Évközi 26. hét, szerda

Olvasmány (Jób 9,1-12.14-16)

Jób válasza Bildád beszédére azzal a felismeréssel kezdődik, hogy az ember Isten előtt nem tud egyszerű, jogi értelemben vett „igazoló pert” nyerni: a צָדַק (ṣādaq), „igaznak bizonyulni, igaznak lenni” igéből származó kérdés nem pusztán erkölcsi feddhetetlenségre, hanem az ember Isten előtti helyzetére vonatkozik. Jób ezért nem tagadja Isten nagyságát, hanem éppen abból indul ki: ha Isten valóban mindenható és bölcs, akkor az embernek nincs olyan érve, amellyel Istent egyenlő félként bíróság elé állíthatná, hiszen Isten „egy az ezerre” sem köteles válaszolni.

A חָכַם לֵבָב azaz  a „szívében bölcs”, és az אַמִּיץ כֹּחַ „erős hatalmú” kifejezések Isten bölcsességét és erejét kapcsolják össze, vagyis Jób szerint Isten nem csupán erősebb az embernél, hanem tudása és cselekvése is meghaladja az emberi belátást. Az 5–10. versekben ezért kozmikus képsor következik: Isten hegyeket mozdít el, megrendíti a földet, parancsol a Napnak, elrejti a csillagokat, kifeszíti az eget és „a tenger magaslatain jár”, ami az ókori közel-keleti teremtés- és kozmológiaképzetek nyelvén Isten egyetemes uralmát fejezi ki.

[A רַהַב (Rahab) a 13. versben nem a bibliai „Ráháb” személynevet jelenti, hanem egy kozmikus tengeri szörnyet vagy káoszhatalmat jelölő mitológiai kép, amely más ószövetségi szövegekben is Isten által legyőzött őskáosz szimbólumaként jelenik meg. Ezzel Jób beszéde irodalmilag tovább radikalizálja barátai érvelését: miközben ők Isten igazságosságából próbálják megmagyarázni Jób szenvedését, Jób Isten olyan mérhetetlen hatalmát szemléli, amely előtt az emberi igazságérzet és érvelési képesség egyaránt korlátozottnak bizonyul. A hangsúly azonban a 11–12. versben fordul át Isten nagyságának szemléléséből az Isten megtapasztalhatatlanságának fájdalmába: „elmegy mellettem, és nem látom”, vagyis Jób számára nem az a probléma, hogy Isten gyenge vagy jelentéktelen, hanem éppen az, hogy hatalmas, mégis rejtőzködő.]

A 14–15. versekben a jogi kép ismét előtérbe kerül: még ha Jób igaznak bizonyulna is, nem „perelhetné” Istent, hanem לְמִשְׁפָּטִי אֶתְחַנָּן vagyis bírájához kellene könyörögnie, ami jól érzékelteti az ember és Isten közötti radikális hatalmi aszimmetriát. A szakasz végén pedig különösen megrendítő paradoxon jelenik meg: Jób elképzeli, hogy kiált Istenhez és választ kap, mégsem tudná elhinni, hogy Isten valóban meghallja a hangját, így a panasz egyszerre válik Istenhez fordulássá és az Istentől való elhagyatottság tapasztalatának megfogalmazásává.

A fejezet legmélyebb üzenete ezért nem egyszerűen az, hogy „Isten nagy, az ember pedig kicsi”, hanem az a tragikus egzisztenciális kérdés, hogy hogyan őrizhető meg az Istenhez való kapcsolat akkor, amikor az ember egyszerre hisz Isten hatalmában, igazságában és jelenlétében, mégis úgy éli meg, hogy Isten elérhetetlenül távol van, és szenvedésére nem kap választ.

Evangélium (Lk 9,57-62)

A szakasz közvetlenül Jézus Jeruzsálem felé vezető útjának kezdetén áll, ezért a „követni” (ἀκολουθέω) nem pusztán Jézus társaságának keresését, hanem egy életirányhoz és küldetéshez való csatlakozást jelenti.

Az első jelentkező kijelentése – „követlek téged, bárhová mész” – feltétlen odaadást ígér, Jézus válasza azonban arra figyelmeztet, hogy tanítványnak lenni nem jelent kényelmes biztonságot, hanem sokkal inkább bizonytalanságot és lemondást. A rókák „barlangjai” és az ég madarainak „fészkei” költői ellentétet alkotnak az Emberfia (ὁ υἱὸς τοῦ ἀνθρώπου) hajléktalan voltával, mert még az állatoknak is van biztos helyük, Jézus azonban útja során nem rendelkezik olyan hellyel, „ahová fejét lehajtsa”.

A kép nem feltétlenül Jézus állandó anyagi nyomorúságának történeti leírása, hanem a tanítványság egzisztenciális árát hangsúlyozó lukácsi tanítás: aki követi Jézust, annak késznek kell lennie arra, hogy megszokott biztonságait ne tekintse végső alapnak.

A második embernél Jézus maga kezdeményezi a követést az „ἀκολούθει μοι” vagyis a „kövess engem” felszólítással, mire a férfi apja eltemetését kéri, ami az ókori zsidó világban nem mellékes családi ügy, hanem a szülő iránti egyik legalapvetőbb vallási és társadalmi kötelesség volt.

Jézus paradox válasza — „hagyd a halottakat eltemetni saját halottaikat” – ezért nem általános temetési tilalomként értelmezendő, hanem radikális túlzásként, amely az „Isten országa” meghirdetésének sürgető elsőbbségét állítja szembe a társadalmi és családi kötelességek megszokott rendjével.

A harmadik jelentkező már kész követni Jézust, de előbb el akar búcsúzni otthon lévő családjától, amire Jézus a szántás képével válaszol: aki az ἄροτρον vagyis az „eke” mögé áll, és folyamatosan hátrafelé néz, az nem tud egyenes barázdát húzni.

Ez a mezőgazdasági metafora az ókori hallgató számára könnyen érthető volt, és az εὔθετος „alkalmas, megfelelő” szóval együtt azt fejezi ki, hogy a tanítványi lét megköveteli az irány világos rögzítését: a múlt nem válhat állandóan visszahúzó tekintetté.

Lukács három egymást követő példával fokozza a követés radikalitását:

1. az otthon és biztonság hiányával, 
2. a családi kötelesség elsőbbségével,
3. és a múlthoz való ragaszkodással szembesíti az olvasót.

