„Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”
János evangéliuma hatodik fejezetének részlete, amelyet ma felolvastunk az ígéret és a beteljesedés, a típus (typos) és az antítípus feszültségeit hordozza magában. Jézus kafarnaumi beszéde nem a semmiben lebeg; szálai mélyen visszanyúlnak abba a teológiai hagyományba, amely végső formájába szerkesztette és átörökítette nekünk azt a gondolkodást, amely a Második Törvénykönyv történelemszemléletét közvetíti számunkra. Ha meg akarjuk érteni Krisztus szavainak megrendítő üzenetét és realizmusát, vissza kell térnünk Mózes beszédéhez, amelyet népének mondott az Ígéret Földjének küszöbén. Mózes az emlékezetet (zakhar) teszi meg az Izrael egyetlen egzisztenciális pajzsának.
A pusztában Isten a manna révén egy különös, szinte szigorú pedagógiát gyakorolt. A manna – ahogyan a héber elnevezés kérdése mutatja: man hu? („mi ez?”) – a radikális bizonytalanság és az abszolút kiszolgáltatottságban kapott eledel volt; olyan táplálék, amelyet sem az Egyiptomban raboskodó atyák, sem a jelen lévő generáció 40 év pusztai vándorlást követően addig nem ismert. Miért tette ezt az Úr? Azért, hogy Izraelt kiragadja a tiszta materialitás immanenciájából, vagyis a földhözragadt anyagi csőlátásból, a fogyasztói szemlélet csapdáiból, a puszta fizikai szükségletek szintjére való süllyedéstől, hogy megértesse vele: az ember nemcsak kenyérrel él, hanem mindazzal, ami az Úr szájából származik. A pusztai vándorlás az érzéki és anyagi világ „zajtalanítása” volt, egy lényegi tisztulás, amelyben a népnek meg kellett tanulnia, hogy a létezés végső oka nem a saját keze munkája, hanem az Istenben való élet tiszta ajándéka.
Azonban az emberi természet tragédiája – amelyet Mózes oly prófétai éleslátással diagnosztizál – a jóléti amnézia. Amint a nép átlépi Kánaán határát, amint a hiányt felváltja a szaturáció, a jóllakottság, a jóléti elkényelmesedés, a búza, a bor és a szép házak bősége, a szív hajlamos lesz “megemelkedni”, önteltté válni. Beáll a funkcionális vakság, az én-kiszolgáló torzítás: „Az én erőm szerezte nekem ezt a gazdagságot!” Az ember kiszakítja önmagát eredendő kontextusából; elfelejti az Egyiptomból kivezető kart, elfelejti a skorpiókkal teli pusztát, és a másodlagos okot – a saját munkáját – megteszi elsődleges oknak. A bőség így válik a szövetség legnagyobb próbatételévé.
Kafarnaumban Jézus pontosan ezzel a jóléti amnéziával, a materiális horizontba záródott vallási gondolkodással találkozik. A sokaság, amely látta a kenyérszaporítást, újra a mózesi mannát követeli, de egy kognitív torzulás révén: ők a mannát a földi jólét, a politikai biztonság és a metabolikus, vagyis gyomorközpontú kielégülés prototípusává kicsinyítik le. Jézus válasza pedig egy radikális, metafizikai kopernikuszi fordulat. Nem kevesebbet állít, mint hogy a pusztai manna csupán árnyék volt, egy pedagógiai mutató, amely a valódi valóságra irányul: „Én vagyok az élet kenyere.”
Amikor Jézus kimondja, hogy az Ő Teste, szó szerint húsa valóságos étel, és az Ő vére valóságos ital, a hallgatóság felzúdul. „Hogyan adhatja ez a húsát...?” – kérdezik, és ez a „Hogyan?” a hitetlenség örök kérdése, amely megakad az anyagi felszínen. Jézus hallgatói azonban eleve hibásan gondolkodtak, sok volt bennük az érzelmi előítélet: Krisztus szavait a fizikai szinten értelmezték, képtelenek voltak felemelkedni a szentségi realizmus magasságába. Nem értették, hogy a Test – a hús –, amelyről az Úr beszél, nem a puszta biológiai anyag, hanem a Szentlélek által átjárt, az Atyának odaadott és a feltámadásban megdicsőült Egzisztencia.
Mózesnél az emlékezés az identitás megtartásának eszköze volt a kánaáni bőség gőgje ellenében. Jézusnál az emlékezés az Eucharisztia szentségévé válik: az egyház identitásának alapja. Az Úr nem egy elvont tanítást hagy ránk, hanem Önmagát – teljes Önmagát –, hogy a kölcsönös benne-lakás (communio) által részesedjünk az isteni természetben. „Aki eszi az én Testemet... az bennem marad, és én őbenne.” Ez a szövetség végső, Krisztus központú beteljesedése. A viszony többé nem egy külső törvény küszködő megtartása, hanem ontológiai és pneumatikus egység a Fiúval.
Jézus felállítja az élet tiszta ok-okozati láncolatát: ahogyan Ő az Atya által él, úgy az Őt vevő hívő is Őáltala fog élni. Ez az igazi válasz a Második Törvénykönyv nagy dilemmájára. Az ember önmagában – legyen bármilyen gazdag Kánaán földjén – hordozza a halál csíráját. Ha elvágja magát az elsődleges létfenntartó októl, ha azt hiszi, saját ereje tartja fenn, spirituális pusztulásra van ítélve. Az Eucharisztia az a viszonyítási pont, ahol az ember elismeri radikális függőségét: nemcsak földi kenyérrel élünk, hanem a testté lett és a szentségi módon köztünk lévő Igével.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése