Eszmélődések a hatalomfelfogás kóros formáiról

A hatalom kórrajzának ötlete a Mt 21,33-43 alapján született.

Az örökös és a hatalom – Jézus konfliktusának hatalmi mintázata

A történet első pillantásra egyszerű: egy gazda szőlőt telepít, munkásokra bízza, majd amikor eljön a termés ideje, elküldi szolgáit, később pedig saját fiát és örökösét is, hogy megkapja azt, ami őt illeti. A munkások azonban fokozatosan átlépnek azon a határon, amely a rájuk bízott feladatot a tulajdonosi jogtól elválasztja. Már nem egyszerűen dolgozni akarnak a szőlőben, hanem sajátjuknak kezdik tekinteni azt, amit csak rájuk bíztak. Amikor pedig megjelenik az örökös, a gondolkodásuk végső formát ölt: „Ez az örökös! Gyertek, öljük meg, és szerezzük meg az örökségét.” A mondat logikai szerkezete rendkívül egyszerű, ugyanakkor éppen ezért leleplező: ha az örökös eltűnik, úgy gondolják, az örökség megszerezhetővé válik. Csakhogy abból, hogy a jogos tulajdonos vagy örökös eltávolítható, még nem következik, hogy az eltávolítók jogosulttá válnak arra, amit megszerezni akarnak. A hatalom itt tehát nemcsak erőszakos, hanem logikailag is torzul: a másik hatalmának megszüntetését összetéveszti a saját jogosultságának megteremtésével.

Pszichológiai szempontból a folyamat nem feltétlenül azzal kezdődik, hogy a munkások eleve tulajdonosok akarnak lenni. A történet mélyebb szerkezete inkább egy fokozatos átalakulást mutat: a megbízásból önállóság, az önállóságból jogosultságtudat, a jogosultságtudatból birtoklási igény, a birtoklási igényből pedig az eredeti tulajdonos vagy örökös akadályként való érzékelése lesz. A rájuk bízott hatalom idővel saját hatalomként jelenik meg előttük. A munkás elfelejti, hogy munkás; a megbízott elfelejti, hogy megbízott; a kezelő tulajdonosként kezd gondolkodni. Ettől kezdve az örökös már nem egyszerűen egy másik személy, hanem annak a hatalmi igénynek az akadálya, amelyet a munkások időközben saját jogosultságukként kezdtek értelmezni.

Ha ezt a példabeszédet Jézus egész evangéliumi történetének fényében olvassuk, a kép még összetettebbé válik. Az „örökös” ugyanis a példázatban nem pusztán egy újabb szereplő. Más jogcímen van jelen, mint a munkások: ők használják a szőlőt, dolgoznak benne, rendelkeznek bizonyos működési hatalommal, de az örökséghez való joguk nem áll fenn. Az örökös viszont éppen azért különleges, mert a tulajdonoshoz fűződő jogviszonya alapján jogosult arra, amit a munkások maguknak akarnak. Jézus egész történetében fokozatosan hasonló kérdés bontakozik ki. A konfliktus egyre kevésbé arról szól, hogy „mit tanít ez az ember?”, és egyre inkább arról, hogy „milyen jogon teszi ezt?”. Ki jogosult megmondani, hogyan kell értelmezni a Törvényt? Ki jogosult bűnöket megbocsátani? Ki jogosult az ember és Isten kapcsolatáról végső érvényűen beszélni? Ki jogosult a templom rendjébe beavatkozni? Végül pedig: milyen jogon lép fel Jézus olyan tekintéllyel, amelyet nem lehet egyszerűen valamely meglévő intézményi szerepből levezetni?

Ezért Jézus konfliktusa a vallási vezetőkkel fokozatosan kompetenciakonfliktussá, majd tekintélykonfliktussá válik. A farizeusok és írástudók, valamint a főpapok nem alkottak egységes, homogén hatalmi blokkot, és hatalmuk sem azonos természetű volt. A farizeusok és írástudók esetében elsősorban értelmezési, tanítói és vallási tekintélyről beszélhetünk; a főpapi körben ehhez intézményi, templomi, társadalmi és politikai tényezők is kapcsolódtak. A lényeg azonban a hatalmi szerkezet szempontjából az, hogy Jézus olyan új tekintélyforrásként jelenik meg, amely nem illeszkedik egyszerűen a már működő tekintélyközvetítő rendszerbe. Ezért a konfliktus mélyén nem pusztán tanítási különbség van, hanem az értelmezési és döntési jog kérdése: ki rendelkezik azzal a joggal, hogy megmondja, mi az igaz, mi a helyes, és ki beszélhet Isten nevében?

A templomi fellépés ezt a konfliktust tovább mélyíti. Jézus ekkor már nem csupán beszél a fennálló rendről, hanem annak egyik központi terébe avatkozik be. A templom ugyanis nem pusztán vallási helyszín, hanem a korabeli jeruzsálemi társadalmi, gazdasági és intézményi élet egyik fontos központja is. Amikor Jézus ott cselekszik, a konfliktus új szintre kerül. Ami korábban tanítási vagy értelmezési vita lehetett, az egyre inkább intézményi konfliktussá válik. Jézus jelenléte nem egyszerűen egy másik véleményt jelent, hanem egy olyan tekintély megjelenését, amely a meglévő hatalmi struktúra számára már nem könnyen kezelhető.

Ezen a ponton válik különösen világossá a szőlőmunkások példázatának mélyebb pszichológiai jelentősége. A munkások számára az eredeti tulajdonos és az örökös azért válik problémává, mert jelenlétük emlékezteti őket saját helyzetük valódi természetére. Az örökös puszta jelenléte kimondja azt, amit ők már nem akarnak elfogadni: hogy a szőlő nem az övék. Jézus konfliktusában ehhez hasonló szerkezeti kérdés jelenik meg. Jézus jelenléte felveti a kérdést: kié végső soron az a hatalom, amelyet az emberek gyakorolnak? Ki jogosítja fel őket arra, hogy tanítsanak, vezessenek, értelmezzenek és döntsenek? Ez a kérdés mélyebb, mint az egyszerű versengés, mert nem pusztán azt kérdezi, hogy „ki legyen felül?”, hanem azt, hogy kinek van joga ahhoz, hogy egyáltalán hatalmat gyakoroljon?