A szakasz közös üzenete ezért az, hogy Jézus követése nem pusztán lelkes döntés vagy érzelmi azonosulás, hanem olyan életirány, amelyben az ember kész elengedni a biztonság iránti igényét, felismeri Isten országának elsőbbségét, és nem engedi, hogy a múlt iránti állandó visszatekintés megakadályozza abban, hogy a jelenben megtegye a következő lépést.

Elmélkedés

A Jóbról és a Jézus szóló szövegek első látásra nagyon különböző helyzeteket tárnak elénk, mégis ugyanarra az alapvető kérdésre vezetnek: hogyan maradjak hűséges Istenhez akkor, amikor nem értem az utat, amelyen vezet? Jób úgy tapasztalja, hogy Isten hatalmas és bölcs, mégis elrejtőzik előle, Jézus pedig tudatosan vállalja azt az utat, amely bizonytalanságot, lemondást és szenvedést tartogat.Jób nem kap azonnali magyarázatot, Jézus követőit pedig nem az ígért kényelem, hanem az Isten országáért vállalt elköteleződés várja, így mindkét szöveg arra tanít, hogy a hit nem feltétlenül a bizonyosság érzését jelenti.
A valódi kérdés ezért nem mindig az, hogy „értem-e, mi történik velem?”, hanem az, hogy a bizonytalanság, a fájdalom és a veszteség közepette is képes vagyok-e Isten felé fordulni, és megtenni a következő lépést.
Jób Istenhez kiált, miközben nem érzi válaszát, Jézus pedig Jeruzsálem felé halad, miközben tanítványait arra tanítja, hogy ne nézzenek állandóan vissza: a hit útján egyszerre kell megtanulnunk Istenre bízni azt, amit nem értünk, és hűségesen megtenni azt, amit ma megtehetünk.

Esti lelkiismertevizsgálati kérdések (puncta) 

Egzisztenciális lelkiismeretvizsgálat

1. Életemben mi az, amit jelenleg nem értek, mégis meg kell tanulnom Istenre bízni?
2. Mennyire ragaszkodom a biztonsághoz, a kiszámíthatósághoz és ahhoz, hogy előre lássam az utamat?
3. Van-e olyan múltbeli veszteség, döntés vagy élethelyzet, amelyhez annyira visszatérek, hogy akadályoz abban, hogy a jelenben éljek?
4. Amikor nem értem, miért történik valami velem, képes vagyok-e továbbmenni anélkül, hogy minden kérdésemre azonnal választ követelnék?
5. Mi az a konkrét „következő lépés”, amelyet most meg kellene tennem akkor is, ha az egész utat még nem látom?

A lelkem

1. Amikor bizonytalanságot vagy veszteséget élek át, képes vagyok-e elviselni ezekt, vagy mindenáron kontrollálni akarom a helyzetet?
2. Felismerem-e, mikor válik a problémáimról való gondolkodás termékeny önvizsgálat helyett ismétlődő, kimerítő rágódássá?
3. Megengedem-e magamnak a gyászt, a fájdalmat és a kérdéseket, vagy úgy érzem, hogy hívő emberként mindig erősnek és biztosnak kell mutatkoznom?
4. Amikor valami nem úgy alakul, ahogy azt “én” terveztem, képes vagyok-e rugalmasan új irányt keresni, vagy folyamatosan a „mi lett volna, ha…” kérdésében maradok?
5. Vannak-e olyan biztonságot adó szokásaim, kapcsolataim vagy kapaszkodóim, amelyek valóban segítenek, és vannak-e olyanok, amelyek inkább megakadályozzák, hogy szabadon továbblépjek?

A hit szempontjából feltett kérdések

1. Tudok-e úgy imádkozni Istenhez, mint Jób: őszintén kimondva azt is, amikor nem értem őt, és nem érzem a jelenlétét?
2. El tudom-e fogadni, hogy Istenbe vetett bizalmam nem attól függ, hogy minden kérdésemre kapok-e azonnali választ?
3. Mit jelent számomra ma Jézus „Kövess engem!” felszólítása: van-e valami, amiben konkrétan engednem kellene ennek a hívásnak?
4. Mi az, amit Isten országának szolgálata elé helyezek: a kényelmemet, a biztonságomat, mások elvárásait, a múltamat vagy saját terveimet?
5. Képes vagyok-e úgy előre tekinteni, hogy közben nem tagadom meg a múltamat, hanem annak tapasztalatait Isten kezébe téve engedem, hogy meghatározza a jelenben követendő utamat?

 

Évközi 26. hét, kedd

Olvasmány (Jób 3,1-3.11-17.20-23)

Jób könyvének 3,1-2. verseitől eltekintve a Jób 28-ig egységes költői dialógus veszi kezdetét. A Jób 3,1-2 tartalmazza az első nagy fordulópontot: minthogy Jób eddig hallgatott, most megszólal, és a szöveg szerint nem Istent, hanem saját születésének napját átkozza meg. A nyitó „megátkozta napját” (וַיְקַלֵּל אֶת־יוֹמוֹ) kifejezésben a jôm („nap”) nem pusztán naptári időpont, hanem Jób létezésének kezdetét jelölő életszakasz, amelyet vissza akar fordítani (vö. Jer 20,14-18; 1Kir 19,4; Jón 4,3.8 és Sír 23,14). A 3. versben a יֹאבַד (jōʾbad, „vesszen el”) és a „fogantatott egy férfi” (הֹרָה גָבֶר) szerkezet az élet kezdetének kozmikus visszavonását kívánja: Jób nem egyszerűen a szenvedéstől szeretne megszabadulni, hanem azt kívánja, bárcsak kezdete sem lett volna életének.

[A 4–9. versekben a fény és sötétség ismétlődő szókincse (ḥōšeḵ, „sötétség”; ʾōp̄el, „homály”; ṣalmāweṯ, hagyományosan „halálárnyék”) a teremtéstörténet nyelvi világát idézi, de annak radikális ellenképét hozza létre: Jób azt kívánja, hogy a világosság ne jelenjen meg ott, ahol ő megszületett. A 8. vers pedig különösen archaikus költői képet használ a kor mágusaira, akiket, mint a „nap átkozóit” említi, akik „felébresztenék a Leviatánt” (לִוְיָתָן), s ez az ókori közel-keleti kozmikus tengeri szörny képzetkörére utalva a teremtett rend kaotikus erőinek megidézését jelenti.

