásztor felismer, és amely alapján elkülöníti őket.

A keret tehát a következő:

Eljövetel → dicsőséges megjelenés → egyetemes összegyűjtés → elválasztás → két ítéleti párbeszéd → végleges következmény.

Ez a szerkezet azért lényeges, mert a párbeszédek nem önálló beszélgetések: mindkettő ugyanannak az ítéleti aktusnak a része.

2. A két párbeszéd dramaturgiai és logikai szerkezete

A szakasz középpontját a 34–45. versek alkotják. Itt két, egymással szigorúan párhuzamos, ugyanakkor lényeges pontokon eltérő párbeszédet találunk.

A két párbeszéd szerkezete:

Első párbeszéd – a jobb oldalon állók (34–40)

1. A király megszólítása (34–36) – Meghívás, az örökség átadása és a korábbi cselekedetek felsorolása.

2. Az igazak kérdése (37–39) – Mikor láttak téged rászorulóként, és mikor segítettek neked?

3. A király válasza (40) – Amit a legkisebb testvérek egyikével tettek, vele tették.

Második párbeszéd – a bal oldalon állók (41–45)

1. A király megszólítása (41–43) – Elküldés, az ítélet kihirdetése és az elmulasztott cselekedetek felsorolása.

2. A második csoport kérdése (44) – Mikor láttak téged rászorulóként, és mikor mulasztották el a szolgálatodat?

3. A király válasza (45) – Amit a legkisebbek egyikével nem tettek meg, vele sem tették meg.

A két párbeszéd tehát ugyanazt a háromlépcsős kommunikációs szerkezetet követi:

Királyi kijelentés

→ emberi kérdés

→ királyi értelmezés.

A párhuzam azonban nem teljes azonosság. A két beszélgetés eltérő kiindulópontból indul, más hangsúlyokat használ, és a végén más módon zárja le a gondolatmenetet. Ennek megértéséhez először a két királyi megszólítást kell összehasonlítani.

3. Az első királyi megszólítás: meghívás és a múlt értelmezése (34–36)

A király első mondata: Δεῦτε, οἱ εὐλογημένοι τοῦ πατρός μου. „Jöjjetek, Atyám áldottai!”

A Δεῦτε (deute) felszólító módú alak, amely itt meghívást, odajövetelt fejez ki.

A megszólításban három gondolati elem kapcsolódik össze:

- A király kezdeményezése: „Jöjjetek!”

- A megszólítottak állapota: „Atyám áldottai.”

- A nekik szánt jövő: „Örököljétek az országot.”

A következő kifejezés: κληρονομήσατε τὴν ἡτοιμασμένην ὑμῖν βασιλείαν. „Örököljétek a nektek készített országot!”

A κληρονομέω jelentése örökölni, örökségként birtokba venni. Ez nem egyszerűen valamely teljesítményért járó jutalom átvételét jelenti, hanem egy már előkészített örökségbe való belépést.

Különösen fontos az ἡτοιμασμένην, amely a ἑτοιμάζω, vagyis előkészíteni, elkészíteni igéből származik. A befejezett melléknévi igenévi alak arra utal, hogy az ország már elő van készítve.

A mondat időbeli logikája tehát:

- A királyság előkészítése megelőzi az ítéletet.

- Az örökség a megszólítottak számára van előkészítve.

- Az ítéletkor válik nyilvánvalóvá, kik lépnek be ebbe az örökségbe.

A ἀπὸ καταβολῆς κόσμου kifejezés – „a világ alapjainak lerakása óta” – ezt még erőteljesebbé teszi. Itt tehát a jövőbeli ítélet egy olyan isteni előkészülethez kapcsolódik, amely időben megelőzi az emberi cselekedeteket. Ezután következik a γάρ (gar), vagyis a „mert” kötőszó: ἐπείνασα γὰρ καὶ ἐδώκατέ μοι φαγεῖν… „Mert éheztem, és ennem adtatok…” A γάρ magyarázó, indokoló kapcsolatot hoz létre. A király megindokolja, miért nevezte áldottaknak az előtte állókat, és miért részesülnek az örökségben.

A felsorolás szerkezete különösen érdekes. Nem elvont erényeket sorol fel, hanem konkrét szükséghelyzeteket és azokra adott válaszokat. Nem azt mondja, hogy ezek az emberek általában jók, irgalmasak vagy igazságosak voltak, hanem pontosan megnevezi, mit tettek. Ez a gondolatmenet a konkrét cselekedetekre helyezi a hangsúlyt. A felsorolásban a király minden esetben első személyben beszél: „éheztem”, „szomjaztam”, „idegen voltam”, „beteg voltam”.

Ez nyelvi és teológiai szempontból is meghatározó. A rászoruló ember helyzete nem pusztán külső körülményként jelenik meg, hanem a király saját helyzeteként. A szöveg tehát már a kérdés elhangzása előtt azonosítja a királyt azokkal, akik segítségre szorulnak. Ezt azonban az első csoport tagjai a történet jelen idejében még nem értik.

4. Az igazak kérdése: a cselekedet és annak tudatos jelentése közötti különbség (37–39)

A válasz: Κύριε, πότε σε εἴδομεν…? „Uram, mikor láttunk téged…?” A kérdés háromszor ismétlődő időhatározója a πότε (pote), vagyis a „mikor?” szó. A kérdés nem arra irányul, hogy megtették-e a felsorolt dolgokat. Ezt a király már tényként állította. Nem is arra kérdeznek rá, hogy miért tették meg azokat. A kérdésük sokkal pontosabb: Mikor láttunk téged ilyen helyzetben? A görög szövegben az εἴδομεν az ὁράω, vagyis látni ige alakja. A látás a találkozás és a felismerés lehetőségéhez kapcsolódik. A kérdés mögött tehát egy ismeretelméleti feszültség húzódik:

- A király azt állítja, hogy neki tettek jót.

- Az emberek tudják, hogy segítettek rászorulóknak.

- Azt azonban nem tudják, hogy ezekben a rászorulókban a királlyal találkoztak.

