Szeretet és pszichológia (2022)

A személyiség érettsége nem egyszerűen az alkalmazkodásban mutatkozik meg, hanem abban, hogy képesek vagyunk meghaladni korábbi önmagunkat:

– felülvizsgálni beidegződéseinket,

– megváltoztatni gondolkodásunkat,

– és szabadon, felelősen alakítani életünket.

Ehhez azonban belső egységre is szükségünk van: különböző tulajdonságainkat, tapasztalatainkat és szerepeinket egy következetes értékrendbe kell rendeznünk. Ennek egyik legfontosabb, kiemelkedő megnyilvánulása a szeretet, amelyben már nem csupán saját érdekeinket keressük, hanem a másik ember javát is. A valódi fejlődés lényege, hogy úgy tudjunk túllépni korábbi önmagunkon, hogy közben egyre inkább önmagunkká váljunk.

Hogyan kapcsolódik egymáshoz az önmeghaladás, a szabadság, a szeretet és a belső személyes egység egy érett, értékek által vezérelt emberi életben?

A kreativitás, a önfelülmúlás, az értékorientáció és a személyiség sokrétűségének összefüggései

A személyiség kibontakozása nem írható le pusztán az alkalmazkodás folyamataként. Az ember nem egyszerűen elsajátítja környezetének normáit, megtanulja társadalmi szerepeit, és alkalmazkodik a fennálló életfeltételekhez, hanem képes reflektálni saját tapasztalataira, felülvizsgálni korábbi meggyőződéseit, átalakítani viselkedési mintáit, és új életlehetőségeket létrehozni. A személyiség fejlődésének egyik alapvető sajátossága ezért az önmeghaladás, vagyis az a képesség, amelynek segítségével az ember túllép közvetlen adottságain, korábbi tapasztalatain és megszokott önértelmezésén.

Ez a folyamat azonban nem azonos a normák önkényes elutasításával, a társadalmi alkalmazkodás hiányával vagy az egyéni vágyak korlátlan érvényesítésével. A személyiség érettsége nem abban mutatkozik meg, hogy valaki képes megszegni a szabályokat, hanem abban, hogy felismeri azok jelentőségét és korlátait, képes kritikusan értelmezni őket, és döntéseit felelősségteljesen, értékekhez igazodva alakítja. A személyiség kibontakozása tehát egyszerre feltételezi

– az önállóságot,

– az önreflexiót,

–a szabadságot

– és a felelősségvállalást.

A személyiségfejlődés e megközelítésében két, egymással szorosan összefüggő sajátosság különösen fontos: egyrészt az ember önmeghaladó, kreatív képessége, másrészt az a képessége, hogy sokrétű tapasztalatait, tulajdonságait és társadalmi szerepeit belsőleg egységes, koherens életformává rendezze. A kortárs személyiségpszichológia, fejlődéslélektan, motivációkutatás és pozitív pszichológia eredményei több ponton alátámasztják ezt a megközelítést, ugyanakkor szükségessé teszik egyes fogalmainak pontosítását.

A személyiség mint alkotó és önmeghaladó valóság

A személyiség alkotó természetének kijelentése filozófiai értelemben termékeny kiindulópont, pszichológiai értelemben azonban pontosításra szorul. A kreativitás nem kizárólag művészi alkotóképességet jelent, és nem is minden ember minden megnyilvánulásában azonos mértékben jelen lévő tulajdonság. Inkább olyan összetett képesség- és folyamategyüttes, amelynek segítségével az ember új, eredeti és az adott helyzetben értékes gondolatokat, megoldásokat vagy cselekvési lehetőségeket hoz létre. A kreativitás ezért nem csupán a megszokottól való eltérés, hanem az újszerűség és az értékesség együttes követelménye.

A személyiség fejlődésének szempontjából a kreativitás legfontosabb jelentősége abban áll, hogy lehetővé teszi a korábbi tapasztalatok újraértelmezését. Az ember nem kizárólag a múltjából következő minták alapján cselekszik, hanem képes azokat tudatosítani, megvizsgálni és szükség esetén átalakítani. Korábbi tapasztalatai meghatározhatják gondolkodását és viselkedését, de nem feltétlenül jelentenek megváltoztathatatlan korlátokat. Az önreflexió révén az ember felismerheti, hogy bizonyos meggyőződései, érzelmi reakciói vagy szokásai korábbi élethelyzetekben alakultak ki, és a jelen körülményei között már nem feltétlenül szolgálják a fejlődését.

Ennek a képességnek a filozófiai megnevezése a transzcendálás, vagyis az önmagunkon való túllépés. Terminológiailag azonban különbséget kell tenni a transzcendencia és a transzcendálás között. A transzcendencia általában a közvetlen tapasztalati vagy immanens valóságot meghaladó dimenzióra utal, míg a transzcendálás az önmagunkon, illetve valamely korláton való túllépés folyamatát jelöli. A pszichológiai szakirodalomban az önmeghaladás, az öntranszcendencia és az önmagunkon túlmutató célok fogalmai állnak ehhez közel. Ezek azonban nem minden elméletben jelentenek azonos tartalmat.

A kortárs motivációpszichológia egyik fontos megközelítése az önmeghatározás-elmélet, amelyet Edward L. Deci és Richard M. Ryan dolgozott ki. Az elmélet szerint az ember pszichológiai jóllétéhez és egészséges motivációjához három alapvető pszichológiai szükséglet kielégülése járul hozzá:

– az autonómia,

– a kompetencia

– és a kapcsolódás szükséglete.

Az autonómia azt jelenti, hogy az ember saját cselekvéseit belsőleg elfogadott értékekkel és meggyőződésekkel összhangban éli meg; a kompetencia a hatékony cselekvés és a fejlődés megtapasztalására vonatkozik; a kapcsolódás pedig a másokhoz fűződő kölcsönös, biztonságos és jelentőséggel teli kapcsolatok szükségletét fejezi ki.

Ebből a szempontból a személyiség önmeghaladása nem egyszerűen a külső elvárásokkal szembeni ellenállás, hanem az autonóm, belsőleg elfogadott motiváció kialakulása. Az ember akkor válik egyre inkább saját életének felelős alakítójává, amikor már nem pusztán külső jutalmakért, büntetésektől való félelemből vagy társadalmi elismerés reményében cselekszik, hanem felismeri cselekvéseinek belső értelmét, és azokat saját értékrendjébe integrálja.

Ez a különbség különösen fontos a társadalmi normákhoz való viszony értelmezésében. A konformitás önmagában nem jelent éretlenséget, ahogyan a normákkal való szembefordulás sem bizonyít személyiség fejlettséget.