A 10–12. versekben a kozmikus perspektíva hirtelen anyai és testi képekre szűkül: a „méh ajtói” (דַלְתֵי בִטְנִי), a térdek és az emlők a születés konkrét valóságát idézik, így Jób kérdése már nem elvont filozófiai probléma, hanem a saját létezésének eredetére irányuló panasz.] Valójában itt találjuk Jób monológjának csúcspontját: Miért? (vö. Zsolt 13,2-4; 22,2; 42,10; 44,24-25; 88,15)

A 13–19. versekben a halál nem büntetésként vagy démonikus térként jelenik meg, hanem paradox módon nyugalomként, ahol király és szolga, gazdag és szegény, fogoly és szabad ember egyaránt megszűnik a társadalmi hierarchiák és a kényszerítő hatalom alatt élni.

Ez a rész irodalmi szempontból is fontos fordulat: Jób nem egyszerűen „meg akar halni”, hanem olyan létállapotot képzel el, amelyben a társadalmi és egzisztenciális különbségek megszűnnek, s ahol még a „hajszoló” (נֹגֵשׂ) hangja sem hallatszik.

A 20–23. versekben a „miért ad világosságot a nyomorultnak?” kérdés a könyv egyik központi teológiai problémáját fogalmazza meg, hiszen a ʿāmāl („fáradság, nyomorúság”) és a marê-nāfeš („keserű lelkűek”) olyan emberi állapotot jelölnek, amelyben maga az élet válik kérdéssé, miközben Isten látszólag elrejti az ember útját.

[A záró 24–26. versekben a kenyérhez és vízhez kapcsolódó sóhaj, a félelem (paḥad), valamint a „nem nyugodtam, nem csendesedtem, nem pihentem” hármas ismétlése azt mutatja, hogy Jób beszéde nem puszta retorikai túlzás, hanem a rend, értelem és biztonság elvesztésének költői megfogalmazása: a 3. fejezet ezért nem a hit megtagadása, hanem a szenvedő ember kísérlete arra, hogy a szenvedés értelmetlenségével szemben egyáltalán beszélni tudjon Isten előtt.]

Evangélium (Lk 9,51-56)

A felolvasott szakasz Lukács evangéliumának egyik fontos fordulópontja: Jézus útja immár tudatosan Jeruzsálem felé tart, amit a görög „τὸ πρόσωπον ἐστήρισεν” kifejezés szó szerint úgy érzékeltet, hogy „megerősítette/megkeményítette arcát”, vagyis eltökélten fordult célja felé.

Az ἀνάλημψις (felvétel, felemeltetés) szó Lukácsnál nem egyszerűen Jézus halálára utal, hanem az egész jeruzsálemi eseménysort — szenvedést, halált, feltámadást és Istenhez való visszatérést — egyetlen isteni beteljesedésként foglalja keretbe. A történeti háttérhez hozzátartozik a zsidók és a szamaritánusok régóta fennálló vallási és identitásbeli konfliktusa, ezért a Jeruzsálembe tartó zarándokcsoport számára egy szamaritánus falu elutasítása társadalmi és vallási szempontból is érthető feszültségforrás volt.

Lukács azonban az elutasítás okát különösen tömören fogalmazza meg: „mert arca Jeruzsálem felé fordult (tartott)”, vagyis a konfliktus nem Jézus személyének általános elutasításából következik, hanem abból, hogy útja ahhoz a Jeruzsálemhez kötődik, amelynek kultikus központját a szamaritánusok nem tekintették saját vallási központjuknak.

Jakab és János reakciója — „akarod, hogy tüzet parancsoljunk alá az égből?” – Illés történetére utalhat, ahol a próféta mennyei tűzzel sújtja ellenfeleit, így a tanítványok Jézus messiási küldetését egy ítéletet végrehajtó prófétai mintával próbálják értelmezni. A πῦρ (tűz) és az οὐρανός (ég) együttese ezért nem pusztán indulatos metafora, hanem az ószövetségi prófétai ítéletnyelv felidézése, amelyben az égből érkező tűz Isten hatalmának látható jele.

Jézus válasza Lukácsnál különösen figyelemre méltó, mert a ránk maradt korai kézirat-hagyományban az 55. vers hosszabb változata: „nem tudjátok, milyen lélekből valók vagytok; mert az Emberfia nem azért jött, hogy az emberek lelkét elveszítse, hanem hogy megmentse” nem minden szövegtanúban szerepel, ezért a rövidebb „megfeddte őket” (ἐπετίμησεν αὐτοῖς) mindenekelőtt a tanítványok reakciójának elutasítását őrzi.

Az ἐπιτιμάω ige jelentése „megfeddni, rendre utasítani, határozottan figyelmeztetni”, és Lukács szóhasználatában erőteljes, tekintélyt kifejező cselekvés, amely azt jelzi, hogy Jézus nem engedi tanítványainak saját küldetését megtorló ítéletként értelmezni.

A történet így szándékosan ellentétet teremt Jézus és tanítványai között: miközben Jézus „arcát” Jeruzsálem felé fordítja, a tanítványok még a hatalom és megtorlás régi prófétai mintáját akarják alkalmazni, Jézus pedig egyszerűen továbbvezeti őket egy másik faluba.

A perikópa központi üzenete ezért az, hogy Jézus nem az ellenfelek elpusztításában látja a megoldást, hanem az elutasítás elviselésére és a küldetés eltökélt folytatására hívja tanítványait: ne ragadjanak le a sérelemnél! Lukács a szamaritánusok és a tanítványok konfliktusán keresztül egyaránt megmutatja, hogy Isten küldöttének útja nem az erőszakos viszonzás, hanem a cél felé való következetes továbbhaladás.

Elmélkedés

A két szöveg közös pontja, hogy mindkettő az emberi szenvedés, elutasítottság és bizonytalanság tapasztalatával szembesít. Jób a szenvedés súlya alatt már születésének értelmét is megkérdőjelezi, míg Jézus tudatosan vállalja útját Jeruzsálem felé, noha tudja, hogy az út szenvedéshez vezet.
Mindkét történet azt mutatja, hogy a fájdalom nem feltétlenül szünteti meg az Istennel való bizalomteljes kapcsolatot: Jób fájdalmában is Isten előtt beszél, Jézus pedig az elutasítás ellenére sem tér el küldetésének útjáról.
A tanítványok indulatos válasza ugyanakkor arra figyelmeztet, hogy a bennünk lévő fájdalom és igazságérzet könnyen átfordulhat mások elutasításába vagy megbüntetésük vágyába.
A két szöveg közös üzenete: a szenvedés fájdalmait őszintén kimondhatom, de nem kell engednem, hogy a szenvedés határozza meg, hogyan bánok Istennel, önmagammal és másokkal.

Esti lelkiismeretvizsgálati szempontok (puncta)

Egzisztenciális szempontok

1. Amikor az élet terhei elviselhetetlenné válnak, képes vagyok-e őszintén kimondani, amit valójában érzek, vagy inkább elrejtem magam és a fájdalmamat mások elől?
2. Vannak-e olyan élethelyzetek, amelyeket annyira értelmetlennek látok, hogy már magának az életemnek az értékét is megkérdőjelezem?
3. Amikor valaki elutasít engem, képes vagyok-e elfogadni, hogy nem minden elutasításra kell visszavágnom?
4. Milyen „Jeruzsálem” felé tartok jelenleg: van-e olyan felelősség, döntés vagy feladat az életemben, amelyet nehézsége ellenére is vállalnom kell?
5. Amikor szenvedek, a szenvedés teljesen beszűkíti-e a látásomat, vagy képes vagyok-e arra is figyelni, hogy milyen emberré válok általa?

A lelkem

1. Felismerem-e magamban a különbséget aközött, hogy jogosan kifejezem a fájdalmamat, és aközött, hogy a fájdalmam miatt másokat kezdek hibáztatni vagy büntetni?
2. Amikor erős indulat jelenik meg bennem, képes vagyok-e megállni a cselekvés előtt, és megvizsgálni, mi történik bennem valójában?
3. Vannak-e olyan visszatérő félelmeim vagy gondolataim, amelyek — Jóbhoz hasonlóan — folyamatos készenléti állapotban tartanak?
4. Tudok-e segítséget kérni és beszélni a terheimről, vagy azt gondolom, hogy mindent egyedül kell elviselnem?
5. Amikor csalódás vagy elutasítás ér, képes vagyok-e úgy feldolgozni, hogy közben ne veszítsem el önmagam, és ne akarjam a másikat is szenvedésre kényszeríteni?

A hitem

1. Merem őszintén kimondani a fájdalmamat Isten előtt és feltenni kérdéseimet akkor is, amikor nincs kész válaszom?
2. Mit kezdek azzal, amikor Isten hallgatásának vagy távolságának élem meg a helyzetemet: eltávolodom tőle, vagy továbbra is hozzá fordulok?
3. El tudom fogadni, hogy a hit nem jelenti azt, hogy minden szenvedésre azonnal magyarázatot kapok?
4. Amikor igazságtalanság vagy elutasítás ér, hagyom-e, hogy Isten ítélete megelőzze a saját indulatomat, vagy én akarom azonnal „tüzet küldeni” a másikra?
5. Tudok-e Jézushoz hasonlóan továbbhaladni a rám bízott úton akkor is, amikor nem fogadnak el, miközben megőrzöm a szívemben a másik ember iránti irgalmat?

Évközi 26. hét, hétfő

Olvasmány (Jób 1,1-22)

Jób könyvének nyitánya עוץ (Úc) földjére helyezi a történetet, az Izraelen kívüli, bölcsességi világba, ami azt jelzi, hogy a könyvben felvetett témák nem pusztán Izrael, hanem az emberiség egyetemes kérdéseit érintik. Jób neve után a szerző négy egymást erősítő kifejezéssel jellemzi őt: תָּם (tám) „feddhetetlen, egész”, יָשָׁר (jásár) „egyenes”, יָרֵא (járé) „félő, tisztelő”, és סוּר מֵרָע (szúr mé-rá) „eltér a rossztól”, vagyis Jób életének egésze rendezett kapcsolatban áll Istennel. A gyermekek és a hatalmas vagyon felsorolása a korabeli bölcsességi gondolkodásban a teljes és áldott élet képét rajzolja meg, de a történet éppen ezt a magától értetődőnek tűnő helyzetet és  kapcsolatot fogja megkérdőjelezni: vajon a jó ember azért jó, mert jól megy neki?

Jób gyermekei sokszor együtt ünnepelnek, ő pedig rendszeresen engesztelő áldozatot mutat be értük, mert attól tart, hogy talán vétkeztek „szívükben”, vagyis belsőleg, tudatosan Istentől elfordulva.

A mennyei jelenetben a שָּׂטָן (śátán) eredeti jelentése nem egyszerűen későbbi értelemben vett „Ördög”, hanem „ellenfél, vádló”, aki az ember Istenhez való hűségének valódi indítékát kérdőjelezi meg, kérdést vet fel az Úrnak: הַחִנָּם יָרֵא אִיּוֹב אֱלֹהִים, „vajon ingyen, érdek nélkül féli-e Jób Istent?” Ez a könyv központi problémáját fogalmazza meg: létezhet-e olyan hit, amely nem a jutalomért cserébe ragaszkodik Istenhez?

A Jóbot érő tragédiák szinte megállíthatatlanul érkeznek, és a szöveg tudatosan olyan gyorsaságot teremt az események egymás utáni sorában, amelyben az ember elveszíti annak lehetőségét, hogy a történteket fokozatosan feldolgozza. Amikor Jób megszaggatja ruháját és leborul (a וַיִּשְׁתָּחוּ – héb. vajjisztáchu nem egyszerű meghajlást, hanem Isten előtti hódolatot fejez ki), fájdalma nem szünteti meg Istennel való kapcsolatát. Szavai – „Mezítelenül jöttem ki anyám méhéből, és mezítelenül térek oda vissza” – a birtoklás illúzióját leplezik le: az ember végső soron sem az életet, sem javait nem birtokolja abszolút módon. A fejezet záró ítélete ezért különösen fontos: „Mindezekben nem vétkezett Jób” – a szöveg nem azt állítja, hogy Jób nem szenved, hanem azt, hogy szenvedésében sem szakítja meg kapcsolatát Istennel, és ezzel már az első fejezetben megkérdőjelezi a leegyszerűsített „jó tett → jutalom, rossz tett → büntetés” elvét.

Evangélium (Lk 9,46-50)

A tanítványokban támadó διαλογισμός (dialogismos) nem egyszerűen egy gondolat, hanem a saját helyzetüket egymáshoz mérő, rangsoroló belső mérlegelés jelöli, amelynek tárgya: „ki volna nagyobb” (τίς ἂν εἴη μείζων). Jézus, ismerve szívük gondolatát, nem a felszíni beszédre reagál, hanem arra a belső embertani és értékelési rendszerre, amelyben a másik emberhez viszonyított nagyság válik az önértékelés mércéjévé. A παιδίον (paidion) kicsiny gyermeket jelent, akinek társadalmi helyzete az ókori világban nem hordozott hatalmat vagy tekintélyt, ezért Jézus éppen a társadalmi jelentéktelenség képét állítja a tanítványok elé. A gyermek „elfogadása” a δέχομαι (dechomai) igével történik, amely befogadást, elfogadást és magunkhoz vételt jelent. Jézus szerint aki egy ilyen „kicsinyt” az ő nevében befogad, magát Jézust fogadja be, sőt rajta keresztül az Atyát is, aki őt küldte. Ezzel Jézus teljesen megfordítja a nagyság megszokott mércéjét: μέγας (megasz), a „nagy”, az lesz, aki μικρότερος (mikroterosz), vagyis „kisebb”, alacsonyabb helyet vállal a többiek között. Az elbeszélés következő jelenetében János már ugyanennek a problémának egy másik oldalára is rámuatata: a tanítványok megtiltották egy kívülállónak a démonűzést, mert „nem követi velünk” Jézust. Az ἀκολουθέω (akoloutheó) jelentése „követni, együtt menni”, ezért János gondolkodásában a Jézushoz tartozás könnyen azonosulhat a „mi csoportunkhoz tartozással”, Jézus azonban nem engedi, hogy a tanítványi közösség kisajátítsa Isten cselekvését. Jézus kijelentése – ὁ γὰρ μὴ καθ᾽ ὑμῶν ὑπὲρ ὑμῶν ἐστίν – azt fejezi ki, hogy aki nincs ellenük, az mellettük áll, vagyis nem mindenki válik ellenféllé pusztán azért, mert nem tartozik ugyanabba a látható körbe. A két jelenet együtt ezért azt tanítja, hogy Krisztus követésének próbája nem a nagyság keresése vagy a csoport határainak őrzése, hanem az alázatos befogadás és annak felismerése, hogy Isten kegyelme nem az emberi birtoklási és rangsorolási logika szerint működik.

Elmélkedés

Jób és a tanítványok története ugyanazt a kérdést járják körbe: Önmagáért szeretem Istent, vagy azért, amit kapok tőle, illetve amivé másokhoz képest válhatok? Jób akkor is Istenhez fordul, amikor mindent elveszt, míg a tanítványok éppen akkor kezdenek rangsorolni és határokat húzni, amikor már Jézushoz tartozónak tudják magukat. Mindkét szöveg leleplezi a hit egyik rejtett kísértését: az Istennel való kapcsolatunkat saját biztonságunk, tekintélyünk, elismertségünk vagy csoporthoz tartozásunk eszközévé tehetjük. Jézus és Jób egyaránt arra vezet, hogy az ember elengedje a birtoklás, az önigazolás és az összehasonlítás igényét, és megtanuljon úgy Istenhez tartozni, hogy közben nem ő akarja megszabni, mit kell kapnia Istentől, és ki tartozhat Istenhez. A valódi hit ezért akkor mutatkozik meg, amikor veszteségben sem fordulunk el Istentől, mások jelenlétében pedig nem akarunk nagyobbak, fontosabbak vagy kizárólagosabbak lenni náluk.

Esti, lelkiismeretvizsgálati kérdések (puncta)

Egzisztencia

1. Ha Isten ma mindazt elvenné tőlem, amit fontosnak tartok, ő maga akkor is elég volna számomra, vagy a hozzá való kapcsolatom valójában az ajándékaihoz kötődik?
2. Mi alapján mérem a saját értékemet: Isten szeretetéből kiindulva, vagy abból, hogy másokhoz képest mennyire vagyok sikeres, fontos és elismert?
3. Vannak-e olyan emberek, akiket azért tekintek kevésbé értékesnek, mert kisebb a hatalmuk, tekintélyük, tudásuk vagy társadalmi súlyuk?
4. Nem próbálom-e befolyásolni Istent, és uralni az igazságot vagy az közösségemet úgy, mintha Isten kegyelme csak az én elképzeléseim és az én csoportom határain belül működhetne?
5. Ha ma meg kellene neveznem egy dolgot, amelyről Isten iránti bizalmam miatt le kellene mondanom, mi lenne az: a biztonságom, az elismerésem, a kontrollom, a mások feletti elsőbbségem vagy valamelyik illúzióm?

Lelkem

1. Amikor mások sikerét látom, tudok őszintén örülni neki, vagy automatikusan összehasonlítom magamat velük, és ettől csökken az önértékelésem?
2. Amikor elveszítek valamit, képes vagyok-e megengedni magamnak a gyászt és a fájdalmat, vagy azonnal magyarázatot, bűnbakot vagy kontrollálható okot keresek?
3. Milyen belső feszültséget próbálok ma rangsorolással, versengéssel, mások kizárásával vagy saját fontosságom bizonygatásával csökkenteni?
4. Fel tudom ismerni, mikor válik a hitemből védekező rendszer, amely nemcsak Istennel való kapcsolatomat, hanem saját igazamat, szerepemet vagy csoportomat is mindenáron védeni akarja?
5. Képes vagyok-e úgy elfogadni saját korlátaimat és mások különbözőségét, hogy közben nem érzem magam kevesebbnek, és nem kell a másikat sem kisebbé tennem ahhoz, hogy én értékesnek érezzem magam?

A hitem

1. Istent önmagáért szeretem és követem, vagy elsősorban azért, amit tőle remélek: biztonságot, sikert, egészséget, elismerést vagy megoldást?
2. Amikor valami fájdalmas vagy érthetetlen történik velem, megmarad-e a bizalmam Istenben akkor is, ha nem értem, miért engedi meg, vagy csak addig hiszek benne, amíg az események igazolják az elképzeléseimet?
3. Elfogadom-e, hogy Isten kegyelme nem kizárólag rajtam, közösségemen vagy az általam helyesnek tartott embereken keresztül működhet, vagy nehezemre esik örülni annak, ha Isten mást is felhasznál ehhez?
4. Krisztus követését valóban szolgálatnak és önátadásnak tekintem, vagy észrevétlenül rangot, tekintélyt, különleges helyet és mások fölötti elismerést keresek benne?
5. Ha ma elveszíteném mindazt, ami a hitemhez kapcsolódó külső biztonságot ad – szerepemet, elismerésemet, terveimet vagy elképzeléseimet –, megmaradna-e bennem a készség arra, hogy egyszerűen kimondjam: „Uram, nem értelek, de továbbra is rád bízom magam”?