Fontos különbség van a két kijelentés között:

1. Segítettünk egy éhező embernek.

2. Segítettünk neked, amikor éheztél.

Az elsőt saját tapasztalatuk alapján elfogadják. A másodikra azonban nem rendelkeznek közvetlen emlékkel. Ez nem formális logikai ellentmondás, hanem az értelmezési keret különbsége. A cselekedet ténye és a cselekedet végső jelentése nem esik egybe a szereplők tudatában. A kérdésük ezért nem a király állításának tagadása, hanem annak megértésére irányuló kérdés. A szövegben a δίκαιοι, vagyis igazak megnevezés már a kérdés előtt elhangzik. Ez fontos: a király nem a kérdésük alapján minősíti őket igaznak. Az igazságuk már a párbeszéd előtt adott az elbeszélői értelmezésben. Vagyis a kérdésük nem az igazságuk bizonyítéka, hanem az igazságuk rejtett tartalmát tárja fel.

5. A király első válasza: a rejtett azonosság feltárása (40)

Ἀμὴν λέγω ὑμῖν… „Bizony, mondom nektek…” Az ἀμήν a kijelentés különleges nyomatékát jelzi. Nem egyszerű magyarázó megjegyzés következik, hanem olyan kijelentés, amely a király tekintélyével végleges értelmezést ad az eseményeknek. A mondat központi része: ἐφ᾽ ὅσον ἐποιήσατε ἑνὶ τούτων τῶν ἀδελφῶν μου τῶν ἐλαχίστων, ἐμοὶ ἐποιήσατε. „Amennyiben megtettétek e legkisebb testvéreim közül akár csak eggyel, velem tettétek meg.” A mondat logikai szerkezete rendkívül fontos. Két cselekvési viszonyt állít egymás mellé:

- Cselekvés a legkisebb testvérek egyikével.

- Ugyanaz a cselekvés a királlyal.

A király azonosítja a két viszonyt.

A szöveg nem azt mondja, hogy a rászorulók a királyra emlékeztettek, vagy hogy a segítség hasonló értékű volt, mint a királynak nyújtott szolgálat, hanem ezt mondja: Amit velük tettetek, velem tettétek. Ez a kijelentés a két valóságot egyetlen kapcsolati rendszerbe helyezi.

Különösen jelentős az ἑνί, azaz „egynek” szó. Nem azt mondja, hogy csak akkor érvényes a cselekedet, ha valaki minden rászorulónak segített. A szöveg egyetlen ember esetében is teljes értékűvé teszi ezt az azonosságot. A τῶν ἀδελφῶν μου τῶν ἐλαχίστων kifejezésben két minősítő elem kapcsolódik össze:

- ἀδελφῶν μου – az én testvéreim;

- τῶν ἐλαχίστων – a legkisebbek.

A király tehát nem egyszerűen szükséget szenvedő emberekről beszél, hanem saját testvéreiként nevezi meg őket. A szöveg egyik legfontosabb teológiai állítása itt válik világossá: a király és a legkisebbek közötti kapcsolat nem az emberi segítők jóindulatából születik, hanem a király saját kijelentéséből válik felismerhetővé. A „legkisebb testvérek” pontos azonosítása ugyanakkor értelmezéstörténeti kérdés. A Máté-evangélium más részein a „testvérek” és a „kicsinyek” kifejezések Jézus tanítványaira is vonatkozhatnak. A jelen szövegben azonban a rászoruló emberi helyzetek egyértelműen a középpontban állnak. Ezért nem volna helyes az értelmezést kizárólag egyetlen szűk csoportra korlátozni, de a kifejezés mátéi használatát sem szabad figyelmen kívül hagyni.

6. A második királyi megszólítás: a meghívás helyett az elutasítás (41–43)

A második párbeszéd nem egyszerűen az első negatív változata. Már a kezdő felszólítás is teljesen más: Πορεύεσθε ἀπ᾽ ἐμοῦ κατηραμένοι… „Távozzatok tőlem, átkozottak…” Az első párbeszédben a király azt mondta: Δεῦτε – „Jöjjetek!” A másodikban: Πορεύεσθε ἀπ᾽ ἐμοῦ – „Távozzatok tőlem!” A két felszólítás egymás közvetlen ellentéte.

Különösen fontos a két örökkévaló rendeltetés előkészítésének különbsége. Az első csoport számára az ország van előkészítve: τὴν ἡτοιμασμένην ὑμῖν βασιλείαν ἀπὸ καταβολῆς κόσμου. A második csoport esetében viszont a tűz van előkészítve: τὸ ἡτοιμασμένον τῷ διαβόλῳ καὶ τοῖς ἀγγέλοις αὐτοῦ.

A szöveg tehát nem azt mondja, hogy az örök tűz eredetileg az emberek számára készült. A megfogalmazás szerint az ördögnek és angyalainak van előkészítve. Ez is lényeges különbség. A két csoport végső rendeltetése nem szimmetrikusan jelenik meg: az egyik csoport az ember számára előkészített örökségbe lép be, a másik az ördög és angyalai számára előkészített büntetésbe kerül. A következő mondatban ismét megjelenik a γάρ: ἐπείνασα γὰρ καὶ οὐκ ἐδώκατέ μοι φαγεῖν… „Mert éheztem, és nem adtatok ennem…” A felsorolás tartalmilag az első párbeszéd negatív megfelelője. Itt azonban egy nyelvi különbségre is figyelni kell. Az első párbeszédben a király minden esetben a segítség konkrét formáját nevezi meg. A másodikban a felsorolás tömörebb, és a hiányzó cselekedetek kerülnek előtérbe. A pozitív és negatív felsorolás közötti különbség:

- Adtatok ennem – nem adtatok ennem.

- Adtatok innom – nem adtatok innom.

- Befogadtatok – nem fogadtatok be.

- Felruháztatok – nem ruháztatok fel.

- Meglátogattatok – nem látogattatok meg.