Egy norma követése lehet

– tudatos,

– autonóm

– és erkölcsileg megalapozott döntés,

megsértése pedig lehet

– felelőtlen,

– impulzív

– vagy mások jogait figyelmen kívül hagyó cselekedet.

A személyiség érettségét ezért nem az alkalmazkodás vagy az alkalmazkodás hiánya, hanem a döntések mögött meghúzódó

– motiváció,

– belátás

– és felelősség minősége alapján kell megítélni.

A bűnelkövetés és a személyiség fogalmának összekapcsolásakor is erre a különbségtételre van szükség. Pszichológiai és antropológiai értelemben minden ember rendelkezik személyiséggel, függetlenül attól, hogy erkölcsileg helyes vagy helytelen cselekedeteket követ el. A bűncselekmény nem szünteti meg az ember személyiségét. A valódi kérdés inkább az, hogy az ember mennyire képes szabadságát, impulzusait, vágyait és döntéseit egy felelősségteljes erkölcsi rendbe integrálni? Dosztojevszkij Raszkolnyikovjának alakja ezért nem úgy értelmezhető, mint aki a bűncselekmény elkövetésének pillanatában megszűnik személyiségnek lenni, hanem úgy, mint akinek önértelmezése, erkölcsi ítélőképessége és valóságérzékelése súlyos belső ellentmondásba kerül. A regény éppen ennek a belső szétesésnek, majd a felelősség és az emberi kapcsolatok révén meginduló átalakulásnak a drámai bemutatása.

A személyiség önmeghaladásának további fontos pszichológiai összetevője a pszichológiai rugalmasság. Ez annak képessége, hogy az ember a változó körülmények között képes kapcsolatban maradni a jelen valóságával, felismerni és elfogadni saját belső élményeit, miközben cselekvéseit nem kizárólag pillanatnyi érzelmei, félelmei vagy automatikus gondolati reakciói határozzák meg. A pszichológiai rugalmasság nem azt jelenti, hogy az embernek nincsenek belső konfliktusai, hanem azt, hogy képes ezek jelenlétében is értékeihez igazodó döntéseket hozni.

Ez azért is fontos kérdés, mivel a személyiségfejlődés nem feltétlenül a korábbi önmagunk elutasításával kezdődik. Sokkal inkább azzal, hogy képessé válunk saját gondolataink, érzelmeink és tapasztalataink elfogulatlanabb szemlélésére. Az embernek nem kell minden kellemetlen érzéstől megszabadulnia ahhoz, hogy szabadon cselekedjen. Nem kell megszüntetnie a félelmet ahhoz, hogy bátor legyen, és nem kell minden belső bizonytalanságát feloldania ahhoz, hogy felelősségteljes döntést hozzon. Az önmeghaladás tehát nem a belső élmények elfojtása, hanem a hozzájuk való viszony átalakítása.

A személyiség meglátásom szerint egy viszonylag stabil, de nem változtathatatlan rendszer. A személyiségvonások hosszabb időn keresztül fennmaradó egyéni különbségeket fejeznek ki, ugyanakkor az élethelyzetek, a társas kapcsolatok, az ismétlődő viselkedési minták és a tudatos önfejlesztés hatására módosulhatnak.

A személyiségfejlődés ugyanakkor nem jelenthet korlátlan önátalakítást, és nem is egy előre meghatározott ideális személyiségtípus elérését jelenti. Inkább olyan önszabályozó folyamat, amelyben az ember fokozatosan képessé válik arra, hogy viselkedését, motivációit és döntéseit tudatosabban alakítsa. A változás feltétele a reális önismeret, a személyesen elfogadott célok meghatározása, a megfelelő cselekvési stratégiák kialakítása és a tapasztalatokból történő folyamatos tanulás.

A szeretet mint az önmeghaladás kapcsolati dimenziója

Az önmeghaladás egyik legfontosabb, pontosabban a leginkább kiemelkedő megnyilvánulási formája a szeretet. A szeretet ugyanis olyan kapcsolati viszony, amelyben az ember kilép önmaga kizárólagos érdekeinek horizontjából, és figyelmét egy másik személy valóságára, szükségleteire és javára irányítja. Ez a folyamat nem feltétlenül az egyéni szükségletek megszüntetését jelenti, hanem azok olyan átrendeződését, amelyben a másik ember értéke és méltósága önálló jelentőséget kap.

A szeretet személyiségformáló hatása nem merül ki abban, hogy az ember szeretne jobb benyomást kelteni, vagy el akarja nyerni a másik viszontszeretetét. Az ilyen motiváció még mindig elsősorban az elismerés megszerzésére irányulhat. A mélyebb személyiségfejlődés ott kezdődik, amikor a másik ember javát már nem pusztán saját szükségleteink kielégítésének eszközeként értelmezzük, hanem önmagában is értéknek tekintjük.

A kortárs pszichológia ezt a kapcsolati dimenziót többek között a proszociális motiváció, az empátia, a kölcsönösség és az önmeghaladás összefüggéseiben vizsgálja. A tapasztalat azt mutatja, hogy az önmeghaladás és a proszociális viselkedés között szoros kapcsolat áll fenn, vagyis azok között a cselekvések között, amelyek mások javát szolgálják. A szeretet mint önmeghaladás nem azonos az önfeladással, az önérvényesítés teljes megszüntetésével vagy a másik ember minden kívánságának feltétel nélküli teljesítésével. Az érett szeretet magában foglalja az önazonosságot, a kölcsönösséget, a szabadság tiszteletét és a felelősséget is. Az ember úgy képes a másik javát keresni, hogy közben saját személyes méltóságát és erkölcsi integritását sem adja fel.

A másik emberrel való jelentőségteli kapcsolat új önértelmezést, új célokat és új viselkedési lehetőségeket hívhat elő. A szeretet nem pusztán érzelem, hanem a személyiség egészét érintő kapcsolati és erkölcsi folyamat.

Az önmeghaladás végső horizontja: értelem, értékek és transzcendencia

A transzcendálás végső irányát Istenben találjuk. Ez a gondolat filozófiai és teológiai természetű, ezért fontos megkülönböztetni a pszichológiai kutatások empirikusan vizsgálható állításaitól. A pszichológia képes vizsgálni a vallásosság, a spiritualitás, az élet értelmének megtapasztalása, a személyes értékrend és az önmeghaladás kapcsolatát, de Isten létezésének vagy a tökéletesség abszolút metafizikai természetének kérdésében nem illetékes empirikus ítéletet alkotni.