A kegyelem és az Ige-értelmezés koordinátái (Fil 2,1-11) – adalék a vasárnapi homíliához (2026)

A temporális orientáció,

a pszichológiai feldolgozás és a krisztusi megszólítás egységes modellje

Az emberi lélek belső világa leírható egy olyan kétdimenziós koordinátarendszerként, amelyben az isteni megszólítás és a szubjektív emberi tapasztalat találkozik. Ennek a modellnek a vízszintes tengelyét a temporális orientáció (az időhöz való viszony: múlt, jelen és jövő) alkotja, míg a függőleges tengelyét az egzisztenciális-kapcsolati irányultság határozza meg, azaz hogy az ember saját önértékelési kényszereire figyelve bezárkózik, vagy megnyílik az Isten kezdeményezéséből fakadó kapcsolati válaszra.

A találkozás pillanatában két „buborék” lép interakcióba egymással:

1. Az emberi oldal: A hallgató élettörténete, kognitív sémái, aktuális affektív állapota, feldolgozatlan sérülései és jövőbeli elvárásai.
2. Az isteni oldal: Az elhangzó Ige objektív, Istentől adott tartalma, amely találkozik a hallgató személyes élettörténetével, pszichológiai állapotával és előzetes értelmezési sémáival. Ezek befolyásolják, hogy az ember miként fogadja és érti meg az Igét, de nem hozzák létre és nem írják felül annak objektív jelentését.

A találkozás kizárólag a jelenben (hic et nunc) mehet végbe. Az ember személyes válasza mindig a jelenben születik meg; a múlt tapasztalata és a jövő reménye azonban egyaránt részt vesz ennek a jelenbeli válasznak a kialakulásában. Ugyanakkor az, hogy az elhangzó evangéliumi üzenet milyen belső választ vált ki, alapvetően attól függ, hogy a hallgató kognitív és érzelmi apparátusa az igei ingert melyik idődimenzióba tereli, és milyen jelentést tulajdonít neki.

1. Pszichológiai alapvetés: időperspektívák és szubjektív jelentésadás

A pszichológiában az időorientáció (időperspektíva) a tapasztalatok strukturálás és az önszabályozás kerete. Önmagában a múlt felé fordulás (emlékezés, tanulságok levonása), a jövőre tekintés (tervezés, célképzés) és a jelen megélése egyaránt az adaptív működés része. A patológia vagy a lelki elakadás ott kezdődik, amikor valamelyik időperspektíva merevvé, kényszeressé vagy védekező jellegűvé válik. Pszichológiai szempontból döntő fontosságú az objektív üzenet és a szubjektív jelentés megkülönböztetése. Amikor az Ige megszólal, nem egy steril információ lép be az elmébe, hanem egy belső szűrőn átmenő inger. Ugyanaz a krisztusi hívás teljesen eltérő válaszreakciókat vált ki aszerint, hogy a személy belső feldolgozórendszere milyen irányba mozdul el.

2. A három feldolgozási mód elemzése
A lelkiségi és pszichológiai folyamatok összevetése alapján három markáns feldolgozási mintázat különíthető el. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek nem rögzített személyiségtípusok, hanem adott szituációban megjelenő értelmezési és érzelmi válaszminták.

A) Múltorientált, önvádló feldolgozás – a bűntudat és a szégyen dinamikája

Akkor beszélünk múltorientált és önvádló feldolgozásról, amikor a hallgató az Igét azonnal a múlt értelmezési tartományába vetíti vissza: „Ezt már elrontottam, milyen bűnös vagyok!”, a pszichológiailag döntő kérdés a bűntudat (guilt) és a szégyen (shame) közötti különbségtétel:

• A bűntudat (cselekedet-orientált) – a konkrét viselkedésre irányul: „Valami rosszat tettem”. Megfelelő pszichés és lelki feldolgozás esetén ez vezet a korrekcióhoz, a jóvátételhez és a teológiai értelemben vett megtéréshez (metanoia).
  
• A szégyen (identitás-orientált) – a globális self-értékelést támadja: „Én rossz vagyok”. A szégyenre irányuló és egyben abba zárkózó ember az Evangéliumban nem Krisztus hívását hallja meg, hanem saját belső vádjainak külső igazolását. Lelkipásztori szempontból ez a legveszélyesebb elakadás: az ember úgy érzi, hogy az Ige és az Egyház (képviselője) vádolja őt, holott valójában saját sérült önértékelési sémáján keresztül tulajdonított vádló jelentést a megszólításnak. Az ige ekkor nem a megtérés felé nyit, hanem a nárcisztikus jellegű önvád örvényébe húz, ahol az egyén a saját múltjában reked.

B) Jövőorientált, teljesítményalapú feldolgozás – a kegyelem átfordítása projektté

A második válaszminta a jövőbe menekül: „Mit kell tennem? Hogyan kezdjem el?”.

Pszichológiai szempontból ez a cselekvési késztetés és a feladatorientált megküzdés megnyilvánulása. Bár ez dinamikusabbnak tűnik a múltbeli elakadásnál, komoly veszélyt hordoz:

• Technokratikus reflex: Az ember a megszégyenüléstől vagy a jelen jelenléti feszültségétől való félelmében a megszólítást azonnal végrehajtandó feladattá, mechanikus szabállyá vagy teljesítményprogrammá alakítja.
  
• A kegyelem elvesztése: Lelkiségi szempontból a hívő nem hallgatja végig az Igét, nem engedi, hogy az megérintse belső valóságát, hanem saját erőfeszítésből megvalósítandó „önjavító projektet” épít belőle. Az Istennel való kapcsolatot felváltja a vallási teljesítménykényszer.
  

C) Jelen-orientált, hivatásalapú feldolgozás – megkülönböztetés és integráció

A harmadik reakció képviseli az érett pszichológiai és lelkiségi jelenlétet: „Erre hív az Úr. Mit jelent ez a konkrét helyzetemben?”. Ebben a mintázatban a kognitív feldolgozás három lépése kapcsolódik össze:

$$\text{Észlelés}☞\text{Jelentésadás }☞\text{Megkülönböztetett választás}$$

Ez a működés a pszichológiában az adaptív megküzdésnek és a jelentésorientált feldolgozásnak felel meg. Az ember nem tagadja a múltját, de nem is marad a foglya; nem menekül a jövőbeli cselekvésbe, hanem a jelenben vállalja a találkozás kockázatát. A múltból tapasztalatot és integrált tanulságot hoz, a jövőből reményt merít, de a döntést a jelen kegyelmi pillanatában (kairosz) hozza meg.