Az első felsorolásban a király a cselekvés konkrét aktusait részletezi; a másodikban a cselekvés elmaradását állítja. Különösen érdekes, hogy a második felsorolás végén a beteg és a börtönben lévő ember helyzete egyetlen szerkezetben kapcsolódik össze: ἀσθενὴς καὶ ἐν φυλακῇ καὶ οὐκ ἐπεσκέψασθέ με. A mondatban a látogatás, a gondoskodás elmaradása fogja össze a két helyzetet. Ez azt jelenti, hogy a király nem csupán a fizikai szükségletek kielégítését tekinti fontosnak. A beteg és a fogoly esetében a személyes odafordulás, a jelenlét és a kapcsolat vállalása válik döntővé. A cselekvés hiánya tehát nem egyszerűen egy elmulasztott feladat, hanem a másik emberrel való kapcsolat hiánya.

7. A második csoport kérdése: miért más a 44. vers megfogalmazása?

Ez a szakasz egyik legfontosabb, könnyen figyelmen kívül hagyható nyelvi különbsége. A második csoport kérdése: Κύριε, πότε σε εἴδομεν πεινῶντα ἢ διψῶντα ἢ ξένον ἢ γυμνὸν ἢ ἀσθενῆ ἢ ἐν φυλακῇ καὶ οὐ διηκονήσαμέν σοι; „Uram, mikor láttunk téged éhezni, szomjazni, idegenként, mezítelenül, betegen vagy börtönben, és mikor nem szolgáltunk neked?” A kérdés látszólag ugyanazt tartalmazza, mint az első csoporté. Valójában azonban van egy lényeges eltérés. Az első csoport kérdésének végén ez áll: ἤλθομεν πρός σε; „Eljöttünk hozzád?” A második csoport kérdésének végén viszont: καὶ οὐ διηκονήσαμέν σοι; „És nem szolgáltunk neked?” Itt jelenik meg a διακονέω ige, amelynek jelentése: szolgálni, mások szükségleteit kielégíteni, valakinek a javára tevékenykedni. A διακονία főnévvel együtt ez a szócsalád az Újszövetségben a szolgálat egyik fontos fogalmi körét alkotja.

A különbség nem jelentéktelen. Az első csoport konkrét cselekedetekre kérdez rá: mikor láttunk, mikor tettünk valamit? A második csoport már összefoglaló módon fogalmaz: mikor nem szolgáltunk neked?

Vagyis az első csoport a tapasztalat és a felismerés közötti különbségre kérdez rá, a második a szolgálat és annak elmaradása közötti viszonyt teszi kérdésessé.

Van még egy további különbség. A második csoport kérdése a καὶ οὐ (kai ou), vagyis az „és nem” szerkezettel zárul. Ez a megfogalmazás nem egyszerűen a korábbi cselekedetek tagadása, hanem a szolgálat elmaradásának külön megnevezése. A király válasza ezért nem pusztán azt mondja meg, hogy kiket nem segítettek, hanem azt is, hogy mit jelentett a segítség elmaradása: A rászorulóval szembeni mulasztás egyúttal a királlyal szembeni mulasztás volt.

8. A második királyi válasz: az első kijelentés negatív párja (45)

A király válasza: ἐφ᾽ ὅσον οὐκ ἐποιήσατε ἑνὶ τούτων τῶν ἐλαχίστων, οὐδὲ ἐμοὶ ἐποιήσατε. „Amennyiben nem tettétek meg e legkisebbek egyikével, nekem sem tettétek meg.” A két királyi válasz szerkezeti azonossága feltűnő:

40. vers:

- ἐποιήσατε – megtettétek;

- ἑνὶ τούτων τῶν ἀδελφῶν μου τῶν ἐλαχίστων – a legkisebb testvéreim egyikével;

- ἐμοὶ ἐποιήσατε – velem tettétek.

45. vers:

- οὐκ ἐποιήσατε – nem tettétek meg;

- ἑνὶ τούτων τῶν ἐλαχίστων – a legkisebbek egyikével;

- οὐδὲ ἐμοὶ ἐποιήσατε – nekem sem tettétek meg.

A párhuzam azonban nem teljesen mechanikus. Az első kijelentésben a király a legkisebbeket kifejezetten testvéreinek nevezi: „az én testvéreim közül”. A másodikban az ἀδελφῶν μου (testvéreim) kifejezés elmarad. Ez stiláris tömörítés, amely a mondat hangsúlyát a cselekedet elmaradására helyezi. Nem indokolt azonban ebből önmagában azt a következtetést levonni, hogy a második csoport esetében a legkisebbek már nem lennének a király testvérei. A második válaszban a οὐδέ (oude), vagyis a „sem” különösen erős logikai kapcsolatot teremt.

A jelentés:

- Nem tettétek meg velük.

- Következésképpen nekem sem tettétek meg.

Ez a mondat az első válasz tükörképe, de a tagadás miatt nem pusztán ellentétes érzelmi hatású, hanem ugyanannak a kapcsolati igazságnak a negatív oldalát fejezi ki. A két mondat együtt a szakasz központi tételét alkotja:

A legkisebbekkel tett cselekedet equiv A királlyal tett cselekedet

A legkisebbekkel szembeni mulasztás equiv A királlyal szembeni mulasztás

Az azonosság itt nem a két személy fizikai vagy személyes azonosságát jelenti, hanem a király által kijelentett kapcsolati azonosságot.

9. A két párbeszéd közötti mélyebb logikai különbség

Eddig a szöveg nyelvi és szerkezeti párhuzamait vizsgáltuk. Most érdemes egy lépéssel továbbmenni, és megkérdezni: mi a két párbeszéd eltérő gondolati súlypontja? A különbség nem az, hogy az egyik csoport tudott valamit, amit a másik nem tudott. Mindkét csoport ugyanazzal a meglepetéssel szembesül: egyik sem ismerte fel a király jelenlétét a rászoruló emberben. A döntő különbség az, hogy az első csoport cselekedett, a második pedig nem cselekedett.

Ezt a különbséget a következő logikai modell mutatja meg.

A szöveg két alapvető állítása

Pozitív cselekvés

P: Az ember segítséget nyújt a legkisebbek egyikének.

Következmény: A király kijelentése szerint neki nyújt segítséget.

Negatív cselekvés

¬P: Az ember nem nyújt segítséget a legkisebbek egyikének.

Következmény: A király kijelentése szerint neki sem nyújt segítséget.

A közös alapelv

A király a legkisebbekkel való bánásmódot saját személyéhez kapcsolja. Ezért a rászorulóval való kapcsolat nem választható el a királlyal való kapcsolattól. A 40. és a 45. vers egymásnak nem egyszerűen két különböző állítása. Ugyanazon alanyra, ugyanazon cselekvési viszonyra és ugyanazon királyi kapcsolatra vonatkozó állító és tagadó kijelentések. A különbség tehát logikai értelemben kontradiktórius: az egyik a cselekvés megtörténtét, a másik annak elmaradását állítja.

Fennáll azonban egy fontos pontosítás: a két kijelentés nem két egymást kizáró, teljes emberi tulajdonságot ír le. Nem azt állítja, hogy az ember vagy minden esetben jó, vagy minden esetben rossz. A szöveg a végső ítéletben az ember tényleges viszonyulását értékeli.

Ezért a két csoport közötti különbség nem egyszerű személyiségbeli különbség, hanem az emberi magatartás és a másik ember szükségleteire adott válasz különbsége.

10. A γάρ kötőszó szerepe: az ítélet indoklása mindkét oldalon

A két párbeszédben közös elem a γάρ (gar), a „mert” kötőszó. A 35. és a 42. vers egyaránt ezzel indokolja a király kijelentését. Ez a szöveg egyik legfontosabb érvelési kapcsolata. Az első esetben: „Örököljétek az országot, mert éheztem, és ennem adtatok.” A második esetben: „Távozzatok tőlem, mert éheztem, és nem adtatok ennem.” A γάρ tehát mindkét oldalon ugyanazt a funkciót látja el: összeköti az ítéletet az azt megalapozó cselekedetekkel.

A király nem önkényesen ítél. Megnevezi azokat a konkrét eseményeket, amelyek alapján a két csoport sorsa különválik.

A logikai szerkezet:

- Ítélet: örökség.

- Indok: megtett segítség.

- Ítélet: elutasítás.

- Indok: elmulasztott segítség.

Ez a szerkezet azt mutatja, hogy a történet nem pusztán a végső jutalomról és büntetésről beszél, hanem azok alapjáról is. Ugyanakkor nem szabad a szöveget úgy leegyszerűsíteni, mintha Jézus egy mechanikus erkölcsi elszámolási rendszert mutatna be, amelyben az egyes jó cselekedetek automatikusan bizonyos mennyiségű jutalmat eredményeznek. A szakasz az ember egész magatartásának irányát teszi láthatóvá. A király által megnevezett cselekedetek ugyanis nem elszigetelt teljesítmények, hanem a másik emberhez való viszonyulás konkrét megnyilvánulásai.

11. A hat cselekedet mélyebb rendszere: miért éppen ezek a szükséghelyzetek?

A felsorolás nem véletlenszerű. Hat olyan emberi szükséghelyzetet mutat be, amelyek az emberi méltóság és a társadalmi kiszolgáltatottság különböző dimenzióit érintik. A hat helyzetet három nagyobb csoportba is rendezhetjük.

1). Az élet fenntartásához szükséges javak:

- Éhség – táplálék.

- Szomjúság – ital.

Ezek az ember biológiai fennmaradásának legalapvetőbb feltételei.

2). Az emberi méltóság és társadalmi befogadás:

- Idegenség – befogadás.

- Mezítelenség – felruházás.

Ezek már nem pusztán a fizikai élet fenntartására vonatkoznak, hanem arra, hogy az embernek van-e helye a közösségben, megőrizheti-e méltóságát, és részesül-e mások elfogadásában.

3). A kiszolgáltatottság és elszigeteltség:

- Betegség – látogatás, gondoskodás.

- Fogság – személyes odafordulás.

Ezekben a helyzetekben a segítség nem feltétlenül az anyagi szükségletek kielégítését jelenti, hanem a személyes kapcsolat vállalását is.

A hat cselekedet tehát egyre mélyebb emberi szükségleteket tesz láthatóvá:

Életfenntartás– Méltóság – Kapcsolat 

Jézus nem kizárólag az éhező ember táplálásáról beszél, hanem az ember egész kiszolgáltatott valóságáról. A segítség nem szűkíthető le az adakozásra. A befogadás, a jelenlét, a látogatás és a kapcsolat vállalása ugyanúgy része annak a magatartásnak, amelyet a király elismer.

12. A cselekvés és a mulasztás nyelvtani megjelenítése

A két párbeszédben az ἐποιήσατε (epoiésate), vagyis a „megtettétek” ige ismétlése különösen fontos. A 40. versben: ἐμοὶ ἐποιήσατε. „Velem tettétek.” A 45. versben: οὐδὲ ἐμοὶ ἐποιήσατε. „Nekem sem tettétek meg.”

A ποιέω (poieó) jelentése: tenni, cselekedni, létrehozni. A szöveg tehát nem a belső érzéseket vagy a szándékokat állítja a középpontba, hanem a megvalósult cselekvést. Ez azt jelenti, hogy a végső ítélet jelenetében az ember magatartása a tényleges cselekedetekben válik megítélhetővé. Érdekes az is, hogy a két csoport egyaránt meglepődik. Az első csoport nem tudja, hogy a királyt szolgálta. A második nem tudja, hogy a királyt nem szolgálta. Ez a kettős meglepetés megakadályozza, hogy a szöveget pusztán tudatos vallási teljesítményként értelmezzük. Az első csoport tagjai nem azért cselekedtek, mert felismerték a királyt a rászorulóban. A szöveg nem tulajdonít nekik ilyen tudást. A király utólag tárja fel cselekedeteik valódi jelentését. A második csoport viszont szintén nem ismerte fel őt, de esetükben ez a felismerés hiánya együtt jár a segítség elmaradásával. A különbség tehát nem a király személyének ismeretében, hanem az emberek tényleges magatartásában áll.

13. A két párbeszéd retorikai különbsége: miért nem egyszerű ismétlés?

Ha a szöveg szerkezetét retorikai szempontból vizsgáljuk, akkor észrevehetjük, hogy a második párbeszéd az első párbeszédhez képest fokozatosan rövidül és tömörödik.

Az első párbeszédben:

- meghívás;

- az áldottság megnevezése;

- az örökség;

- a világ teremtése óta való előkészítés;

- hat konkrét cselekedet;

- három kérdés;

- a király válasza.

A második párbeszédben:

- elutasítás;

- az átkozottság megnevezése;

- az örök tűz;

- a büntetés rendeltetése;

- hat elmulasztott cselekedet;

- egyetlen összefoglaló kérdés;

- a király válasza.

A második párbeszéd tehát rövidebb kérdésfeltevést alkalmaz, és kevésbé részletezi a konkrét cselekvéseket. Ennek retorikai hatása van: az olvasó ekkor már ismeri az első párbeszédet, ezért a második esetében a különbséget a tagadás és a következmény súlya hordozza. A szöveg nem akarja kétszer elmondani ugyanazt. Az első párbeszéd feltárja a király és a legkisebbek közötti azonosságot, a második pedig megmutatja ennek a kapcsolatnak a negatív következményét. A két párbeszéd között tehát egyfajta fokozás működik: Az elsőben a jó cselekedetek rejtett értelme válik nyilvánvalóvá. A másodikban a mulasztás valódi súlya. Ez a különbség a szöveg érzelmi és gondolati erejét is növeli.

14. A végső lezárás: két út, egyetlen ítéleti mérce (46)

A 46. vers: καὶ ἀπελεύσονται οὗτοι εἰς κόλασιν αἰώνιον, οἱ δὲ δίκαιοι εἰς ζωὴν αἰώνιον. „És ezek elmennek az örök büntetésre, az igazak pedig az örök életre.” Ez a mondat az egész szakasz összefoglalása. A szöveg két kifejezést állít egymással szembe:

- κόλασιν αἰώνιον – örök büntetés;

- ζωὴν αἰώνιον – örök élet.

A κόλασις (kolasis) jelentése büntetés, fenyítés. A ζωή (zóé) jelentése élet. A két fogalom közös minősítője az αἰώνιος (aiónios), vagyis örök, az eljövendő korszakhoz tartozó. A mondat nyelvtani szerkezete rendkívül tömör. A két csoporthoz nem kapcsolódik külön magyarázat, mert az olvasó már ismeri a két párbeszédet és azok indoklását. A δέ (de) ellentétes kötőszó a két végkifejletet állítja szembe egymással. Különösen fontos, hogy a második tagban az igazak megnevezése ismét megjelenik: οἱ δὲ δίκαιοι. „Az igazak pedig…”

A szöveg ezzel visszakapcsol a 37. vershez, ahol a jobb oldalon állókat először nevezi igazaknak.

A végső mondat tehát keretbe foglalja a párbeszédeket:

- A 37. versben az igazak megnevezése.

- A 40. versben a királlyal való azonosság.

- A 45. versben a mulasztás következménye.

- A 46. versben az igazak örök életre jutása.

A szakasz elején az Emberfia jelenik meg dicsőségében, a végén pedig két végleges sorsot látunk. A 31. és a 46. vers között így teljes ív húzódik:

Az Emberfia eljön → az emberi magatartás nyilvánvalóvá válik → az ítélet megszületik → a végső sorsok elkülönülnek.

15. A teljes gondolatmenet formális logikai rekonstrukciója

Első tétel: A király saját személyéhez kapcsolja a legkisebbekkel szembeni bánásmódot.

Második tétel: A legkisebbeknek nyújtott segítség a király szolgálatának minősül.

Harmadik tétel: A legkisebbekkel szembeni mulasztás a királlyal szembeni mulasztásnak minősül.

Negyedik tétel: A király a kétféle magatartást két különböző végső ítélettel kapcsolja össze.

A két összefüggés nem önálló emberi következtetés, hanem a király kijelentéséből származik. Ezért fontos a sorrend: nem az emberek állapítják meg, hogy a segítségnyújtás a király szolgálata, hanem maga a király tárja fel ezt az összefüggést. A logikai elemzés során azonban egy további különbséget is meg kell őriznünk. A szöveg nem állítja, hogy minden egyes jó cselekedet automatikusan örök életet eredményez, és azt sem, hogy egyetlen elmulasztott segítség önmagában minden további körülménytől függetlenül meghatározza az ember örök sorsát. Az elbeszélés a két csoport egész magatartását állítja szembe egymással. A végső ítéletben a cselekedetek a királyhoz és a legkisebbekhez való viszonyulás látható bizonyítékaiként jelennek meg. Ezért a szakasz nem egy egyszerű matematikai következtetés, hanem egy erkölcsi és teológiai ítélet narratív megjelenítése.

16. Mi az, ami nincs kimondva, de a szöveg logikájából következik?

A teljes körű elemzéshez nemcsak azt kell megvizsgálni, amit a szöveg állít, hanem azt is, amit nem állít.

1) Nem mondja, hogy az első csoport tudatosan Jézusnak akart szolgálni. A kérdésük éppen azt mutatja, hogy nem ismerték fel a király jelenlétét a rászorulókban. A jó cselekedet tehát nem feltétlenül tudatos vallási teljesítményként született.

2) Nem mondja, hogy a második csoport kifejezetten gyűlölte vagy üldözte a rászorulókat.

A felsorolásban a segítség elmaradása szerepel. A szöveg nem állítja, hogy minden esetben aktív rosszindulat állt mögötte. Ez különösen fontos: a szakasz az irgalom hiányát is erkölcsileg jelentős magatartásként mutatja be.

3) Nem mondja, hogy a király kizárólag a rászorulóknak nyújtott segítséget értékeli az ember teljes életéből. A hat cselekedet konkrét példaként jelenik meg, nem egy teljes erkölcsi kódex kimerítő felsorolásaként.

4) Nem mondja, hogy a király és a rászoruló ember személy szerint ugyanaz az individuum. A szöveg kapcsolati azonosságot állít: amit a legkisebbekkel tesznek, azt a királlyal teszik.

5) Nem mondja, hogy a király a cselekedetek után döntött úgy, hogy elkészíti az országot. Éppen ellenkezőleg: a királyság már a világ alapjainak lerakása óta elő van készítve. A cselekedetek és az örökség viszonya tehát nem egyszerű időrendi ok-okozat.

Ezek a különbségek megakadályozzák, hogy a szöveg gondolatmenetét leegyszerűsítsük.

17. A szöveg legmélyebb szerkezeti sajátossága: a király személye csak a végén válik felismerhetővé

A szakasz egyik legérdekesebb narratív megoldása, hogy a király személye és a rászorulók személye közötti kapcsolatot csak fokozatosan tárja fel. Az olvasó először a királyt látja. Ezután a király beszél önmagáról, de olyan helyzetekben, amelyekben az emberek valójában más személyekkel találkoztak. Az emberek kérdeznek. A király pedig feltárja azt a kapcsolatot, amelyet korábban nem ismertek. Ez a szerkezet három megismerési szintet különböztet meg:

1. Közvetlen tapasztalat: az ember látja a másik szükségét.

2. Emberi értelmezés: segítséget nyújt vagy elmulasztja azt.

3. Végső felismerés: a király kijelenti, hogy az ember valójában vele került kapcsolatba.

A harmadik szint átértelmezi az első kettőt. Ezért a történet nem egyszerűen az irgalmasság fontosságáról szól. Sokkal mélyebb állítása van: az ember nem feltétlenül ismeri fel, kivel találkozik, amikor egy másik ember szükségletével találkozik. A királyi kijelentés utólag feltárja a találkozás valódi jelentőségét. Ez a szakasz egyik legerősebb teológiai és egzisztenciális gondolata.

18. Összefoglaló szerkezeti térkép

Mt 25,31–46

I. A végső ítélet kerete

Az Emberfia eljövetele, dicsősége, trónja és az összes nép összegyűjtése (31–33)

II. Pozitív oldal 34–40

Meghívás

Jöjjetek!

Indok

Segítettetek.

Kérdés

Mikor láttunk téged?

Válasz

Velem tettétek.

III. Negatív oldal 41–45

Elutasítás

Távozzatok!

Indok

Nem segítettetek.

Kérdés

Mikor nem szolgáltunk?

Válasz

Nekem sem tettétek.

IV. Végső következmény (46)

Élet

Az igazak

Büntetés

A másik csoport

19. Végső értelmezés: mi a szakasz központi gondolata?

Ha az egész szakaszt egyetlen gondolati ívben kellene összefoglalni, akkor a következőket mondhatnánk. A 31–33. versek megteremtik a végső ítélet egyetemes keretét: minden emberi magatartás Isten ítélete elé kerül. A 34–40. versek azt mutatják meg, hogy az ember által talán jelentéktelennek tekintett segítség valójában a királlyal való kapcsolat megnyilvánulása. A 41–45. versek ennek negatív oldalát tárják fel: a rászorulóval szembeni közömbösség a királlyal szembeni közömbösség is. A 46. vers pedig kimondja, hogy ennek a különbségnek örök következménye van. A szakasz legfontosabb gondolati fordulata tehát az, hogy az emberi találkozások valódi jelentőségét nem mindig az ember saját felismerése határozza meg. Az ember azt gondolhatja, hogy egyszerűen egy éhezővel, egy idegennel, egy beteggel vagy egy fogollyal találkozott. A király azonban feltárja, hogy ez a találkozás vele való találkozás volt. Ezért a szakasz végső kérdése nem csupán az, hogy hisz-e valaki a királyban, vagy ismeri-e őt, hanem az is, hogy miként viszonyul ahhoz az emberhez, akivel ténylegesen találkozik. A két párbeszéd közötti legmélyebb különbség tehát a következő:

- Az első csoport tagjai úgy szolgálták a királyt, hogy nem tudták, őt szolgálják.

- A második csoport tagjai úgy mulasztották el a király szolgálatát, hogy nem tudták, kitől tagadták meg a segítséget.

A történet végső paradoxona: az ember anélkül találkozhat a királlyal, hogy felismerné őt, de a király előtt sem a találkozás, sem az arra adott válasz nem marad rejtve.

Ez adja a Mt 25,31–46 teljes gondolati szerkezetének belső egységét: a dicsőséges király, az emberi szükség és az örök ítélet nem három különálló téma, hanem ugyanannak a teológiai állításnak a három összetartozó dimenziója.

20. A Mt 25,31–46 pszichológiai mozgásai és motivációi a szöveg logikai szerkezete alapján

A Mt 25,31–46 pszichológiai mélysége abban rejlik, hogy Jézus nem egyszerűen kétféle erkölcsi magatartást mutat be, hanem két eltérő emberi viszonyulást tár fel ugyanazzal a helyzettel szemben. A két csoport tagjai egyaránt találkoznak a rászoruló emberrel, és egyikük sem ismeri fel, hogy a királlyal találkozik. Mégis egészen másképpen reagálnak. Ezért a különbség nem elsősorban abban áll, hogy mit tudnak, hanem abban, hogy mit tesznek azzal, amit látnak. A szöveg pszichológiai szempontból a felismerés, az észlelés, az együttérzés, a felelősségvállalás, az önigazolás és a mulasztás összefüggéseit tárja fel.

20.1 A látás és az észlelés közötti különbség

Mindkét csoport ugyanazzal a kérdéssel fordul a királyhoz: „Uram, mikor láttunk téged…?” A görög szövegben az εἴδομεν a látás igéjéből származik. A kérdés azonban nem pusztán arra vonatkozik, hogy találkoztak-e a királlyal, hanem arra, hogy mikor és milyen körülmények között ismerték volna fel őt.

Fontos különbséget tennünk a fizikai észlelés és a jelentés felismerése között. Az ember megláthatja a másik szükségét anélkül, hogy annak valódi jelentőségét felfogná. A rászoruló ember helyzete látható, de az, hogy ez a találkozás az ember saját erkölcsi és végső sorsát érintő esemény, rejtve maradhat előtte. Pszichológiai értelemben ez azt jelenti, hogy nem minden észlelt szükséglet válik személyesen megszólító tapasztalattá. Valaki látja a másik szenvedését, de azt még nem feltétlenül éli át úgy, mint amire neki válaszolnia kell. A történet éppen ezt a távolságot teszi láthatóvá: a látás önmagában még nem jelent odafordulást.