Ezzel a történetbe belép Róma is. Fontos azonban, hogy Rómát ne mossuk össze a farizeusokkal, írástudókkal vagy főpapokkal. Más típusú hatalomról van szó. A római államhatalom a végső politikai és kényszerítő erő képviselője volt. Így Jézus konfliktusának történetében különböző hatalmi rétegek kerülnek egymás mellé: az értelmezési és vallási tekintély, a templomi és intézményi hatalom, majd a politikai és kényszerítő hatalom. A konfliktus ezért nem egyetlen hatalmi centrum története, hanem több, egymással kapcsolatban álló hatalmi rendszer találkozása.

A folyamat szempontjából különösen érdekes, hogy egy belső konfliktus végül külső kényszerítő hatalom bevonásához vezet. Azok, akik saját vallási és intézményi környezetükben Jézus jelentette problémát nem tudják vagy nem akarják pusztán saját eszközeikkel megoldani, végül olyan hatalomhoz fordulnak, amely náluk erősebb kényszerítő eszközökkel rendelkezik. A hatalom logikája ekkor újabb szintre lép: ha saját eszközeimmel nem tudom eltávolítani azt, akit veszélyesnek tartok, felhasználhatok egy nálam nagyobb hatalmat arra, hogy eltávolítsa helyettem. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy az egymással kapcsolatba kerülő szereplők mindenben azonos érdekeket képviselnek. Éppen ellenkezőleg: különböző hatalmi rendszerek átmeneti érdekközössége is létrejöhet egy közös probléma kezelésére.

A szőlőmunkások logikája szerint az örökös eltávolítása egyenlő az örökség megszerzésével: eltávolítom a riválist, és ezzel megszerzem azt, amit ő örökölne. Az evangéliumi történet azonban ennek a gondolkodásnak a korlátját mutatja meg. Jézus eltávolítása nem szünteti meg azt az igényt, amelyet személye és küldetése képvisel. Sőt, az evangéliumi elbeszélés szerint éppen a megölése válik annak a történetnek a részévé, amelyben őt az „elvetett kőként” mutatják be. A hatalom logikája azt feltételezi, hogy a rivális eltávolítása megszünteti a rivális igényét. A példázat és Jézus története viszont azt mutatja meg, hogy az emberi hatalom nem feltétlenül rendelkezik azzal a képességgel, hogy egy másik ember jogát vagy igényét pusztán annak fizikai eltávolításával megszüntesse.

Itt találkozik a legmélyebben a Mt 21,33–43 és a hatalom kórrajza. A szőlőmunkások problémája nem egyszerűen az, hogy hatalmat akarnak. A mélyebb probléma az, hogy elfelejtik hatalmuk eredeti jogcímét. Amit kaptak, azt sajátjuknak kezdik tekinteni. Amit rájuk bíztak, azt birtokolni akarják. Aki pedig emlékezteti őket arra, hogy hatalmuk nem önmagából ered, hanem valaki mástól függ, azt egyre inkább akadályként érzékelik. Így a hatalom önfenntartó mechanizmussá válhat: először megszerzi a döntés lehetőségét, aztán meg akarja őrizni; később ki akarja terjeszteni; végül pedig már azokat is veszélynek tekinti, akik saját eredeti jogcímére emlékeztetik.

Ebben az értelemben Jézus egész története a hatalom szempontjából nem egyszerűen egy újabb konfliktus története, hanem egy különleges „teszthelyzet”. Megmutatja, mi történik akkor, amikor egy meglévő hatalmi rend találkozik valakivel, akinek tekintélyigénye nem vezethető le egyszerűen a meglévő rendszerből. A konfliktus először értelmezési kérdésnek látszik, majd tekintélyvitává válik, aztán intézményi problémává, végül pedig politikai és kényszerítő hatalmi kérdéssé. A folyamat végén a rendszer képes lehet arra, hogy a külső erő segítségével eltávolítsa azt, akit saját fennmaradása szempontjából veszélyesnek érzékel. De ezzel még nem feltétlenül oldja meg azt a kérdést, amely a konfliktust létrehozta.

Ezért a hatalom legmélyebb kórképe talán nem maga a hatalomvágy, hanem a hatalom eredeti természetének elfelejtése. A munkás elfelejti, hogy munkás. A megbízott elfelejti, hogy megbízott. Az intéző tulajdonosként kezd viselkedni. A tulajdonos vagy örökös pedig akadállyá válik. Innen pedig már könnyen elindul az a folyamat, amelyben a hatalom saját fenntartásának érdekében újabb hatalmi pozíciókat keres, a veszélyek felismerése helyett ellenségeket gyárt, a valósághoz való hozzáférés helyett saját információs rendszerébe záródik, és végül saját fennmaradását tekinti legfontosabb céljának.

Így válik a Mt 21,33–43 nem pusztán a hatalom kórrajzának ihletőjévé, hanem annak nyitó esettanulmányává. Jézus példázata egy konkrét üdvtörténeti konfliktust értelmez, de közben egy általános emberi mechanizmust is láthatóvá tesz: a ránk bízott hatalom könnyen saját tulajdonunknak tűnhet, a tulajdonos pedig könnyen akadállyá válhat, ha jelenléte emlékeztet bennünket arra, hogy nem mi vagyunk a teljhatalmi urai annak, amivel rendelkezünk. A hatalom kórrajza innen indulhat: nem abból a kérdésből, hogy mennyi hatalma van valakinek, hanem abból, hogy mit kezd azzal a ténnyel, hogy a hatalma nem feltétlenül azonos a saját jogosultságával.

1. A felemelő szövetségesből vetélytárs – a hatalomközvetítés kórképe

A hatalom egyik tipikusan kóros formája akkor alakul ki, amikor valaki nem közvetlenül szerzi meg a hatalmat, hanem egy másik ember segítségével emelkedik fel. A támogató személy felismeri a másik ambícióját, erőforrásokat, kapcsolatokat vagy lehetőségeket biztosít számára, miközben maga is megőrzi saját befolyását. A kapcsolat kezdetben kölcsönösen előnyös lehet: az egyiknek szüksége van a másik segítségére, a másik pedig a támogatott felemelkedésén keresztül növeli saját befolyását. A helyzet azonban megváltozik, amikor a támogatott már önálló döntési pozícióba kerül. Ekkor csökkenhet a korábbi függősége, miközben a támogató továbbra is meg akarja őrizni korábbi befolyását. A kapcsolat szerkezete tehát megfordul: ami korábban együttműködés volt, könnyen két önálló hatalmi centrum versenyévé válik.