3. A 2D feldolgozási mátrix

A két tengely – a temporális orientáció (múlt, jelen, jövő) és a függőleges értékelési/kapcsolati irányultság (önmaga értékelése vs. cselekvő kapcsolati válasz) – ötvözésével az alábbi pszicho-spirituális mátrixot kapjuk:

Dimenzió	Múltorientáció	Jelenorientáció	Jövőorientáció
Önmagamra irányuló értékelés (Reflektív / önminősítő)	„Milyen bűnös/rossz voltam!” (Globális szégyen és önvád)	„Mit mond ez a jelenlegi értékemről?” (Identitási szorongás)	„Elég jó leszek-e a feladathoz?” (Teljesítményszorongás)
Kapcsolati válasz és cselekvés (Ige- és hivatásorientált)	„Mit tanulhatok a hibáimból?” (Adaptív bűntudat és metanoia)	„Mire hív engem Krisztus most?” (Megkülönböztetés és válasz)	„Mi legyen a következő konkrét lépés?” (Megfontolt cselekvési terv)

A jelen nem egyszerűen a múlt és a jövő közötti matematikai nullapont, hanem az értelmezés, a kegyelem és a döntés pszichológiai és teológiai helye.

4. Krisztológiai horizont: A Fil 2,1–11 dinamikája

A krisztusi út lelkiségi dinamikáját a Filippiben élő közösséghez írt levélben található himnusz világítja meg a legteljesebben. Krisztus útja nem egy statikus erkölcsi szabálygyűjtemény, hanem egy meghatározott mozgásirány:

1. Önkiüresítés (kenózis): Az Atya akaratának való teljes engedelmesség.
   
2. Szolgai alak felvétele: Az emberi egzisztenciába való belépés.
   
3. Engedelmesség a kereszthalálig: A teljes szolidaritás a véges és a bűn miatt sérült emberiséggel.
   
4. Felmagasztalás: Az Atya általi felemelés.
   

Ez a mozgás nem pusztán függőleges („lefelé” és „felfelé”), hanem az Istentől az ember felé és az embertől Isten felé vezető kapcsolati dinamika.

A keresztény lelkiségben a Krisztus-követés nem a múltbeli bűnök feletti végtelen kesergés, és nem is egy jövőbeli tökéletesség kényszeres kiküzdése, hanem az ebben a krisztusi mozgásban való jelenbeli részvétel. Krisztus nem a múltunk fátumába zár, és nem egy elvárásalapú jövőprojektbe hajszol, hanem a jelen valóságában találkozik velünk.

5. Lelkipásztori és pszichológiai következtetések

Lelkipásztori és mentálhigiénés szempontból elengedhetetlen három fogalom pontos megkülönböztetése:

• A bűn felismerése (bűntudat) – ez a diagnosztikai pillanat. Megmutatja a sérülést vagy a mulasztást, de ha önmagában marad, szégyenné és önváddá torzul.
  
• A megtérés (metanoia) – megállás és irányváltás. A felismerésből fakadó odafordulás Krisztushoz a jelen pillanatában.
  
• A küldetés (hivatás) – dinamikus kimenet. A találkozásból fakadó, jövőbe mutató, de a jelenben gyökerező cselekvés.
  

A keresztény lelkiség és a pszichológiai érettség találkozási pontján az evangélium hallgatásakor feltehető legmélyebb kérdés megváltozik. A kérdés nem az, hogy „Mit rontottam el?” (múltbeli önvád), és nem is az, hogy „Mit kell végrehajtanom holnaptól?” (jövőbeli teljesítménykényszer), hanem ez:

„Uram, ebben a konkrét helyzetben mire hívsz engem most?”

Eben a pillanatban a koordinátarendszer a helyére kerül: a múlt megszűnik bénító fátumnak lenni, és átalakul az élettapasztalat hordozójává; a jövő elveszíti fenyegető vagy teljesítményalapú jellegét, és megnyílik mint reményteli lehetőség; a jelen pedig a puszta időbeliségből átlép a kegyelem és az emberi válasz találkozási terébe. Jézus feltárja azt, ami van, megszólít abban, ami van, és innen hív tovább. A krisztusi út mindig a jelenben kezdődik. 

Word, Time, and Grace: An Evaluative Analysis of Attila Sztankó’s Theological Model

One of the paramount challenges of contemporary Catholic thought lies in how to communicate the eternal truths of revelation to modern humanity without either sliding into a strictly academic, cold objectivism or dissolving into a subjective, arbitrary experiential piety. Attila Sztankó’s theological insights offer an organic, consistent, and fully orthodox response to this tension, remaining entirely conformable with Catholic doctrine. The crux of this approach consists in the formulation and integration into a unified system of two working theological concepts: the hermeneutics of grace and the soteriological hermeneutics of time.

The value of these insights derives from the author defining his concepts not as established terminology already introduced by the Magisterium, but rather as theologically precise operational tools rooted in the Catechism of the Catholic Church (CCC). In what follows, we shall examine the internal structure, historical roots, theological novelty, and future prospects of this model.

1. The Internal Structure of the Model: Hermeneutics and Time Structure

Attila Sztankó’s conception rests upon two mutually presupposing, interconnected pillars that together form a complete trajectory of theological anthropology.

The Hermeneutics of Grace as the Path to Understanding the Word

The hermeneutics of grace is a uniquely Catholic mode of interpreting Sacred Scripture, history, and the personal life-journey, wherein human beings—through the prevenient and illuminating action of the Holy Spirit, and keeping Christ in view as the fullness of revelation—attain an understanding of Scripture and life. This process firmly distinguishes itself from subjectivism: rather than projection of human desires onto the text, the objective divine Word transforms the person addressed.