20.2 Az első csoport: a spontán irgalom és az önmagáról való megfeledkezés

Az igazak kérdése különösen érdekes, mert nem azt kérdezik, hogy miért kaptak jutalmat, hanem azt, hogy mikor tették mindezt a királlyal. Nem tudják összekapcsolni saját cselekedeteiket a király személyével. Ez a meglepetés egy sajátos belső magatartásra utal. Úgy segítettek, hogy közben nem a saját erkölcsi teljesítményüket figyelték, nem valamiféle jutalmat kerestek, és nem is egy későbbi elismerés reményében cselekedtek. Figyelmük a másik ember szükségletére irányult. Az éhezőnek ételre volt szüksége, a szomjazónak italra, az idegennek befogadásra, a betegnek és a fogolynak pedig személyes jelenlétre. Pszichológiai szempontból ez az önközpontú figyelem meghaladását jelenti. A segítő ember nem saját magát helyezi a cselekedet középpontjába, hanem a másik szükségletét. Nem azt mérlegeli elsőként, hogy mit nyerhet a segítséggel, hanem azt, hogy mire van szüksége a másiknak. A szöveg azonban nem állítja, hogy ezek az emberek tudatosan átgondolt, reflektált erkölcsi döntéseket hoztak minden egyes alkalommal. Éppen ellenkezőleg: kérdésük azt mutatja, hogy nem kapcsolták össze cselekedeteiket a király személyével. Ezért az irgalom elsősorban nem vallási önazonosságként, hanem a másik ember iránti tényleges érzékenységként jelenik meg.

20.3 A második csoport: a közömbösség és a felelősség elhárítása

A második csoport kérdése első hallásra hasonlít az elsőéhez, de a megfogalmazás végén megjelenik egy fontos különbség: „Mikor láttunk téged… és nem szolgáltunk neked?” A διακονέω (diakoneó) ige a szolgálatot, a másik javára végzett tevékenységet fejezi ki. A kérdés így már nem csupán a találkozás időpontjára irányul, hanem arra is, hogy mikor mulasztották el a szolgálatot. A pszichológiai hangsúly ezért eltolódik: az első csoport a jó cselekedetek jelentését nem ismeri fel, a második csoport pedig nem érti, hogy a segítség elmaradása miért válik ilyen súlyúvá.

A szöveg nem mondja ki, hogy a második csoport tagjai gyűlölték a rászorulókat, vagy tudatosan ártani akartak nekik. Sokkal inkább a mulasztásuk válik láthatóvá. Ez pszichológiailag különösen fontos, mert az ember gyakran nemcsak azzal okoz szenvedést, amit megtesz, hanem azzal is, amit nem tesz meg. A közömbösség nem feltétlenül ellenséges érzelem. Megjelenhet úgy is, hogy az ember észreveszi a szükséget, de nem engedi, hogy az megszakítsa saját tevékenységét. Látja a másikat, de nem vállal vele kapcsolatot; tudomásul veszi a helyzetét, de nem érzi saját felelősségének. A másik szenvedése így külső körülménnyé válik, amelyhez nem kapcsolódik személyes válasz. A szöveg logikája éppen ezt a magatartást leplezi le: a segítség elmaradása nem semleges állapot, hanem maga is egyfajta viszonyulás.

20.4 A két csoport közös pszichológiai sajátossága: egyik sem ismeri fel a királyt

A történet egyik legmélyebb fordulata, hogy a két csoport egyaránt meglepődik. Az igazak nem tudják, mikor szolgálták a királyt, a másik csoport pedig nem tudja, mikor mulasztották el a szolgálatát. Ez a párhuzam kizár egy fontos leegyszerűsítést: nem az egyik csoport rendelkezett különleges vallási ismerettel, míg a másik nem. Mindkettő ugyanabban a felismerési helyzetben volt. A különbség a másik emberhez való viszonyulásukban mutatkozott meg. Pszichológiai értelemben ez azt jelenti, hogy az erkölcsi magatartás nem mindig a tudatos önértelmezésből indul ki. Az ember sokszor többet árul el önmagáról a spontán reakcióival, a hétköznapi döntéseivel és azzal, ahogyan mások szükségleteire válaszol, mint azzal, amit saját magáról gondol. Az igazak nem azért segítettek, mert tudták, hogy a királyt szolgálják. A másik csoport pedig nem azért mulasztott, mert tudta, hogy a királyt utasítja el. A történet ezzel a belső szándék és a tényleges magatartás közötti különbségre irányítja a figyelmet.

20.5 A hat szükséghelyzet pszichológiai mélysége: a másik ember különböző arcai

A hat cselekedet nem csupán a jótékonykodás hat területét sorolja fel. Az emberi kiszolgáltatottság különböző formáit jeleníti meg.

• Az éhező és a szomjazó: az alapvető szükségletek felismerését és az azonnali segítségnyújtást teszik próbára. Itt az embernek a másik elemi szükségletére kell válaszolnia.
  
• Az idegen: a befogadókészséget teszi próbára. A másik nem tartozik a megszokott közösséghez, ezért a segítséghez a saját biztonságos kör határainak átlépése is szükséges.
  
• A mezítelen: a másik méltóságának védelmére irányítja a figyelmet. Nem elegendő észrevenni a kiszolgáltatottságot; tenni kell azért, hogy a másik ne maradjon megalázó helyzetben.
  
• A beteg: a gondoskodás és a türelmes jelenlét képességét állítja előtérbe. A beteg ember gyakran nem tud viszonozni semmit, ezért a segítség nem épülhet kölcsönösségre.
  
• A fogoly: a kapcsolat vállalásának nehézségét mutatja meg. A látogatás nem pusztán egy szükséglet kielégítése, hanem annak kifejezése, hogy a másik ember elszigeteltségében sincs teljesen magára hagyva.

A felsorolás így az emberi kapcsolatok egyre mélyebb rétegeit érinti: az élet fenntartását, a méltóság megőrzését és a személyes kapcsolat vállalását. Különösen a beteg és a fogoly esetében válik világossá, hogy az irgalom nem mindig valamilyen tárgyi segítségben áll. Néha a legfontosabb, amit adhatunk, az, hogy nem fordulunk el a másiktól.