A római köztársaság utolsó korszakának Caesar, Pompeius és a Crassus-féle együttműködése jól mutatja ezt a folymatot: a három szereplő kölcsönösen felhasználta egymás politikai, katonai és pénzügyi erőforrásait, miközben a szövetség tartóssága éppen azért vált ingataggá, mivel a résztvevők saját hatalmi súlya folyamatosan változott. Crassus halála után a korábbi hárompólusú rendszer kétpólusúvá vált, és Caesar, illetve Pompeius között már nem ugyanaz az erőegyensúly állt fenn.

2. A hatalom növekedése és az igények növekedése – a telhetetlenség kórképe

A második kórképben nem elsősorban az a probléma, hogy valaki megszerzi a hatalmat, hanem az, hogy a megszerzett hatalom nem zárja le a hatalomvágyat, hanem újabb célokat hoz létre. Az ember először egy bizonyos pozíciót akar. Miután megszerzi, már nem az a kérdés, hogyan jusson oda, hanem hogyan őrizze meg, hogyan terjessze ki, és hogyan akadályozza meg, hogy mások korlátozzák megszerzett hatalmának gyakorlásában. Így a cél fokozatosan átalakul: a „szeretnék döntési lehetőséget” helyébe a „szeretném, ha másnak ne lenne lehetősége engem korlátozni” léphet. A hatalom ekkor már nem pusztán eszköz valamely cél elérésére, hanem önálló céllá válhat.

Ebben az esetben a hatalom fokozza a célok megközelítését és a cselekvési szabadság érzését. A hatalom birtoklása fokozhatja az ember figyelmét a jutalmakra és a saját céljaira, miközben bizonyos körülmények között csökkentheti a mások szempontjaira irányuló figyelmet.

Történelmileg ennek egyik világos példája XIV. Lajos uralma: a királyi hatalom nem egyszerűen egy pozíció volt, hanem egyre inkább olyan rendszer, amelyben a nemesség hozzáférése, szolgálata, kegye és társadalmi helyzete a királyi központtól függött. Versailles ebben nem pusztán lakóhely, hanem a hatalom koncentrációjának eszköze lett.

3. A bizonytalanságból ellenségkép – a fenyegetés kórképe

A harmadik kórkép akkor jelenik meg, amikor a hatalom birtokosa már nem egyszerűen azt kérdezi, hogy „ki támogat engem?”, hanem egyre inkább azt, hogy „ki veszélyezteti a hatalmamat?” Ez egy komoly pszichológiai fordulat. A figyelem ekkor a lehetőségekről a veszélyekre helyeződik át. Egy valódi rivális, egy bizonytalan szövetséges és egy semleges szereplő könnyen ugyanabba a kategóriába kerülhet: mindegyik potenciális kockázatként jelenik meg.

Innen már kialakulhat az önmagát erősítő kör: a hatalom birtokosa fél a vetélytársaktól, ezért korlátozza őket; a korlátozott emberek bizonytalanná válnak; bizonytalanságuk miatt ellenállást tanúsíthatnak; az ellenállás pedig visszaigazolja a hatalom birtokosának eredeti félelmét. Így a rendszer saját magának termelheti újra azt a fenyegetést, amelytől eredetileg tartott.

A sztálini terror történetének kutatása különösen erősen mutatja ezt a mechanizmust! A szovjet vezetésben a harmincas években erősen eltúlzottá vált a konspirációtól és külső támadástól való félelem, miközben az üldözések jelentős része mögött nem állt tényleges bizonyíték az állítólagos összeesküvésekre.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy minden hatalom paranoiássá válik. A pszichológiai kutatások inkább azt mutatják, hogy a hatalom fenyegetése vagy elvesztésének érzése különösen erős reakciókat válthat ki.

4. A valóság elvesztése – az információs torzulás kórképe

A hatalom egyik kevésbé látványos, de talán legfontosabb betegsége az, amikor a hatalom birtokosa fokozatosan más valóságot kezd látni, mint azok, akiknek a döntései az ő döntéseitől függnek. Minél magasabbra kerül valaki egy hierarchiában, annál inkább megszűrten jutnak el hozzá az információk. Az alárendeltek tudják, hogy a vezető mit szeret hallani, ezért egy idő után nem feltétlenül azt mondják el, amit tapasztalnak, hanem azt, amit biztonságosnak tartanak elmondani.

Ezzel létrejön egy veszélyes visszacsatolás: a hatalom birtokosa azért kap torzított információt, mert hatalma van; a torzított információ alapján rossz döntést hozhat; a rossz döntés következményeit pedig az alárendeltek újabb információszűréssel próbálhatják kezelni. A vezető végül egy olyan rendszerben találhatja magát, amelyben egyre nagyobb a döntési hatalma, miközben egyre kisebb a közvetlen hozzáférése a valósághoz.

Ennek enyhébb formája történelmi udvarokban is megfigyelhető. Ismét XIV. Lajos esetét vesszük górcső alá. Udvarában például a királyi kegyhez való hozzáférés maga is erőforrás volt: a versailles-i udvari életben a jelenlét, a szolgálat és a király figyelmének megszerzése komoly társadalmi jelentőséggel bírt. A rendszer logikája könnyen létrehozhatja azt a helyzetet, amelyben az emberek nem egyszerűen információt közölnek, hanem információval is hatalmat gyakorolnak.

5. Az ember helyére a rendszer középpontjában az „én” kerül – a személyre koncentrálódás kórképe

A következő kórkép akkor alakul ki, amikor a hatalom fokozatosan egy személyhez kötődik, és a döntések egyre kevésbé a szerephez vagy az intézményhez, egyre inkább az adott személyhez kapcsolódnak. Ilyenkor nem az a kérdés, hogy „mit dönt a rendszer?”, hanem az, hogy „mit akar a vezető?”. A munkatársak, hivatalok és intézmények működése fokozatosan ehhez az egyetlen személyhez igazodhat.

Ez azért veszélyes folyamat, mivel a hatalom személyesebbé válásával a kritika is könnyen személyes fenyegetésnek tűnhet. Ha valaki egy döntést bírál, azt már nem feltétlenül egy döntés bírálataként érzékelik, hanem a vezető tekintélyének megkérdőjelezéseként. Így a szakmai vagy intézményi vita hatalmi kérdéssé alakul.

XIV. Lajos esetében például 1661 után a király úgy döntött, hogy Mazarin halála után nem nevez ki új első minisztert, hanem maga veszi kézbe az állam ügyeit. Ez jól példázza a személyes döntési központ kialakulását. A jelenség végső formájában már nem egyszerűen „erős vezetőről” beszélünk, hanem olyan rendszerről, amelynek működése egyre inkább egyetlen személy jelenlétéhez, döntéseihez és akaratához igazodik.

