Miért veszünk részt szentmisén? Megfontolások és bibliai szempontok

Amennyiben pusztán kánonjogi síkon közelítjük meg a kérdést, akkor a válasz egyszerűnek tűnik: azért, mert az Egyház előírja a szentmisén való részvételt. Ez azonban nem a legmélyebb válasz, és nem is az a válasz, amelyet a katolikus hit és vallás tanítása mint saját önértelmezését adja. Az Egyház ugyanis nem önkényesen alkot szabályokat, hanem a hit valóságából és az ember természetéből következő igazságokat fogalmazza meg normák formájában. Ezért a szentmisén való részvétel kötelezettsége sem jogi rendelkezésként érthető meg helyesen, hanem egy olyan összefüggésrendszerből, amelynek végső alapja maga a Szentháromság.

1. A keresztény tanítás szerint a világmindenség végső alapja nem egy személytelen energia, nem egy vak természeti törvény, hanem az egy Isten három személyben. Az Atya a lét forrása, akitől minden ered; a Fiú az örök Ige, aki által minden lett; a Szentlélek pedig, aki az Atyától és a Fiútól származó isteni személy, akit a teológiai hagyomány az Atya és a Fiú kölcsönös szereteteként is leír az isteni szeretet személyes köteléke, aki minden teremtményt az Atya és a Fiú közösségébe von. A világ, annak tere és ideje tehát nem önmagában áll fenn, hanem Isten teremtménye, Isten gondviselése révén marad fenn és Isten felé tart. A teremtés legmélyebb szerkezete ezért nem pusztán oksági, hanem teleologikus: minden létező végső célja visszatérni ahhoz, akitől ered. Ez különösen igaz az emberre.

2. Az ember nem csupán fejlett biológiai szervezet, hanem az Isten képmása és hasonlósága teremtett lény. Az emberi személy emlékezetében, értelmében és akaratában tükröződik a Szentháromság képe. Az ember szelleme természeténél fogva nyitott az igazságra, a jóságra és a szépségre, mert ezek végső forrása is maga az Isten. Az ember ezért nem egyszerűen boldogságot keres, hanem tudatosan vagy tudattalanul Istent keresi. Minden vágy, minden szeretet, minden igazságkeresés végső mélységében a Teremtő utáni vágyakozás rejlik.

A keresztény hagyomány ezt úgy fogalmazza meg, hogy az ember végső célja a visio beatifica, a boldogító istenlátás. Az ember nem azért teremtetett, hogy néhány évtizedet éljen a földön, majd eltűnjön, hanem azért, hogy részesedjen az isteni életben. A mennyei boldogság nem jutalom a szó hétköznapi értelmében, hanem az ember természetfeletti beteljesedése. Az ember akkor lesz teljesen önmaga, amikor létét teljesen Istenben éli.

3. A bűn következtében azonban az ember természetes Istenre történő irányultsága sebet kapott. A test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége folyamatosan elhomályosítják az ember célját. A test, a világ és az ördög állandóan arra ösztönzik az embert, hogy önmagát tegye meg végső mércének. Emiatt az ember önerejéből nem képes eljutni végső rendeltetésére. Szüksége van arra, hogy Isten nyissa meg számára az utat.

4. Ezt követhetjük nyomon az üdvtörténetben és a kinyilatkoztatásban. Isten nem hagyta magára az embert, hanem fokozatosan feltárta neki önmagát. A kinyilatkoztatás csúcspontja a megtestesülés lett, amikor az örök Ige emberré lett Jézus Krisztusban. Krisztus nem egyszerűen tanítást hozott, hanem saját személyében lett az út, az igazság és az élet. Nem pusztán megmutatta az üdvösség útját, hanem ő maga lett az üdvösség útja.

5. A megváltás azonban nem maradt egyszeri történelmi esemény. Krisztus nemcsak meghalt és feltámadt, hanem megalapította Egyházát, hogy üdvözítő műve minden nemzedék számára jelenvaló maradjon. Az Egyház ezért nem vallási szervezet a sok közül, hanem Krisztus misztikus teste. A hívő ember nem pusztán Krisztus tanításához kapcsolódik, hanem Krisztus testébe épül bele.

Az Egyház életének alapvető dimenziói a hitvallás (martyria), az istentisztelet (leiturgia), a szeretetszolgálat (diakonia), amelyek az egyházi közösségben (koinonia) valósulnak meg. A hitből fakad az imádság, az imádságból fakad a szeretet. Ahol a liturgia eltűnik, ott előbb-utóbb a hit is elsorvad, és a szeretetszolgálat is puszta humanitárius tevékenységgé válik. Ezért a keresztény élet középpontja mindig a liturgia.

6. A liturgia középpontja pedig az Eucharisztia. A keresztény beavatás szentségei közül a keresztség adja az új életet, a bérmálás megerősíti azt, az Eucharisztia pedig táplálja és beteljesíti. Nem véletlen, hogy a Katolikus Egyház az Eucharisztiát nevezi az egész keresztény élet forrásának és csúcsának.

Ennek oka az, hogy az Eucharisztia nem egyszerűen kegyelmet közvetít. Az összes többi szentség kegyelmet ad, az Eucharisztiában azonban magát Krisztust vesszük magunkhoz, mert ő adja magát. A szentáldozásban nem csupán valamilyen lelki erőt kapunk, hanem a megdicsőült Krisztussal lépünk valóságos közösségre. Ez a földi életben elérhető legteljesebb egyesülés Istennel.

A szentmise ezért nem pusztán közös imádság vagy vallási összejövetel. A szentmise az az esemény, amelyben Krisztus húsvéti misztériuma szentségi módon jelenvalóvá válik. Az anamnézis által az Egyház nem egyszerűen emlékezik Krisztus áldozatára, hanem annak kegyelmi valóságába kapcsolódik be. Az epiklézis által a Szentlélek működése teszi jelenvalóvá Krisztust. A doxológia pedig visszavezeti az egész teremtést az Atya dicsőítésébe. A szentmise tehát a Szentháromság életének egyfajta földi lenyomata és megjelenítője.

Ha mindez igaz, akkor a kérdés logikai szerkezete megváltozik. Nem azt kell kérdeznünk, hogy miért kötelező misére menni. Hanem azt kell kérdeznünk, hogy miként akar valaki eljutni a keresztény élet végső céljához, ha tudatosan és tartósan távol marad attól a helytől, ahol Krisztus önmagát adja számára.

7. A keresztény ember végső célja az Istennel való egyesülés mindörökre. Az ehhez vezető kegyelmi élet forrása Krisztus. Krisztus önmagát a legteljesebb földi módon az Eucharisztiában adja. Az Eucharisztia rendes ünneplési formája a szentmise. Ebből logikailag következik, hogy a szentmisétől való tudatos és tartós távolmaradás ellentétes a keresztény ember által vallott végső céllal.

Ez nem azt jelenti, hogy Isten ne üdvözíthetne valakit rendkívüli módon; nem jelenti azt sem, hogy az akadályoztatásból vagy betegségből adódó misemulasztás elszakítana Istentől, de emlékeztet arra, hogy a kötelezettség szándékos és könnyelmű elhanyagolása a kegyelmi élet megszakadását jelenti. A következtetés ennél mélyebb. Aki valóban Krisztushoz akar tartozni, annak természetes vágya lesz az a hely, ahol Krisztus önmagát adja. Aki pedig tudatosan és tartósan távol marad ettől, az saját maga által vallott cél és az ahhoz rendelt eszköz közötti kapcsolatot bontja meg.

Ezért a katolikus ember számára a szentmisén való részvétel elsősorban nem egy külső kötelezettség, hanem identitásának belső következménye. Nem azért megy misére, mert egy szabály erre kötelezi, hanem azért, mert Isten szeretetből teremtette, Krisztus által nyert megváltást, a Szentlélek által él, és végső célja az isteni életben való részesedés. A szentmise ennek az egész valóságnak a szentségi középpontja. A keresztény ember tehát nem azért jár misére, mert muszáj, hanem azért, mert ott találkozik legteljesebben azzal, akiért létezik, akitől ered, és akihez örökké tart.