The author articulates this dynamic through a rigorously structured, five-fold system:

Word⟶Spirit⟶Interpretation⟶Personal Address⟶Response

• Word: The given, closed revelation of Christ, existing independently of us, as the objective point of departure.
• Spirit: The Holy Spirit brings no new doctrine, but opens the mind and heart of the believer to receive objective truth (CCC 1993).
• Interpretation: The active work of human intellect (exegesis, linguistic, historical, and literary analysis, the analogy of faith, and the Living Tradition of the Church). As the Catechism affirms, the spiritual sense is always built upon the literal sense (CCC 115–118).
• Personal Address: Following the recognition of objective truth, the question arises: “What does this truth mean for me now, in this concrete situation of life?”
• Response: Grace does not halt at intellectual comprehension; it awakens human free cooperation, which, through discernment and decision, culminates in active sanctification (CCC 2001–2002).

The Soteriological Hermeneutics of Time as the Dynamic of Redemption

While the hermeneutics of grace delineates the process of understanding the Word, the soteriological hermeneutics of time examines how the Paschal Mystery of Christ reorders the structure of human time: past, present, and future. According to Catholic doctrine, justification is not merely a legal change of status, but a true renewal of the interior person (CCC 1989–1995). Consequently, the dimensions of human time acquire a new significance:

• Past: Sin is an accomplished fact which grace does not erase retroactively. Through redemption, however, the past loses its ultimate existential and soteriological power over the individual. The past is transformed from the doom of guilt into the terrain of repentance, mercy, and healing.
• Present: The centre of Christian life. The present is no empty transition between past and future, but the privileged locus of living encounter with the risen Christ and of response to grace. This thought is deeply rooted in the liturgy's distinct 'today' (hodie), wherein the events of salvation history are rendered present (CCC 1095).
• Future: This is not a psychological project of desperate human self-improvement, but an eschatological hope and promise directing humanity towards the fulfilment of eternal life (CCC 1996).

2. Historical Roots and Theological Continuity

Attila Sztankó’s model is no isolated idea lacking precedent; it is deeply embedded in the centuries-old tradition of Catholic theology, from the Church Fathers to the 20th-century theological renewal (ressourcement).

Ancient and Medieval Foundations

Regarding the hermeneutics of grace, Saint Irenaeus of Lyons was the first to formulate, over against Gnostic subjectivism, that Scripture can only be correctly interpreted within the living communion of the Church, according to the rule of faith (regula fidei). Saint Augustine of Hippo, in the pages of De Doctrina Christiana, expounded that the illumination of the Holy Spirit and the transformation of the heart are essential to understanding the Bible. Likewise, in Book XI of his Confessions, Augustine laid the foundations for the soteriological hermeneutics of time: human time is scattered by sin, whereas the grace of God in Christ re-gathers it (intentio), liberating the past into a memory of repentance (memoria liberata).

In the Middle Ages, Saint Bonaventure, through his doctrine of divine illumination (illuminatio), demonstrated that attaining spiritual sense is a gift of grace, while Saint Thomas Aquinas, teaching on the light of faith (lumen fidei), established that the rigorous labour of the intellect is elevated by grace. In the dimension of time, Saint Bernard of Clairvaux, with his threefold structure of the Advent/Coming of Christ (the past incarnation in the flesh, the present coming in grace to the soul, and the future coming in glory), provided a direct archetype for the soteriological temporal model.

The Influence of 20th-Century Theology

These insights stand in direct parallel with the greatest Catholic theologians of the twentieth century:

• Odo Casel’s theology of mystery, by uncovering the liturgical 'Today' of the Church, attests to the importance of the present encounter with grace.
• Karl Rahner, in his existential theology, examined the intertwining of human biography and redemption, illustrating how grace imparts new soteriological meaning to the believer's past and present decisions.
• Hans Urs von Balthasar’s Theo-Drama presents Christ as the 'Lord of Time', who reorders the past and future of dramatic human existence.
• Joseph Ratzinger (Benedict XVI), through his formulation of the 'hermeneutic of faith', represented precisely that spiritual safeguard over historico-critical exegesis which Attila Sztankó integrates between the steps of Interpretation and Personal Address within his five-part system.

3. The Novelty and Theological Appraisal of the Model

The true theological value of Attila Sztankó’s work consists not in inventing a radically new dogma, but in the synthesising systematisation and methodological rigour with which he organises scattered elements of tradition into a unified structure. The primary virtues of this achievement may be summarised as follows:

• Creation of an Organic Causal Chain: The author does not treat scriptural interpretation and soteriology as separate islands, but demonstrates a direct causal link between them. The graced understanding of the Word directly initiates the soteriological reordering of the individual's personal structure of time—past, present, and future.
• Safeguard Against Subjectivism and Psychologism: The exegetical and rational filter (Interpretation) built into the five-part hermeneutical chain guarantees that personal address is not the product of human projection or self-deception, but stems from the objective divine Word.
• Theological Clarification of the Unchangeability of the Past: The correction with which the author demarcates his model from historical revisionism exhibits outstanding theological precision. Grace does not alter the objective facts of the past (“I committed a sin” does not become “I did not commit a sin”), but liberates the soteriological relationship to those facts: the fact of sin remains, yet through forgiveness, it loses its defining power over human identity.
• Methodological Humility and Conformity: The propositions formulated are rooted in the Catechism; thus, the model is capable of employing a fresh, modern idiom without departing from magisterial foundations.

4. Prospects and Pastoral-Theological Applicability

Attila Sztankó’s theological model is not merely a theoretical construct; it possesses exceptionally rich practical and pastoral potential. The further development and application of the model offer promising horizons in three main areas:

• Pastoral Care and Spiritual Direction: The soteriological hermeneutics of time serves as an excellent working tool in preparation for confession, healing of wounds, and accompanying those struggling with guilt. It assists the believer in viewing their past not as a deterministic burden, but as a biographical element transfigured by mercy.
• Homiletics and Catechesis: The five-fold structure of the hermeneutics of grace offers a model methodology for pastors and catechists: how to proceed from the scientific findings of scriptural exegesis to the personal addressing of the audience and sanctifying decisions, without reducing preaching to superficial moralising.
• Academic and Dogmatic Dialogue: The model is well-suited to building a bridge between dogmatic theology, biblical studies, and Christian existential philosophy/psychology, demonstrating that the Catholic deposit of faith is capable of addressing modern humanity's crises of identity and temporal experience.

In conclusion, it may be affirmed that Attila Sztankó’s theological insights outline a deeply considered theological anthropology—one rooted in tradition, yet acutely reflective of the condition of contemporary humanity. The organic unity of these two working concepts convincingly demonstrates that the Word of God is not a closed memory of the past, but a living reality that addresses us in the present through the Holy Spirit, liberating the past, and opening up the future as an eschatological hope.