6. A hatalom elvesztésének képtelensége – a továbbörökítés kórképe

A hatalom utolsó nagy kóros elváltozása akkor következik, amikor a hatalom birtokosa már nemcsak jelenlegi hatalmát akarja fenntartani, hanem biztosítani akarja annak jövőjét is. Ekkor jelenik meg az utód kiválasztásának, a lojalitás biztosításának és a lehetséges riválisok ellenőrzésének problémája. A hatalom ugyanis paradox helyzetbe kerül: minél inkább egyetlen személy köré koncentrálódik, annál nehezebb lehet a hatalom békés átadása.

A személyes hatalom ezért saját utódlási problémáját is létrehozhatja. Amíg a vezető él és dönt, a rendszer működhet az ő tekintélye körül. Halálakor vagy visszavonulásakor azonban hirtelen előkerül a kérdés: ki rendelkezik ugyanazzal a legitimitással, kapcsolati hálóval, információval és kényszerítő erővel? Ha erre nincs előre kialakult és elfogadott megoldás, az utódlás könnyen új hatalmi harccá válik.

A Szovjetunió történetében Sztálin halála után jól látható volt ez a probléma: az amerikai külügyminisztérium 1964-es elemzése szerint a szovjet politikában nem alakult ki rendezett, stabil vezetői utódlási hagyomány, és a korábbi vezetők halálát követően hatalmi versenyek – kivégzések és karaktergyilkosságok – bontakoztak ki.

A hatalom nem azért válik „kórossá”, mert egyszerűen “sok” lesz belőle, hanem akkor, amikor a hatalom megszerzésének, fenntartásának és növelésének logikája fokozatosan önmagát kezdi fenntartani: a hatalom azért igényel újabb hatalmat, mert már van hatalma; azért keres ellenséget, mert fél annak elvesztésétől; azért szűri az információt, mert meg akarja őrizni a kontrollt; majd a szűrt információ alapján még több kontrollt próbál szerezni. Ez a körkörösség lehet a kóros hatalom legmélyebb szerkezete. 

Évközi 26. hét, szombat

Olvasmány (Jób 42,1-3.5-6.12-16)

A Jób a róla szóló elbeszélés végén nem kap választ minden kérdésére, mégis eljut valamihez, ami fontosabb a kész válaszoknál: találkozik Istennel. Ezért mondja: „Most már tudom” – עַתָּה יָדַעְתִּי, ami nem pusztán értelmi belátást jelent, hanem személyes megismerést, amelyben Jób egészen másképpen kezdi látni Istent és önmagát. Korábban sokat beszélt Istenről, érvelt, kérdezett, tiltakozott, most azonban felismeri, hogy olyan dolgokról próbált ítéletet alkotni, amelyek meghaladják a saját tapasztalatát és tudását. Amikor azt mondja, hogy „csodálatos dolgokat” beszélt, amelyeket nem értett, tehát olyan dolgokról, amelyek meghaladják az emberi felfogóképességet; Jób nem azt állítja, hogy kérdései értelmetlenek lettek voltak, hanem azt ismeri fel, hogy nem látja az egész képet. A könyv egyik legszebb mondata ezért az, amikor Jób így tesz vallomást: „Hallásból már hallottam rólad, most azonban saját szememmel láttalak” – לְשֵׁמַע־אֹזֶן שְׁמַעְתִּיךָ וְעַתָּה עֵינִי רָאָתְךָ – amit korábban Istenről tudott és másoktól hallott, az most személyes tapasztalattá vált. Ezért változik meg a hallgatása is: korábban azért beszélt, mert választ keresett, most pedig azért tud elhallgatni, mert találkozott azzal, akit keresett.

A 6. versben Jób visszavonul ”önmaga mögé”, de ezt sem érdemes pusztán önmaga megvetéseként értelmezni; inkább annak felismerése, hogy el kell engednie azt az igényt, hogy saját mércéjével ítéljen meg mindent és mindenre magyarázatot adjon vagy kapjon. A történet ezután váratlanul a helyreállítás felé fordul: Jób „utóbbi állapota” jobb lesz, mint a „kezdete”. Így a könyv vége tudatosan visszhangozza a kezdetét. Jób ugyan nem kapja vissza az előző életét úgy, mintha semmi sem történt volna; hosszú élete, gyermekei, unokái és a következő nemzedékek azt jelzik, hogy a történet a veszteség után újra megnyílik a jövő felé. Különösen jelentős, hogy Jób lányai nevet kapnak és örökséget kapnak testvéreikkel együtt: a helyreállított élet így nem csupán anyagi gyarapodást hoz, hanem a kapcsolatok és az emberi méltóság helyreállítását is. Jób könyvének végső üzenete ezért nem az, hogy minden szenvedésre egyszer majd érthető magyarázatot kapunk, hanem az, hogy Isten jelenléte akkor valóságos, amikor a válaszaink még hiányoznak; és néha éppen abból születik az új élet, hogy nem akarunk többé mindent megérteni, hanem megtanulunk bízni abban, akit végül már nemcsak hallottunk, hanem megismertünk.

Evangélium (Lk 10,17-24)

A hetvenkét tanítvány örvendezve tér vissza Jézushoz, mert megtapasztalták, hogy az ő nevében még a démonok is engedelmeskednek nekik, ám Jézus rögtön egy mélyebb összefüggésre irányítja figyelmüket: a küldetés sikere nem az ő személyes hatalmukból fakad, hanem abból, hogy Jézus nevében cselekszenek. Jézus azt mondja: „ἐθεώρουν τὸν σατανᾶν ὡς ἀστραπὴν ἐκ τοῦ οὐρανοῦ πεσόντα”, vagyis látta a sátánt úgy lehullani az égből, mint a villámot. Ezután azonban megfordítja a hangsúlyt: „ne annak örüljetek, hogy a lelkek engedelmeskednek nektek, hanem annak örüljetek, hogy nevetek fel van írva az égben” – vagyis a keresztény öröm alapja nem az, hogy mire vagyunk képesek, hanem az, hogy Istenhez tartozunk. A χαρά, az „öröm”, ezért nem egyszerűen sikerélményt jelent: olyan öröm, amelynek forrása nem az ember teljesítménye, hanem az Istennel való kapcsolat.