A kortárs pszichológia ugyanakkor egyre nagyobb figyelmet fordít azokra a motivációkra, amelyek túlmutatnak az egyéni hasznon, a pillanatnyi elégedettségen és a közvetlen önérdeken. Az ember képes olyan célokért élni és cselekedni, amelyek jelentősége meghaladja saját életének időbeli és személyes korlátait. Ilyen lehet a család, a közösség, a társadalmi igazságosság, a tudomány, a művészet, az emberiség jövője vagy egy vallási hagyomány szolgálata.

Az élet értelmének megtapasztalása és az önmeghaladás kapcsolata azért lényeges, mert az ember nem kizárólag a kellemes élmények keresésével törekszik a jóllétre. A pszichológiai jóllétnek van egy olyan dimenziója is, amelyet az eudaimonikus megközelítés hangsúlyoz: az értelmes életet, a személyes kibontakozást, a célirányosságot és az emberi lehetőségek megvalósítását. Ez nem feltétlenül jár együtt folyamatos pozitív érzelmi állapottal. Az ember akkor is megtapasztalhatja életének értelmességét, amikor nehézségekkel, veszteségekkel vagy áldozatokkal kell szembenéznie.

Ebből a szempontból a transzcendálás nem pusztán az önmagunkon való túllépés, hanem annak felismerése is, hogy az emberi élet értelme nem feltétlenül merül ki az egyéni célok megvalósításában. A személyiség fejlődésének egyik legmagasabb lehetősége, hogy az ember képes saját életét olyan értékek szolgálatába állítani, amelyek önmagukban is jelentőséggel bírnak.

A filozófiai értelemben vett transzcendencia és a pszichológiai értelemben vett önmeghaladás tehát kapcsolatba hozható, de nem azonosítható egymással. Az előbbi az emberi tapasztalatot meghaladó valóság kérdését is magában foglalja, az utóbbi pedig elsősorban az ember önmagán túlmutató motivációit és cselekvési képességét vizsgálja. A kettő közötti kapcsolat értelmezése már filozófiai, antropológiai és teológiai reflexiót igényel.

Példának okáért: az ember külső elismerése, társadalmi státusza vagy intézményi besorolása nem feltétlenül azonos személyes és erkölcsi identitásával. A magasabb értékekhez való igazodás lehetővé teheti, hogy az ember ne külső elvárásokból vezesse le önazonosságát, hanem saját hivatását és felelősségét felismerve cselekedjen.

A személyiség sokrétű jellege és belső egysége

A személyiség második alapvető jellemzője, hogy sokrétű, miközben megőrzi belső egységét. Ennek okán feltesszük a kérdést: miként lehetséges, hogy ugyanaz az ember különböző élethelyzetekben eltérő szerepeket tölt be, különböző értékeket képvisel, sőt látszólag ellentmondásos tulajdonságokat mutat, miközben mégis ugyanannak a személynek tekintjük?

A személyiség egységét nem szabad összetéveszteni a tulajdonságok teljes következetességével vagy az ellentmondások hiányával. Az emberi személyiség nem homogén, változatlan és minden élethelyzetben azonos módon működő rendszer. Az ember egyszerre lehet határozott és érzékeny, önálló és kapcsolatorientált, fegyelmezett és spontán, racionális és érzelmileg fogékony. Ezek a tulajdonságok nem feltétlenül zárják ki egymást, hanem a személyiség különböző dimenzióit fejezhetik ki.

A személyiségpszichológia egyik legjelentősebb integratív modellje Dan P. McAdams háromszintű személyiségfelfogása. Ez három egymással összefüggő, de egymásra nem redukálható dimenziót különböztet meg.

1. Az első szintet a diszpozicionális személyiségvonások alkotják. Ezek az ember viszonylag tartós gondolkodási, érzelmi és viselkedési hajlamai, amelyek különböző élethelyzetekben is felismerhető egyéni mintázatot mutatnak. Ide tartoznak például a Big Five személyiségmodell alapdimenziói:

– az extraverzió,

– a barátságosság,

– a lelkiismeretesség,

– a neuroticitás, illetve annak ellentéteként az érzelmi stabilitás,

– valamint a nyitottság a tapasztalatokra.

2. A második szintet a jellegzetes alkalmazkodási mintázatok alkotják. Ezek közé tartoznak a személyes célok, értékek, meggyőződések, motivációk, megküzdési stratégiák és az egyes társadalmi szerepekhez kapcsolódó viselkedési minták. Ezek már erősebben függnek az életkortól, a kulturális környezettől, az élethelyzettől és a személyes tapasztalatoktól. Ugyanaz az ember például másként viselkedhet családtagként, vezetőként, barátként vagy szakmai közösségének tagjaként, anélkül hogy személyisége szükségszerűen ellentmondásossá válna.

3. A harmadik szintet a narratív identitás jelenti. Ez az a belső élettörténet, amelynek segítségével az ember összekapcsolja múltját, jelenét és jövőjét, értelmezi tapasztalatait, és kialakítja saját életének személyes jelentését. Nem pusztán emlékek összességéről van szó, hanem arról, hogy az ember milyen összefüggést lát életének eseményei között, miként értelmezi a fordulópontokat, a sikereket, a kudarcokat, a veszteségeket és a jövőre vonatkozó reményeit.

A három szint együtt teszi lehetővé, hogy a személyiséget ne csupán tulajdonságok összességeként, hanem fejlődő, önmagát értelmező és környezetével kölcsönhatásban álló rendszerként vizsgáljuk. 

A személyiség stabilitása és változása(i) nem egymást kizáró jelenségek. A személyiségvonások viszonylag tartósak, ugyanakkor az alkalmazkodási mintázatok és az élettörténeti önértelmezés érzékenyebben reagálnak az új tapasztalatokra, a személyes célok változására és az élet értelmének újrafogalmazására. A személyiség fejlődése ezért nem csupán bizonyos tulajdonságok erősödését vagy gyengülését jelenti, hanem az önmagunkról alkotott kép minőségi átalakulását is. 

Ebből következően a személyiség integritása nem azt jelenti, hogy az ember mindig ugyanazt gondolja, ugyanúgy érez és minden helyzetben azonos módon cselekszik. Sokkal inkább azt, hogy képes különböző tapasztalatait, szerepeit és törekvéseit egy értelmes egészbe rendezni. A belső egység nem az ellentmondások megszüntetéséből, hanem azok tudatos integrációjából születik.

Pl. egy adott emberben minden ellentmondás elfogadható, vagy hogy a következetesség szükségtelen. Sokkal inkább az, hogy a személyiség egyetlen tulajdonságra, társadalmi szerepre vagy politikai álláspontra való redukálása szükségszerűen torzítja az emberről alkotott képet. A személyiség megértéséhez a különböző dimenziókat és azok összefüggéseit együttesen kell vizsgálnunk.

A belső integritás tehát nem merev változatlanság, hanem dinamikus koherencia. Az ember képes megváltoztatni véleményét, új tapasztalatok alapján módosítani céljait, különböző társadalmi szerepekben helytállni, miközben megőrzi alapvető értékorientációját és önazonosságát. A valódi fejlődés egyik feltétele éppen az, hogy a változás ne vezessen a személyiség széteséséhez, hanem annak mélyebb integrációját szolgálja.

A narratív identitás kutatása különösen fontos ebből a szempontból. Az ember élettörténetének koherenciája ugyanis lehetővé teszi, hogy a különböző időszakokban megélt tapasztalatokat ne elszigetelt eseményekként, hanem egy folyamatos személyes történet részeiként értelmezze. Ez nem jelenti azt, hogy minden eseménynek pozitív jelentést kell tulajdonítani, vagy hogy a szenvedésből szükségszerűen fejlődés következik. Inkább azt jelenti, hogy az ember képes a nehéz tapasztalatokat is beépíteni önértelmezésébe anélkül, hogy azok kizárólagosan meghatároznák identitását.

A személyiség sokrétűsége és belső egysége véleményem szerint egymást kiegészítő sajátosságok. Az ember nem attól válik integrált személyiséggé, hogy minden tulajdonsága azonos irányba mutat, hanem attól, hogy képes különböző adottságait, szerepeit és tapasztalatait egy koherens, értékek által rendezett élet egészébe illeszteni.

A személyiségfejlődés két dimenziójának összefüggése

A kreatív önmeghaladás és a belső integritás nem két egymástól független személyiségjellemző, hanem ugyanannak a fejlődési folyamatnak két összetartozó dimenziója. Az önmeghaladás lehetővé teszi, hogy az ember ne váljon saját múltjának, szokásainak vagy társadalmi környezetének foglyává. A belső integritás pedig biztosítja, hogy a változás ne vezessen identitásvesztéshez, hanem egy mélyebb önazonosság kialakulását szolgálja. Az egyik a fejlődés irányát, a másik annak belső szerkezetét világítja meg. A két folyamat kölcsönösen feltételezi egymást. A belső integritás nélküli önmeghaladás könnyen következetlenséghez, szélsőséges változékonysághoz vagy az önazonosság elvesztéséhez vezethet. Az önmeghaladás képessége nélküli integritás viszont merev önazonossággá válhat, amely képtelen befogadni az új tapasztalatokat, és ellenáll minden olyan változásnak, amely a személyiség fejlődését szolgálná.

A kibontakozott személyiség ezért egyszerre stabil és változásra képes, önálló és kapcsolatorientált, értékeihez hű és új felismerésekre nyitott. Nem az ellentmondások teljes hiánya jellemzi, hanem az a képesség, hogy azokat reflektáltan kezelje, és döntéseit egyre tudatosabban rendezze saját életének értelmes egységébe.

Összegzés: a kibontakozott személyiség mint önmagát alakító és integráló ember

A személyiség fejlődésének tudományos és filozófiai megközelítése alapján két alapvető jellemző különíthető el.

1. Az első szerint a személyiség kreatív és önmeghaladó természetű valóság. Képes reflektálni saját múltjára, felismerni beidegződéseinek korlátait, felülvizsgálni meggyőződéseit, és új, értékek által vezérelt cselekvési lehetőségeket kialakítani. Ez a folyamat nem azonos a normák elutasításával vagy a korlátlan önérvényesítéssel, hanem a pszichológiai rugalmasság, az autonómia és a felelős önalakítás kibontakozását jelenti.

2. A második szerint a személyiség sokrétű, miközben megőrzi belső egységét. Különböző tulajdonságai, társadalmi szerepei, motivációi és élettapasztalatai nem elszigetelt részek, hanem egy folyamatosan fejlődő, önmagát értelmező rendszer összetevői. A személyiség integritása abban mutatkozik meg, hogy képes ezeket egy koherens, értelmes és felelősségteljes élet egészébe rendezni.

A két jellemző együttesen olyan emberképet rajzol ki, amelyben a fejlődés nem az eredeti önazonosság feladását, hanem annak elmélyülését jelenti. Az ember úgy válik önmagává, hogy közben képes túllépni korábbi önmagán; úgy őrzi meg belső egységét, hogy közben nyitott marad a változásra; és úgy válik autonóm személyiséggé, hogy felismeri: élete értelme nem merül ki saját egyéni érdekeinek megvalósításában.

A keresztény antropológia szempontjából ez a megközelítés további jelentőséggel bír. A személy nem önmagába zárt, önmagát kizárólagosan megvalósító individuum, hanem kapcsolati létező, aki szabadságát a másik emberhez, a közösséghez és végső soron Istenhez fűződő viszonyaiban bontakoztatja ki. Az önmeghaladás ebben az összefüggésben nem önfelszámolás, hanem a szeretetre való képesség elmélyülése. A személy nem önmaga ellenében, hanem önmagát ajándékként kibontakoztatva találja meg teljesebb identitását.

A pszichológia ennek bizonyos folyamatait – az autonóm motivációt, a pszichológiai rugalmasságot, a proszociális viselkedést, az identitás integrációját és az élet értelmének megtapasztalását – empirikusan is vizsgálni tudja. A keresztény teológia viszont ennél tovább lép, amikor az ember végső rendeltetését az Istennel való szeretetkapcsolatban értelmezi. A két megközelítés nem azonos, de megfelelő fogalmi különbségtétellel termékeny párbeszédet folytathat egymással.

A kibontakozott személyiség így nem egyszerűen jól alkalmazkodó, sikeres vagy önmagával elégedett ember, hanem olyan személy, aki képes szabadon és felelősen alakítani önmagát, saját sokrétűségét belső egységbe rendezni, és életét önmagán túlmutató értékek szolgálatába állítani.