20.6 A király megszólításainak pszichológiai hatása: meghívás és elutasítás

A két párbeszédet két ellentétes felszólítás keretezi: „Jöjjetek!” (Δεῦτε), illetve „Távozzatok tőlem!” (Πορεύεσθε ἀπ᾽ ἐμοῦ). Pszichológiai szempontból ez nem egyszerűen jutalmazó és büntető beszéd. A két felszólítás a kapcsolat két ellentétes végkifejletét fejezi ki. Az első csoport meghívást kap a közösségbe, a második csoportot a király eltávolítja magától. Ez azért különösen jelentős, mert a király mindkét esetben ugyanazt a kapcsolati mércét alkalmazza: azt vizsgálja, hogyan viszonyultak azokhoz, akikkel ő azonosította magát. A döntő kérdés tehát nem az, hogy az ember mennyire tartotta magát vallásosnak, erkölcsösnek vagy sikeresnek, hanem az, hogy képes volt-e a másik ember szükségletét saját magára vonatkozó megszólításként meghallani.

Az első csoport tagjai anélkül kerültek kapcsolatba a királlyal, hogy ezt tudták volna. A második csoport tagjai pedig anélkül távolodtak el tőle, hogy ennek tudatában lettek volna. A király szavai mindkét esetben utólag teszik világossá a kapcsolat valódi jelentését.

20.7 A legmélyebb pszichológiai ellentét: önmagunk középpontba állítása vagy a másik ember észrevétele

A két csoport közötti különbséget nem volna helyes egyszerűen úgy megfogalmazni, hogy az egyik jó ember, a másik pedig rossz. A szöveg ennél mélyebbre vezet: azt mutatja meg, hogy az ember figyelme milyen irányba fordul. Az egyik magatartásban a másik ember szükséglete képes megszólítani az embert. A másikban a szükséglet megmarad a személyes érdekeltség határain kívül. Az első esetben a találkozásból kapcsolat és cselekvés születik; a másodikban a találkozás nem válik személyes felelősséggé. Ebből egy további pszichológiai következtetés is adódik: az irgalom nem egyszerűen érzelem, hanem figyelmi és döntési magatartás. Nem elég sajnálni a másikat, és nem elég felismerni a szükségét. A döntő mozzanat az, hogy az ember engedi-e a másik helyzetét belépni saját döntéseinek világába.

A történet ezért nemcsak azt kérdezi, hogy mit érzünk a rászoruló iránt, hanem azt is, hogy mit teszünk, amikor a másik szüksége megszakítja a saját kényelmünket, terveinket vagy megszokott rendünket.

20.8 A két csoport kérdésének rejtett önértelmezési problémája

A két csoport kérdése mögött egy további, egzisztenciális feszültség is meghúzódik. Mindkét csoport a király személyére hivatkozik: „Mikor láttunk téged?” Az első csoport számára ez a kérdés a jó cselekedetek rejtett értelmét tárja fel. A második számára viszont a mulasztás súlyát teszi felismerhetővé. Az ember ugyanis hajlamos saját magatartását a tudatos szándékai alapján megítélni. Azt gondolja, hogy ha nem akart rosszat, akkor nem is tett semmi rosszat; ha pedig nem ismert fel egy különleges helyzetet, akkor nem is terheli felelősség. A szöveg azonban nem engedi, hogy az ember kizárólag saját önértelmezésére támaszkodjon. A király kijelentése szerint a másik emberrel való tényleges bánásmódnak olyan jelentősége van, amely túlmutat azon, amit az ember maga gondol róla. Ez nem jelenti azt, hogy a szándék vagy a tudatosság egyáltalán nem számít. Azt jelenti, hogy a jó szándék önmagában nem helyettesíti a tényleges segítséget, és a vallásos önértelmezés sem ment fel a másik ember iránti felelősség alól.

20.9 A szöveg által feltárt belső veszély: a mulasztás észrevétlen normalizálódása

A második csoport magatartásának különös veszélye, hogy a mulasztás könnyen megszokottá válhat. Az ember nem feltétlenül egyetlen nagy döntéssel fordul el a másiktól. Sokkal inkább apró elmaradások sorozatában: nem áll meg, nem kérdez, nem fogad be, nem látogat meg, nem vállal kapcsolatot. A szöveg logikája alapján ezek az elmaradások nem különálló, jelentéktelen események. Ugyanannak a belső viszonyulásnak a megnyilvánulásai lehetnek: a másik ember szükséglete nem válik számomra fontos tényezővé. A mulasztás így fokozatosan életformává, a közömbösség pedig megszokott reakcióvá válhat.

Ez a gondolat különösen erőteljes, mert a szöveg nem kizárólag a látványos gonoszságot állítja az ítélet középpontjába. Azt is megmutatja, hogy az emberi felelősség ott kezdődik, ahol a másik szükséglete már láthatóvá vált, de a válasz még elmarad.

20.10 Összegzés: a találkozásból születő felelősség

A Mt 25,31–46 pszichológiai mélysége végső soron abban áll, hogy az ember valódi belső magatartását nem önmagáról alkotott képe, hanem a másik emberrel való tényleges találkozása teszi láthatóvá. A két csoport egyaránt felismerés nélkül cselekszik vagy mulaszt, de az egyikben a másik szükséglete cselekvést vált ki, a másikban nem válik személyes felelősséggé. Az igazak nem saját érdemeiket keresik, hanem észreveszik a másik embert; a másik csoport viszont úgy megy el a szükség mellett, hogy nem érzékeli: ezzel egy kapcsolatot utasít vissza. A király kijelentése mindkét magatartás rejtett jelentését feltárja: a másik emberrel való bánásmód egyúttal az Istennel való kapcsolatot is kifejezi.

A szakasz legfontosabb pszichológiai felismerése talán így fogalmazható meg:

Nem mindig az mutatja meg, kik vagyunk, amit önmagunkról gondolunk, hanem az, hogy mit teszünk akkor, amikor valaki szükséget szenved mellettünk. Mert lehet, hogy nem ismerjük fel, kivel találkozunk, de az, ahogyan a másik emberhez viszonyulunk, mégis elárulja, milyen kapcsolatban állunk azzal, aki előtt végül meg kell állnunk.