Jézus azt követően a Szentlélekben „ἠγαλλιάσατο” ujjongó örömre fakad, és hálát ad az Atyának, mert amit „a bölcsek és értelmesek” elől elrejtett, azt a νηπίοις, vagyis a „kicsinyeknek” illetve a „gyermekeknek” nyilatkoztatta ki. Olyanokról van szó, akik készek befogadni azt, amit Isten feltár előttük. Ezután Jézus szavai még mélyebbre vezetnek: a Fiú annak nyilatkoztatja ki az Atyát, akinek akarja; így a hit végső soron nem megszerezhető tudás, hanem ajándékba kapott ἀποκάλυψις, vagyis kinyilatkoztatás. A szakasz végén Jézus külön a tanítványokhoz fordul, és azt mondja: „boldogok a szemek, amelyek látják, amit ti láttok”.

A 24. vers tovább növeli ennek súlyát: sok próféta és király szerette volna látni és hallani azt, amit a tanítványok látnak és hallanak, de nem látta és nem hallotta.

A szöveg így végül egy fontos sorrendet állít fel: előbb a küldetés, aztán a siker, de a siker mögött Isten hatalma, a hatalom mögött pedig a kapcsolat Istennel; ezért Jézus nem azt akarja, hogy a tanítványok kevesebbre becsüljék szolgálatukat, hanem hogy tudják, mi az, ami valóban maradandó benne. A keresztény ember legnagyobb öröme nem az, hogy Isten nevében nagy dolgokat tud tenni, hanem az, hogy Isten ismeri őt, befogadja őt, és megengedi neki, hogy meglássa azt, amit korábban nem láthatott.

Elmélkedés

A két szöveg ugyanarra a mély felismerésre vezet: nem az adja életünk biztonságát, hogy mindent értünk, mindent kézben tartunk, vagy nagy dolgokat tudunk véghezvinni, hanem az, hogy Istenhez tartozunk. Jób akkor talál békére, amikor a válaszok helyett magát Istent találja meg, a tanítványok pedig akkor fedezik fel örömük igazi forrását, amikor a sikereik helyett arra tekintenek, hogy nevük fel van írva az égben. Isten jelenléte fontosabb, mint a róla alkotott magyarázataink, és az Istennel való kapcsolat mélyebb, mint bármilyen teljesítményünk. Ezért a hit nem mindentudás és nem önigazolás, hanem annak bátor elfogadása, hogy engedem Istent nagyobbnak lenni nálam, és kész vagyok befogadni azt, amit ő akar megmutatni. Aki már nem önmagában akarja megtalálni élete végső biztos pontját, hanem Istenben, az nem kevesebbet kap, hanem végre megtalálja azt, ami valóban maradandó.

Lelkiismeretvizsgálati kérdések (puncta)

Egzisztenciális kérdések

• Mi az, amit most mindenáron meg akarok érteni vagy kézben akarok tartani, miközben lehet, hogy el kellene fogadnom: nem látom az egész képet?
• Mennyire határozza meg az önértékelésemet az, hogy sikeres vagyok-e, teljesítek-e, elismernek-e mások?
• Ha elveszíteném egyik fontos szerepemet, eredményeimet vagy biztos élethelyzetemet, maradna-e bennem valami, amiről tudnám: ez akkor sem veszhet el?
• Van-e olyan fájdalom vagy kudarc az életemben, amelyet már nem magyarázni, hanem Isten jelenlétében hordozni kellene megtanulnom?
• Ha ma valóban elhinném, hogy Istenhez tartozom, miben változna meg az, ahogyan a saját életemre és a jövőmre tekintek?

A lelkem

• Mennyire tudom elviselni a bizonytalanságot anélkül, hogy azonnal magyarázatokat, kontrollt vagy megoldásokat keresnék?
• Amikor valami nem sikerül, képes vagyok-e különválasztani a teljesítményemet az emberi értékemtől?
• Hogyan reagálok arra, amikor kiderül, hogy tévedtem: védekezem, magyarázkodom, szégyent érzek, vagy képes vagyok tanulni belőle?
• Tudok-e örülni annak, ami valóban az enyém, vagy állandóan mások teljesítményéhez és elvárásaihoz mérem magamat?
• Van-e bennem olyan belső feszültség, amely abból fakad, hogy mindent nekem kell megoldanom, és nehezemre esik elfogadni, hogy segítségre, másokra vagy Istenre is rábízhatom magamat?

A hitem

• Isten ajándékainak örülök inkább, vagy magának az Ajándékozónak?
• Amikor imádkozom, valóban Istennel akarok találkozni, vagy elsősorban válaszokat, megoldásokat és segítséget akarok tőle kapni?
• Tudok-e úgy hinni, hogy közben bizonyos kérdéseimre nincs válaszom, mégis megmaradok Istenben való bizalomban?
• Mikor tapasztaltam utoljára, hogy valamit nem pusztán „tudtam” Istenről, hanem személyesen is közelebb kerültem hozzá?
• Ha Jézus ma azt kérdezné tőlem: „Minek örülsz igazán?”, vajon azt válaszolnám, hogy annak, amit elértem, vagy annak, hogy az életem Isten kezében van?

 

Elemzés

Annak előfeltevésével írom ezen sorokat, hogy olyan magyar állampolgárok egyike vagyok, aki egyben a Katolikus Egyház tagja. Ennyiben egyike vagyok a 2 600 000 magyar állampolgárságú katolikusnak, akik közül a 2026-s adatok alapján 923 590 ajánlották fel adójuk 1%-t a Katolikus Egyház javára. Nem mehetek el ezen a ponton a TISZA pártra szavazók száma mellett sem, akik 3 385 890-an vannak. Tehát meglehetősen pluralista, színes kép rajzolódik ki. A 2022-es népszámlálás alapján Magyarország teljes lakónépességének nagyjából 30%-a vallotta magát katolikusnak – a vallási kérdésre válaszolók körében viszont 50% volt a katolikusok aránya. Akárhogy is nézzük ez már statisztikai szempontból is olyan csoport, amelynek véleménye számít!

Osztie Z. határozottan és szenvedélyesen beszéltél az Evangéliumról, az emberi élet értelméről, a halálról, a feltámadás reményéről és arról a meggyőződéséről, hogy keresztény emberként nem lehetünk közömbösek a társadalom és a közélet kérdései iránt. Sok mindennel, amit a beszéde második részében az élet véges voltáról, Krisztus haláláról és feltámadásáról, valamint arról mond, hogy életünk végső értelme nem önmagunkban, hanem Istenben található meg, magam is messzemenően egyetértek. A keresztény ember valóban nem élhet úgy, mintha a halál lenne életünk végső értelme, és valóban Krisztus feltámadása adja azt a reményt, amely nélkül az emberi élet végső horizontja bezárulna.

Éppen ezért sajnálom, hogy a beszéd első, politikai része sok helyen elhomályosítja azt az evangéliumi üzenetet, amelyet egyébként olyan erőteljesen szeretne képviselni. Nem azért, mert szerintem egy papnak vagy keresztény embernek tartózkodnia kellene minden politikai kérdéstől. Ellenkezőleg: vannak olyan közéleti kérdések, amelyekben a keresztény lelkiismeretnek igenis meg kell szólalnia. Az emberi élet, a házasság és a család, a szegények és kiszolgáltatottak védelme, az igazságosság, a korrupció, a nemzet érdeke, a béke, a szabadság és az emberi méltóság mind olyan kérdések, amelyekhez a katolikus társadalmi tanításnak van mondanivalója. A kérdés tehát nem az, hogy szabad-e politikai kérdésekről keresztényként beszélni, hanem az, hogy miként tesszük ezt.

Éppen ezen a ponton érzem a beszéd legnagyobb problémáját. Meglátásom szerint több helyen összekeveredik benne három különböző dolog: egy politikai párt programjának megítélése, az arra adott szavazat erkölcsi értékelése, valamint az adott pártra szavazó ember kereszténységének és személyének megítélése. Ez a három azonban nem azonos.

Ha például azt mondjuk, hogy egy párt valamely konkrét programja ellentétben áll egy katolikus erkölcsi alapelvvel, abból még nem következik automatikusan, hogy mindenki, aki arra a pártra szavaz, egyetért a program minden egyes pontjával. Még kevésbé következik belőle, hogy az illető nem keresztény, nem érti az Evangéliumot, vagy erkölcsileg rossz ember.

A beszédben azonban többször éppen ez a lépés történik meg. A TISZA politikai álláspontjának bírálatából a TISZA-szavazó minősítése lesz. Így jutunk el attól, hogy „a TISZA ezt vagy azt képviseli” ahhoz, hogy „aki TISZÁ-ra szavaz, nem érti az Evangéliumot”, illetve a „nem normális”, „nem ésszel él” vagy „ostoba” minősítésekhez.

Ezt én nem tartom megalapozottnak, sőt nemhogy nem szerencsés, hanem emocionális szempontból meghatározza, rányomja a bélyeget az igazi tartalom el- és befogadására.

Egy választó ugyanis nem egy politikai pártot fogad el hitvallásként. A szavazás politikai döntés, amelyben az ember többféle szempontot mérlegelhet. Lehet, hogy valaki egy párt családpolitikájával ért egyet, de külpolitikájával nem; egy másik ember az egészségügyet tartja elsődlegesnek, egy harmadik a korrupció kérdését, egy negyedik a nemzetközi kapcsolatokat, egy ötödik pedig a szegények és a kiszolgáltatottak helyzetét. Lehet, hogy ezek közül valaki valamely kérdésben katolikus szempontból téved. De a tévedését érvekkel kell feltárni, nem pedig személyének minősítésével.

Ezért különösen problematikusnak érzem azt a kijelentést is, hogy aki TISZÁ-ra szavaz, az „nem ért semmit”. Ezt egyszerűen nem tudjuk a szavazatából megállapítani. Lehet vele vitatkozni, lehet megmutatni, hogy döntésének valamely premisszája téves, lehet bemutatni a következményeket, amelyekre talán nem gondolt. De az ember értelmi képességét vagy keresztény hitét egy politikai szavazat alapján megítélni már nem következtetés, hanem személyes minősítés.

Hasonló problémát látok abban is, amikor a beszéd a TISZÁ-t „hitetlennek”, „erkölcstelennek”, „nemzetárulónak” nevezi, illetve azt állítja róla, hogy „kiárusítja az országot a nagyhatalmaknak és a pénzügyi köröknek”. Ezek nagyon súlyos állítások. Ha valóban ezt akarjuk bizonyítani, akkor minden egyes állítást külön kellene alátámasztani: pontosan melyik programpontra, melyik nyilatkozatra, melyik döntésre vagy melyik dokumentált tényre gondolunk? Mit jelent konkrétan az, hogy „kiárusítja az országot”? Milyen döntés eredményeként történik ez, és milyen bizonyíték támasztja alá? Törvényjavaslat? Parlamenti vita?Alkotmányjogi kételyek és ellentmondások? Kétes társadalmi konszenzus? Sok lehetőség van a bizonyításra és arra is, hogy egy-egy következményeiben káros törvény ne lépjen érvénybe.

Ha ezekre nincs konkrét válasz, akkor ezek nem bizonyított tényállítások, hanem csupán politikai minősítések. Egy keresztény ember pedig éppen azért köteles különösen vigyázni a szavaira, mert az igazság védelmében sem használhatunk igazolatlan állításokat. Az tény, hogy a demokrácia egyik veszélye éppen abban áll, hogy sokminden csak utólag derül ki, és a döntéshozók csak politikai következményekkel kell, hogy “számoljanak”. Érdekes módon nincs olyan demokrácia ma, amelyben nem hágott volna tetőfokára a korrupció… Amúgy pedig, ahány ország és kormányzat, annyi demonratikus berendezkedés, vagy magát annak nevező kurzus.

Különösen óvatos lennék azzal a kijelentéssel is, hogy a TISZA a házasság alternatívájaként „egy konszenzuális szexuális kapcsolatot” kínál. Ez rendkívül súlyos állítás, amelyet konkrét programhely vagy hiteles politikai nyilatkozat alapján kellene bizonyítani. Egy politikai program tényleges tartalmát nem helyettesítheti az a kép, amelyet róla valamelyik politikai oldal kialakított – az első konkrét bizonyíték maga a törvényjavaslat, amelyet vita és elfogadás követ. 

És itt érkezünk el ahhoz, amit én a beszéd legfontosabb módszertani kérdésének tartok. Ha valóban „fel akarjuk tárni a TISZA valódi arcát”, akkor ezt sokkal meggyőzőbben lehetne megtenni a saját dokumentumainak elemzésével, mint a róla alkotott minősítésekkel. Mutassuk meg, hogy mit ír a családról, az élet védelméről, a gyermekvédelemről, a gazdaságról, a szociális politikáról, az Európai Unióról, a nemzeti szuverenitásról, a külpolitikáról, az egészségügyről és az oktatásról, majd vizsgáljuk meg mindezt a katolikus társadalmi tanítás fényében. Ha valamelyik ponttal összeütközés van, mutassuk meg pontosan, hol és miért.