Imádság 2018. július 4-én, a zebegényi trianoni emlékünnepségen

Mindenható Istenünk, teremtő Atyánk! Az örökkévalóság és az idők Ura, aki bölcs szeretettel viseled gondját mindannak, amit alkottál. Csodálattal tekintünk fel az éjszakai égboltra, hálával fogadjuk tőled a napsütést és az esőfelhőket. Köszönjük a földet, a hegyeket és halmokat, az erdőket és folyókat. Hálával telten köszönjük a hazát, de legfőképpen azt, hogy olyan nép és nemzet gyermekei lehetünk, amelynek szíve együtt dobban az idők változásai, a történelmi korszakok váltakozása és az országhatárok korlátai fölött is. Hivatásunk ugyanis a határtalan szeretetedről való tanúságtétel.
A történelmi viharok közepette, noha sokszor megfeledkeztünk rólad, te mégis atyai szeretettel kísértél bennünket. Népünk távoli elődeinek története az eurázsiai kontinens keleti vidékeihez, az Urál térségéhez és a nyugat-szibériai erdős sztyeppék világából indult. A Dél-Urál és a Volga–Káma vidékén éltünk és vándoroltunk. Hosszú évszázadok során, más népekkel találkozva, tőlük tanulva, velük kölcsönhatásban és őket magunkba fogadva formálódtunk azzá a közösséggé, amelyet ma magyarnak nevezünk.
Amikor Hammurapi megalkotta törvényeit, az ókori Kelet civilizációi már hosszú ideje gazdagították egymást tudásukkal és tapasztalataikkal. Népünk ekkor az iráni nyelvű népekkel érintkezett és ennek nyomait mindmáig őrzi nyelvünk, ahogyan a török nyelvű népekkel kialakult kapcsolataink is mély nyomot hagytak szókincsünkben, életmódunkban és műveltségünkben. A keleti sztyeppe népeivel történt találkozások, a tudás, a tapasztalat és a technikai ismeretek kölcsönös átadása mind hozzájárultak közösségünk formálódásához.
Miközben népünk elődeinek története a keleti sztyeppék világában alakult, választott néped Mózes vezetésével a szabadulás útjára lépett. Te törvényt adtál neki, szövetséget kötöttél vele, és arra hívtad, hogy életével tanúskodjék hűségedről minden nép előtt. Eközben mi hosszú történelmünk során saját nyelvünket, hagyományainkat, történeteinket és dallamainkat őrizve formáltuk közösségi önazonosságunkat. 
A szkíta, szarmata, hun, onogur, szabír és türk népek története annak a tágabb eurázsiai világnak a része, amelyben a korai magyarság is formálódott. A Meótisz, a Kubán vidéke, a Kaukázus és a kelet-európai sztyeppe; a Dél-Urál térsége mind alakított rajtunk.
A 9. század folyamán a magyar törzsszövetség a kelet-európai sztyeppe nyugati vidékein élt, Levédiában, majd Etelközben. A nagyhatalmak küzdelmeiben katonai szövetségesként és harcosként is részt vettünk. 894-ben Bizánc szövetségeseként hadjáratot vezettünk a bolgárok ellen, majd a térség változó politikai és katonai viszonyai, a bolgárok és a besenyők közötti együttműködés, valamint más történelmi tényezők is befolyásolták népünk sorsát. Az etelközi szállásterületet ért támadások és a térség bizonytalansága hozzájárultak ahhoz, hogy népünk új hazát keressen. Törzseink összefogásának és szövetségének emlékét őrzi a hét vezér vérszerződéséről szóló krónikás hagyomány. A 9. század végén megkezdődött a Kárpát-medence elfoglalása és a magyar népesség megtelepedése új hazájában.
A következő évszázadokban katonai szövetségesként és harcosként is részt vettünk a környező birodalmak küzdelmeiben. A nyugati krónikások gyakran ellenséges szemmel tekintettek ránk, különösen a 10. századi kalandozó hadjáratok idején. Megismertük a hatalom és a katonai erő korlátait, majd a kereszténység felvétele és az államalapítás új történelmi útra vezetett bennünket. Szent István király uralkodásával népünk bekapcsolódott a keresztény Európa közösségébe, és olyan államot alapított, amely több mint ezer éve otthona nemzedékeknek. Köszönjük, Urunk, hogy a történelmi változások közepette is megőrizted nyelvünket, kultúránkat és közösségünket!
Ma, amikor az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződésre emlékezünk, felismerjük és tudatosítjuk magunkban, hogy a történelmi viharok, a nagyhatalmi érdekek, az emberi önzés és az igazságtalanságok súlyos sebeket ejthetnek egy nép életén, de nem semmisíthetik meg azt a hivatást, amelyre szereteted meghív bennünket. Elbeszélni és nem feledni, amit Isten nekünk és általunk ajándékozott minden gyermekének.
Az I. és a II. világháború viszontagságai között újra és újra megtapasztaltuk, milyen pusztítást okoz az önzés, a hatalomvágy, az igazságosság elutasítása és az emberi méltóság semmibevétele. Emlékezünk az 1919-es Tanácsköztársaság erőszakos intézkedéseire és a vörösterrorra, a történelmi ország felbomlására, valamint arra a kiszolgáltatottságra, amelybe a nagyhatalmak döntései sodorták hazánkat.
Nem feledhetjük a Rákosi-korszak diktatúráját, a politikai üldöztetéseket, a koncepciós pereket és az emberi méltóság módszeres meggyalázását. Nem feledhetjük a holokauszt ártatlan áldozatait, a magyarországi zsidóság tragédiáját, és azt sem, hogy a magyar állam, annak közigazgatási és rendvédelmi szervei, valamint társadalmunk egyes tagjai is súlyos felelősséget viseltek a jogfosztásban és a deportálásokban. Emlékezünk a náci Németország megszállására, a nyilas terrorra, a szovjet megszállásra és megtorlásokra, valamint mindazokra, akiknek életét a háborúk, a diktatúrák és az embertelenség megsemmisítette vagy megnyomorította.
Ma is olyan világban élünk, amelyben a hatalmi érdekek, az önzés, a háborúk és a népek közötti bizalmatlanság újra és újra veszélyeztetik a békét és az emberi méltóságot. Emlékezünk a zsoltár szavaira: „Most azért, ti királyok, legyetek eszesek, okuljatok földnek bírái! Szolgáljátok az Urat félelemmel, és örüljetek reszketéssel!” Taníts bennünket arra, hogy a hatalom birtokosai és a népek vezetői ne önmagukat, hanem az igazságot és a békét szolgálják.
Köszönjük, Urunk, hogy ma kétféle összetartozás ajándékát is felismerhetjük. Hálát adunk azért a történelmi, nyelvi és kulturális közösségért, amelybe beleszülettünk, és amelynek testvéreivé tesz bennünket közös múltunk, nyelvünk és felelősségünk. De minden emberi összetartozásnál mélyebb az a testvériség, amelyre Krisztusban hívtál meg bennünket: amely nem vérségi, nem nemzeti és nem kulturális határok szerint rendeződik, hanem kegyelmedből minden nép gyermekét befogadja.
Köszönjük, hogy a kereszténység ajándékával megszentelted népünk életét, és az evangélium fényében olyan kultúra kibontakozását segítetted, amelyben a Szentírás tanítása, a hit, a tudomány, a művészet és a különböző népek öröksége találkozhatott. Köszönjük, hogy történelmünk során uralkodókat, egyházi személyeket, tudósokat, művészeket és sportolókat adtál nekünk, akik tehetségükkel, munkájukkal és szolgálatukkal gazdagították közösségünket és az emberiség egyetemes kultúráját. Noha porszemnyi nép vagyunk a nagy népek között, hálával tekintünk mindarra, amit történelmünk során kaptunk, és mindazokra, akik munkájukkal és életpéldájukkal gazdagítottak bennünket.
Kérünk, bocsásd meg bűnös nyavalygásainkat, sértődöttségünket, gőgünket, önzésünket és mindazokat a szavakat és cselekedeteket, amelyekkel másokat megbántottunk. Bocsásd meg, ha a múlt sérelmeiből gyűlöletet tápláltunk, ha a nemzeti összetartozást mások kirekesztésére használtuk, és ha megfeledkeztünk arról, hogy minden ember a te teremtményed, és minden nép méltósága előtted egyenlő.
Taníts bennünket úgy emlékezni a múltra, hogy ne a sérelmek foglyai, hanem a történelem tanulságainak bölcs őrzői legyünk; ne más népek ellenében határozzuk meg önmagunkat, hanem abban a szeretetben, amely minden népet testvérünkké akar tenni.
Végül kérünk, Urunk, taníts meg bennünket benned bízni, benned hinni, tőled tanult szeretettel élni, és hűséges szeretetedről életünkkel és szavainkkal mindenkor tanúságot tenni. Add, hogy magyar önazonosságunkat ne kiváltságként, hanem ajándékként és felelősségként éljük meg, és történelmünk minden tapasztalatából tanulva a békesség, az igazságosság és a testvéri szeretet munkálói legyünk.
Magyarok Nagyasszonya, járj közben értünk szent Fiadnál. Ámen. 