Ez sokkal erősebb keresztény érvelés lenne.

A Katolikus Egyház társadalmi tanítása ugyanis nem azt mondja, hogy a keresztény embernek azt a pártot kell választania, amelynek minden egyes pontja azonos a katolikus tanítással. Ilyen politikai párt a gyakorlatban nem is létezik. Sem a Fidesz, sem a KDNP nem a Katolikus Egyház pártjai, noha hordoznak programjukban olyan elemeket, amelyek megegyeznek a kereszténység társadalmi tanításának elveivel. A Katekizmus is a közjót, az emberi méltóságot, az igazságosságot, az alapvető jogokat, a békét és a társadalom egészének javát állítja a politikai cselekvés középpontjába. A II. Vatikáni Zsinat pedig kifejezetten számol azzal, hogy ugyanazon erkölcsi alapelvekből kiindulva is létezhetnek különböző konkrét politikai megoldások.

Ez egy nagyon fontos különbség.

Az erkölcsi alapelv és az abból levont konkrét politikai döntés között ugyanis van egy prudenciális mérlegelési szint. A katolikus embernek nemcsak azt kell megkérdeznie, hogy „mit mond az Egyház a családról?”, hanem azt is, hogy az adott politikai döntés összességében hogyan szolgálja az emberi méltóságot, a családot, a gyermekeket, a szegényeket, az időseket, az egészségügyet, az oktatást, a békét, a nemzet jogos érdekeit, a társadalmi igazságosságot, a szubszidiaritást és a szolidaritást.

Ezért nem érzem helyesnek azt sem, amikor a beszéd a „patrióta álláspontot” szinte azonosítja az Evangélium szerinti élettel. A hazaszeretet valóban keresztény érték lehet. De a patriotizmus nem azonos az Evangéliummal, és még kevésbé azonos egyetlen politikai párt konkrét programjával. Lehet valaki mélyen hazafias úgy is, hogy egy másik politikai megoldást tart helyesnek. És lehet valaki nemzetét szerető ember úgy is, hogy egyes konkrét kormányzati vagy ellenzéki politikákat élesen bírál.

Még súlyosabbnak érzem azt a kijelentést, hogy „mi képviseljük az igazságot, Krisztust, az erkölcsi rendet”. Krisztus ugyanis nem egy politikai tábor tulajdona. Az Egyház sem azonosíthatja Krisztust egy politikai párttal, és egyetlen keresztény politikai közösség sem mondhatja magáról úgy, mintha saját politikai álláspontja automatikusan Krisztus álláspontja volna.

A keresztény ember természetesen mondhatja: „Ezt a politikát azért tartom helyesnek, mert szerintem jobban megfelel az emberi méltóság és a közjó követelményeinek.” De egészen más kijelentés azt mondani: „mi Krisztust, az igazságot és az erkölcsi rendet képviseljük, tehát aki velünk szemben áll, az ezekkel áll szemben”.

Ez már nem egyszerű politikai állásfoglalás, hanem a saját politikai ítéletünk teológiai abszolutizálása.

És talán itt van a legnagyobb ellentmondás a beszédben. Zoltán atya állítja: „nem mi gyűlölködünk, nem mi osztjuk meg a társadalmat”. Elhiszem, meggyőződésem, hogy nem ez az alapvető szándéka, de a szándék és a beszéd tényleges hatása nem mindig ugyanaz. Ha valakiről azt mondjuk, hogy „nem normális”, „ostoba”, „nem ésszel él”, „nem érti az Evangéliumot”, miközben azért minősítjük így, mert más pártra szavaz, akkor ez szükségszerűen sebet ejt azokon a keresztényeken is, akik esetleg másként gondolkodnak politikailag.

És éppen ez az, ami különösen fájdalmas lehet egy egyházi közösségben. Lehet, sőt biztos, hogy közöttünk is van olyan ember, aki minden vasárnap ott ül a templomban, komolyan imádkozik, szentgyónáshoz járul, áldozik, szereti Krisztust, a családját és a hazáját, és mégis más politikai döntésre jut. Őt nem szabad abból kiindulva hitetlennek vagy erkölcstelennek tekinteni.

A keresztény közösség nem attól lesz egységes, hogy mindenki ugyanarra a pártra szavaz.

Az Egyház egységének alapja Krisztus.

Ezért különösen érdekes számomra a beszéd későbbi része: „Hiszek, hogy megértsek.” Ez valóban nagyon szép axióma. De ha ezt komolyan vesszük, akkor a politikai ellenfélre is alkalmaznunk kell. A hit nem azt jelenti, hogy gondolkodás nélkül elfogadom a saját oldalam értelmezését, hanem azt, hogy a hit fényében igyekszem az értelmemmel megérteni a valóságot.

Ezért talán éppen egy kereszténynek kellene először megkérdeznie: Miért szavaz a másik ember úgy, ahogyan szavaz? Mit lát ő, amit én nem látok? Mely tapasztalatai vezették erre? Milyen értéket akar védeni? Miben tévedhet? És miben lehet, hogy nekem kell újragondolnom valamit? Ez nem relativizmus! Ez nem azt jelenti, hogy minden vélemény egyformán igaz. Az igazság továbbra is igazság marad. Az erkölcsi rend továbbra is erkölcsi rend marad. A házasság keresztény értelmezése továbbra is ugyanaz marad. Az emberi élet méltósága továbbra sem politikai alku tárgya.

De az igazság birtoklása és a saját politikai ítéletünk azonosítása nem ugyanaz.

A beszéd második felében több teológiai állítás is pontosításra szorul. Például az, hogy „aki nem hisz, az elkárhozik”, ebben a kategorikus formában nem fejezi ki teljesen a katolikus tanítást. Az Egyház különbséget tesz a hit tudatos és szándékos elutasítása, valamint azok között, akik önhibájukon kívül nem jutottak el Krisztus kifejezett ismeretére. Örülök, hogy a beszéd később ezt maga is árnyalja, amikor arról beszél, hogy akit saját hibáján kívül nem jutott el a kifejezett hitre, azt Isten nem hagyja cserben. Ezt a későbbi pontosítást azonban az első kategorikus kijelentéssel együtt kellene értelmezni.

Hasonlóan pontosítani kellene a bűn meghatározását is. A „tudva és akarva nem engedelmeskedni Istennek” valóban a bűn egyik fontos mozzanatát ragadja meg, de a katolikus tanítás szerint az ember személyes felelősségét nem lehet pusztán az objektív cselekedetből megállapítani. A súlyos bűn esetében a súlyos tárgy, a teljes tudat és a szándékos beleegyezés együttesét kell figyelembe venni. Ez azért is fontos, mert egy politikai döntés téves volta önmagában még nem bizonyítja a választó személyes bűnösségét. 

A tudományról szóló részt is árnyalnám. Abban igaza van, hogy a természettudomány saját módszerével nem tudja megválaszolni az olyan végső metafizikai kérdéseket, mint hogy mi az élet végső értelme, miért van egyáltalán létező, vagy mi az ember végső célja. De ebből nem következik, hogy „a tudomány mítosz”, vagy hogy a tudomány önmagában valamiféle ellensége volna a hitnek. A katolikus gondolkodás éppen ellenkezőleg, mindig is hangsúlyozta a hit és az értelem, illetve a tudomány és a hit megfelelő megkülönböztetését és együttműködését.

Az öregségről szóló gondolatnál pedig szerintem szép képet használ, amikor a végesség tudatát összekapcsolja azzal, hogy az ember egyre inkább érzi: fogy az ideje. De azt már nem mondanám általános igazságként, hogy „ezért válik az idős ember egyre türelmetlenebbé”. Van, akinél valóban így történik, másnál viszont éppen az életkor hoz nagyobb türelmet, belátást és bölcsességet. A retorikai-homiletikai kép tehát használható, de nem érdemes általános pszichológiai törvényként megfogalmazni.

A feltámadásról szóló részt viszont nagyon fontosnak érzem. Krisztus halála valódi halál volt, feltámadása pedig nem a halál természetes következménye, hanem Isten teremtő, életet adó cselekvése. Ezért a szüléshez hasonló kép – amelyben a halálon keresztül születik valami új – szép metafora lehet, de nem szabad úgy érteni, mintha a halál önmagában teremtené meg a feltámadást. A feltámadás végső oka Isten.

És éppen ezért tartom nagyon szépnek azt a részt is, amikor a „birkanyáj” képét elválasztja Krisztus juhainak követésétől. A keresztény ember nem gondolkodás nélküli tömegember. Krisztus juhai vagyunk, de a Jó Pásztor hangját személyesen kell meghallanunk. Ezért a lelkipásztor feladata sem az, hogy politikai értelemben birkákat vezessen, hanem hogy Krisztushoz vezesse az embereket, és segítsen nekik lelkiismeretükben igaz döntést hozni.

Éppen ezért én nem azt mondanám, hogy egy keresztény embernek politikailag semlegesnek kell lennie. Éppen ellenkezőleg: legyen politikailag tájékozott, legyen erkölcsileg érzékeny, legyen képes felismerni a hazugságot, a korrupciót, az emberi méltóság megsértését, a család gyengítését, az élet semmibe vételét vagy a társadalom szétzilálását, bárki kövesse is el ezeket. De ugyanilyen következetesen kell felismernie a jót is, bárki teszi.

Ha egy politikai program tartalmaz családokat segítő, szegénységet enyhítő, időseket támogató, gyermekeket védő vagy egészségügyet javító elemeket, akkor keresztényként ezt sem hagyhatjuk figyelmen kívül csak azért, mert a program más részeivel nem értünk egyet. Ugyanígy: ha a saját politikai oldalunk követ el igazságtalanságot, azt sem szabad azért jónak neveznünk, mert „a mi oldalunk” tette.

Ez az igazság iránti hűség nehezebb útja.

De éppen ez a keresztény út.

Talán ezért fogalmaznék egyetlen mondatban így: a beszéd alapvető szándékával – hogy a keresztény embernek komolyan kell vennie az Evangéliumot és annak társadalmi következményeit – egyet lehet érteni. A problémám azzal van, hogy a beszéd a konkrét politikai ítéletet több ponton azonosítja az evangéliumi igazsággal, majd az ettől eltérő politikai döntést az ember hitének, értelmének és erkölcsének minősítésére használja.

Pedig sokkal erősebb lenne a keresztény tanúságtétel, ha nem azt mondanánk: „aki TISZÁ-ra szavaz, nem érti Krisztust”, hanem azt: „nézzük meg együtt, mit tanít Krisztus, mit mond az Egyház, mit tartalmaz ténylegesen az adott politikai program, és milyen következményekkel járhat mindez az emberre, a családra, a nemzetre és a közjóra nézve”.

Szerintem ez lenne az igazság iránti nagyobb tisztelet.

Mert ha valóban Krisztust akarjuk képviselni, akkor nem kell félnünk a tényektől. Nem kell félnünk attól sem, hogy a másik ember érveit megismerjük. Nem kell félnünk attól, hogy egy politikai programot teljes egészében megvizsgáljunk: mi benne a jó, mi benne a vitatható, mi benne az elfogadhatatlan, és mi az, amivel egyszerűen nem értünk egyet.

A keresztény ember nem attól tesz tanúságot Krisztusról, hogy minden politikai ellenfelét legyőzi a vitában, hanem attól, hogy még akkor is igazat mond, amikor az igazság a saját oldalának sem kedvez.

És talán végül éppen ide kapcsolódik a beszéd legszebb gondolata: meg akarunk érkezni. Az életünk végső célja valóban nem egy párt, nem egy politikai tábor, nem egy kormány és nem egy választási győzelem. A végső cél Krisztus.

Ha ezt valóban komolyan vesszük, akkor talán közéleti vitáinkban is könnyebb lesz megőriznünk azt a szabadságot, amely lehetővé teszi, hogy egy politikai programot keményen bíráljunk, miközben nem tekintjük ellenségnek azt a testvérünket, aki másképpen látja.

Mert végső soron nem az a kérdés, hogy ki melyik politikai táborhoz tartozik, hanem hogy amikor egyszer Krisztus előtt állunk, tudunk-e igazat mondani arról is, amit gondoltunk, arról is, amit mondtunk, és arról is, ahogyan a másik emberrel bántunk.

Ebben pedig egyikünk sem állhat úgy Krisztus előtt, mintha már birtokában lenne az utolsó szó.

Ami pedig a miniszerelnököt illeti, sajnos viselnie kell az ilyen kritikát is!