Tanulmány (2016) – A diktatórikus ideológiához való ragaszkodás a valóság lelepleződése után – a kollektív önfelmentés pszichoszociális mechanizmusa

A náci Németország 1945 utáni története különösen szemléletes példája annak a pszichoszociális jelenségnek, amikor egy társadalom jelentős része még a politikai vezető és az általa képviselt ideológia történelmi kudarca, valamint a rendszer bűneinek lelepleződése után sem volt képes vagy nem volt hajlandó elismerni és szakítani korábbi meggyőződéseivel. A katonai vereség, a koncentrációs és megsemmisítő táborok létének feltárása, a háborús pusztítás és a náci vezetés bűneinek nyilvánosságra hozatala ugyanis nem eredményezett automatikus társadalmi kiábrándulást. Sőt, a háborút követő években a német társadalom egy részében továbbra is jelen maradt a Hitler és a nemzetiszocializmus iránti pozitív viszonyulás.

A jelenség egyik legbeszédesebb bizonyítéka az amerikai megszállási övezetben végzett közvélemény-kutatások eredménye. Az 1947-es felmérésben a megkérdezettek 55%-a még mindig úgy vélte, hogy a Nemzetiszocializmus alapvetően jó eszme volt, amelyet csupán rosszul valósítottak meg. Ez az adat nem azt jelenti, hogy ugyanennyien személyesen Hitlert is támogatták, hanem azt mutatja, hogy a rendszer ideológiai alapjainak jelentős társadalmi elfogadottsága a diktatúra bukása után is fennmaradt. Egyesek tehát képesek voltak elválasztani az általuk korábban helyesnek tartott ideológiai célokat azok történelmi megvalósulásától, és a kudarcot elsősorban a vezető hibáival, a környezetével vagy a végrehajtás módjával magyarázták.

Pszychoszociológiai szempontból ennek hátterében több, egymással összefüggő mechanizmus állt. Az egyik legfontosabb a kognitív disszonancia, vagyis az a belső feszültség, amely akkor keletkezik, amikor az egyén korábbi meggyőződései és az újonnan megismert tények összeegyeztethetetlenné válnak. Aki éveken keresztül azonosult Hitler politikájával, támogatta a nemzeti felemelkedés ígéretét, elfogadta a rendszer propagandáját, vagy akár személyes áldozatokat is vállalt annak érdekében, annak 1945 után nemcsak politikai tévedését kellett volna elismernie, hanem saját korábbi döntéseit és önazonosságát is meg kellett volna kérdőjeleznie. Ezzel szemben pszichológiailag kevésbé megterhelő megoldást jelentett, ha a felelősséget kizárólag Hitlerre, a náci vezetőkre vagy a rendszer szélsőséges végrehajtóira hárította.

Ehhez kapcsolódott a motivált gondolkodás (motivated reasoning), amelynek során az ember nem semleges módon értékeli az információkat, hanem elsősorban olyan értelmezéseket fogad el, amelyek megvédik korábbi világnézetét, identitását és önbecsülését. A korábban elfogadott ideológia így a cáfoló bizonyítékok ellenére is fennmaradhat. Ezzel függ össze a meggyőződés fennmaradásának jelensége (belief perseverance) is. Az egyén akkor is ragaszkodik korábbi álláspontjához, amikor annak eredeti igazolása már hiteltelenné vált. A hosszú ideig fenntartott ideológiai elköteleződés ráadásul olyan identitásbeli kötődést alakíthat ki, amelynek feladása az egyén számára saját korábbi életútja erkölcsi és szellemi érvénytelenítésének tűnhet.

A háború utáni német társadalomban mindez gyakran kollektív önfelmentéssel és felelősségáthárítással párosult. A „Hitler becsapott bennünket”, „nem tudtunk a bűnökről”, „nem tehettünk semmit”, illetve „a vezetők felelősek mindenért” típusú magyarázatok lehetővé tették, hogy az egyén vagy a közösség megőrizze erkölcsi önképét anélkül, hogy érdemben szembenézett volna saját korábbi támogatásával, hallgatásával vagy alkalmazkodásával. A társadalmi emlékezetben ezzel párhuzamosan megerősödött az áldozati önértelmezés: a németek egy része elsősorban a bombázások, a katonai vereség, a kitelepítések, a hadifogság és a családi veszteségek elszenvedőjeként tekintett önmagára, miközben a német állam által üldözött és meggyilkolt emberek szenvedése, illetve a társadalom saját felelőssége háttérbe szorult. 

Különösen figyelemre méltó, hogy a nemzetiszocializmus alapvető helyességébe vetett hit nem tűnt el azonnal a háború után. Az idézett felmérések szerint 1968-ban is a nyugatnémet megkérdezettek 55%-a vélte úgy, hogy a nemzetiszocializmus alapvetően jó eszme volt, amelyet rosszul valósítottak meg; 1977-re ez az arány 26%-ra csökkent. Ezek az adatok arra utalnak, hogy a politikai rendszer összeomlása és a társadalmi tudat átalakulása két különböző folyamat. A történelmi felelősséggel való szélesebb körű szembenézéshez nem volt elegendő a diktatúra bukása: generációs konfliktusokra, a történelmi tények feltárására, a közbeszéd átalakulására és az intézményes emlékezet kialakulására is szükség volt.

A jelenség egészét ezért a diktatórikus ideológiához való identitásvédő ragaszkodás, a kollektív tagadás és az utólagos morális önfelmentés összefüggő mechanizmusaként írhatjuk le. Lényege, hogy az ideológia követői a valóságot cáfoló bizonyítékok megjelenése után sem feltétlenül magát a korábbi meggyőződésüket adják fel, hanem annak értelmezését alakítják át úgy, hogy megőrizhessék saját erkölcsi és közösségi önazonosságukat. A vezető személyének hibáztatása, az eredeti eszmék idealizálása, a felelősség szétosztása vagy áthárítása és a közösség áldozati szerepének hangsúlyozása mind ennek a védekező folyamatnak a megnyilvánulásai lehetnek.

A történelmi példa legfontosabb tanulsága, hogy a politikai kiábrándulás nem azonos az erkölcsi és szellemi megtéréssel.Egy társadalom felismerheti, hogy vezetője hazudott neki, hogy politikája katasztrofális következményekkel járt, és hogy az általa hirdetett célok megvalósítása embertelen bűnökhöz vezetett, mégsem feltétlenül jut el saját korábbi meggyőződéseinek kritikai felülvizsgálatáig. A legmélyebb változás ugyanis nem pusztán annak belátása, hogy a vezető megtévesztette a közösséget, hanem annak felismerése is, hogy a közösség tagjai milyen módon járultak hozzá a megtévesztés fennmaradásához, és milyen személyes felelősségük volt annak következményeiben.

Zebegény, 2016

Évközi 32. hét, csütörtök

Olvasmány (Filem 7–20)

A következő felolvasásra szánt írás Pál apostol Filemonhoz írt levele, amelynek témája nem egyszerűen egy személyes konfliktus rendezése, hanem annak megmutatása, hogyan alakítja át Krisztus szeretete az emberek egymáshoz való viszonyát. A 7. versben a σπλάγχνα, vagyis eredeti jelentésében a belső szerveket, átvitt értelemben pedig a mély emberi érzéseket, együttérzést jelölő kifejezés arra utal, hogy Filemon szeretete mások belső világát képes megnyugtatni és megerősíteni. Pál ugyan rendelkezne apostoli tekintéllyel ahhoz, hogy utasítsa Filemont, mégsem parancsot ad, hanem a παρακαλῶ, vagyis kérlek, bátorítalak, hozzád fordulok kifejezéssel a szeretetre alapozott önkéntes döntést helyezi előtérbe. Kérésének középpontjában Onezimusz áll, akinek neve a görög ὀνήσιμος szóval rokonítható, jelentése: hasznos, előnyös; Pál pedig tudatos szójátékkal állítja szembe korábbi ἄχρηστος, azaz haszontalan állapotát jelenlegi εὔχρηστος, vagyis hasznossá vált helyzetével. A szójáték azonban nem az ember értékét méri a munkateljesítményén, hanem azt mutatja meg, hogy a Krisztussal való találkozás az emberi kapcsolatokat is képes új alapokra helyezni. A levél történeti hátterében az ókori rabszolgatartó társadalom áll, amelyben Onezimusz Filemon tulajdonaként és társadalmi alárendeltjeként élt. Pál azonban a 16. versben radikálisan új szemléletet kínál, amikor azt kéri, hogy Filemon ne csupán rabszolgaként, hanem ἀδελφὸν ἀγαπητόν, azaz szeretett testvérként fogadja vissza Onezimuszt. A οὐκέτι ὡς δοῦλον ἀλλὰ ὑπὲρ δοῦλον fordulat – „többé nem mint rabszolgát, hanem rabszolgánál is többet” – nem pusztán érzelmi közeledést jelent, hanem az emberi méltóság és a közösséghez tartozás új értelmezését. A 17. versben megjelenő προσλαβοῦ αὐτὸν ὡς ἐμέ felszólítás, vagyis „fogadd őt úgy, mint engem”, a keresztény testvériség egyik legmélyebb következményét fogalmazza meg: amit a másik emberrel teszünk, abban Krisztushoz és az ő közösségéhez való viszonyunk is kifejeződik. Pál még azt is vállalja, hogy Onezimusz esetleges tartozását magára veszi, a ἐμοὶ ἐλλόγα, vagyis „írd az én számlámra” kifejezéssel a kiengesztelődés anyagi és erkölcsi terhét is magára vállalva. A 20. versben ismét előkerül a σπλάγχνα szó, amikor Pál arra kéri Filemont, hogy Krisztusban adjon nyugalmat az ő szívének: a valódi kiengesztelődés tehát nem elvont vallási eszme, hanem konkrét emberi döntés, amelynek következménye a másik ember méltóságának helyreállítása. A Krisztusban megújult ember már nem a társadalmi rang, a hasznosság vagy a múltbeli hibák alapján ítéli meg embertársát, hanem képes benne felismerni a szeretett testvért.

Evangélium (Lk 17,20–25)

A farizeusok azzal a kérdéssel fordulnak Jézushoz, hogy mikor jön el Isten országa, amellyel feltehetően annak felismerhető, történelmi és eszkatologikus megjelenésére várnak. Jézus azonban megváltoztatja a kérdés szemléleti alapját. A βασιλεία τοῦ θεοῦ, vagyis Isten országa nem területet vagy politikai berendezkedést jelent, hanem Isten királyi uralmát, cselekvő jelenlétét és üdvözítő hatalmát. A 20. versben szereplő μετὰ παρατηρήσεως kifejezés arra utal, hogy Isten országa nem olyan külső megfigyeléssel, számítgatással vagy előre meghatározható jelek alapján érkezik, amilyet a kérdezők várnak. A 21. vers híres kijelentése – ἡ βασιλεία τοῦ θεοῦ ἐντὸς ὑμῶν ἐστιν – szó szerint úgy fordítható, hogy „Isten országa bennetek/köztetek van”, de a ἐντός jelentésének és a megszólított farizeusok személyének figyelembevételével itt a „köztetek van” vagy „körötökben van” értelmezés különösen indokolt: Jézus személyében Isten uralma már jelen van azok között is, akik nem ismerik fel őt.

A következő két versben azonban Jézus már nem a farizeusokhoz, hanem tanítványaihoz fordul, és az Emberfia napjának jövőbeli megjelenéséről beszél, így a szöveg világosan megkülönbözteti Isten országának már jelen lévő valóságát annak végső, nyilvánvaló beteljesedésétől. A μὴ ἀπέλθητε μηδὲ διώξητε felszólítás – „ne menjetek el, és ne fussatok utána” – arra figyelmeztet, hogy a tanítványok ne hagyják magukat megtéveszteni olyan emberek által, akik egy-egy helyhez, személyhez vagy rendkívüli eseményhez kötik az Emberfia eljövetelét. Jézus a villámlás képével érzékelteti, hogy az Emberfia megjelenése nem titkos, szűk kör számára fenntartott esemény lesz, hanem mindenki számára felismerhető, egyetemes jelentőségű történés. A 25. vers azonban az egész gondolatmenet legfontosabb teológiai fordulatát adja: πρῶτον δὲ δεῖ αὐτὸν πολλὰ παθεῖν καὶ ἀποδοκιμασθῆναι, vagyis „előbb azonban sokat kell szenvednie és el kell vettetnie ettől a nemzedéktől”. A δεῖ, azaz „kell” kifejezés Lukácsnál gyakran Isten üdvözítő tervének szükségszerűségét jelöli, az ἀποδοκιμασθῆναι pedig az elutasítás, alkalmatlannak minősítés és félreállítás jelentésárnyalatait hordozza. A Messiás tehát nem a földi hatalom látványos érvényesítésével kezdi meg uralmát, hanem a szenvedés, az elutasítás és az önátadás útján nyilatkoztatja ki Isten szeretetét. A szakasz történeti és irodalmi összefüggésében ez a kijelentés előkészíti Jézus jeruzsálemi szenvedését, és megakadályozza, hogy Isten országát pusztán diadalmas, politikai vagy látványos eseményként értelmezzük. Isten országa tehát már jelen van Krisztus személyében, de teljes valósága csak a szenvedésen és elutasításon át vezető üdvösségtörténet végső beteljesedésében válik mindenki számára nyilvánvalóvá.

Elmélkedés

Isten országa nem ott válik felismerhetővé, ahol az ember hatalmat, tekintélyt és látványos eredményeket keres, hanem ott, ahol Isten szeretete átformálja az emberi gondolkodást és kapcsolatokat. Aki Krisztusban felismeri a másik ember testvéri méltóságát, az többé nem a társadalmi helyzete, hasznossága, múltja vagy hibái alapján ítéli meg, hanem képes benne ugyanazt az emberi értéket meglátni, amelyet Isten ismer fel benne.

A keresztény élet a mindennapi döntéseink átalakítását kívánja: megbékélést ott, ahol ellenségeskedés van, elfogadást ott, ahol kirekesztés, és testvéri közösséget ott, ahol alá-fölérendeltség uralkodik. Isten országa nem csupán valami, amire a jövőben várunk, hanem olyan valóság, amelynek már ma láthatóvá kell válnia bennünk és közöttünk: minden alkalommal, amikor a másik embert nem eszköznek, hanem testvérnek tekintjük.

3. Lelkiismeretvizsgálati kérdések (puncta)

Egzisztenciális szempontok

• Milyen szempontok alapján ítélem meg az embereket: társadalmi helyzetük, műveltségük, hasznosságuk, múltjuk és teljesítményük szerint, vagy képes vagyok minden emberben felismerni az önmagában megkérdőjelezhetetlen méltóságot?
• Van olyan ember az életemben, akit a múltja, hibái vagy velem szembeni korábbi magatartása miatt már nem vagyok hajlandó testvérként elfogadni?
• Mennyire határozza meg döntéseimet a hatalom, a tekintély, az elismerés és a társadalmi megbecsülés iránti vágy, és mennyire vagyok kész lemondani ezekről mások javára?
• Életem mely területén kellene megváltoztatnom a másokhoz való viszonyomat ahhoz, hogy Isten szeretete valóban felismerhetővé váljon környezetemben?
• Ha valaki a mindennapi magatartásomat figyelné, felismerné belőle, hogy egy olyan világ építésén fáradozom, amelyben az emberek nem egymás fölé, hanem egymás mellé kerülnek?

A lelkem

• Mennyire vagyok képes felülvizsgálni azokat a korábbi ítéleteimet, amelyekkel embereket véglegesen besoroltam, megbélyegeztem vagy kizártam az életemből?
• Amikor valaki hibázik velem szemben, képes vagyok-e különválasztani a személyét a cselekedetétől, vagy a sérelem hatására egész emberi értékét megkérdőjelezem?
• Képes vagyok-e úgy kiengesztelődni valakivel, hogy közben nem akarom mindenáron megőrizni a fölényemet, az igazamat vagy a másik fölötti erkölcsi tekintélyemet?
• Mennyire határozza meg emberi kapcsolataimat az, hogy másoktól mit kapok, és mennyire tudok úgy szeretni, hogy nem várok minden esetben viszonzást?
• Amikor bizonytalanságot, konfliktust vagy elutasítást tapasztalok, képes vagyok-e megőrizni belső szabadságomat, vagy félelmeim és indulataim irányítják a döntéseimet?

A hitem

• Isten országát elsősorban jövőbeli jutalomként vagy rendkívüli vallási élményként várom, vagy felismerem, hogy már most is részt kell vennem annak építésében?
• Észreveszem Isten jelenlétét azokban az egyszerű, hétköznapi helyzetekben, amikor lehetőségem nyílik megbocsátani, elfogadni, segíteni vagy kiengesztelődni?
• Képes vagyok úgy tekinteni a másik emberre, ahogyan Krisztus tekintett Onezimuszra: nem a múltja vagy társadalmi helyzete, hanem a benne rejlő új élet lehetősége alapján?
• Elfogadom azt, hogy Krisztus követése nem mindig sikerrel, elismeréssel és konfliktusmentességgel jár, hanem olykor az önérdek feladását, az igazság melletti kitartást és a szeretetből vállalt áldozatot kívánja?
• Milyen konkrét emberi kapcsolatomat kellene ma más alapokra helyeznem ahhoz, hogy ne csupán beszéljek Isten országáról, hanem valóban annak tanúja legyek?