Ahhoz, hogy lássuk, a szentmise egyenesen a kinyilatkoztatás magvából fakad, a Szentírást kell alapul vennünk. Íme a teljes, tematikusan rendszerezett szentírási megalapozás.

1. A közvetlen jézusi parancs: „Ezt cselekedjétek!”

A legelső és legnyilvánvalóbb ok, amiért a keresztények misére (azaz az Eucharisztia megünneplésére) járnak, az, hogy maga Jézus Krisztus hagyta meg ezt parancsba az utolsó vacsorán. Ez nem egy opcionális tanács, hanem az Úr végrendelete.

• Lk 22,19: „Azután vette a kenyeret, hálát adott, megtörte és odaadta nekik ezekkel a szavakkal: »Ez az én testem, amely értetek adatik. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!«”
• 1Kor 11,24–25: Szent Pál megerősíti, hogy a jeruzsálemi események után az ősegyház ezt a parancsot változtatás nélkül követte: „...hálát adott, megtörte és így szólt: »Ez az én testem értetek; ezt tegyétek az én emlékezetemre.« Ugyanígy a vacsora után vette a kelyhet is, és így szólt: »Ez a kehely az új szövetség az én véremben; ezt tegyétek, valahányszor isszátok, az én emlékezetemre!«”
• Mt 26,26–28 és Mk 14,22–24: a szinoptikus evangéliumok Eucharisztia-alapítási beszámolói, amelyek rögzítik a kenyér és bor Krisztus testévé és vérévé változtatását.

2. Az örök élet és a Krisztussal való egység feltétele

Jézus János evangéliumának tanúsága szerint világossá teszi, hogy az Eucharisztiában való részesedés nem egy jámbor hobbi, hanem a lelki életben maradás feltétele. „Jézus ekkor ezt mondta nekik: »Bizony, bizony mondom nektek: ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon... Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne.«” (Jn 6,53–56)

Amennyiben a keresztény ember célja az Istennel való egyesülés, a Szentírás szerint ennek legközvetlenebb földi módja a szentáldozás, amelyhez rendes módon a Szentmisén, mint az Úr által alapított liturgikus étkezésen járulhat.

3. Az ősegyház állandó gyakorlata

Az apostolok és az első keresztények pontosan értették Jézus szavait, ezért a „kenyértörés” a mindennapi és vasárnapi életük tengelyévé vált. Az Apostolok Cselekedeteinek beszámolója szerint ez volt az első keresztény közösség négy alappillére: „Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és a közösségben, a kenyértörésben és az imádságban.” (ApCsel 2,42)
Hasonló módon  az Apostolok Cselekedetei 20,7 arról tanúskodik, hogy a vasárnap (a hét első napja, a feltámadás napja) miért vált a kötelező gyülekezés napjáért: „A hét első napján pedig, amikor egybegyűltünk a kenyértörésre, Pál beszélt hozzájuk…” Pál apostol levelében kifejti, hogy a mise nem magányos magánáhítat, hanem a közösség Krisztus testévé kovácsolódása: „A háládatosság kelyhe, amelyet megáldunk, nemde részesedés Krisztus vérében? S a kenyér, amelyet megtörünk, nemde részesedés Krisztus testében? Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mert mindnyájan egy kenyérből részesedünk.” (1Kor 10,16–17)

4. Újra és újra felmerül a modern érv: „Én otthon, a természetben is tudok imádkozni, nem kell ehhez templomba mennem.” A Szentírás már a legelső században válaszolt erre a kifogásra, határozottan elítélve a közösségi liturgiától való távolmaradást. A Zsidókhoz írt levél szerzője így fogalmaz: „Saját összejövetelünket el ne hagyjuk, amint szokásuk némelyeknek, hanem intsük egymást annál inkább, minél inkább látjátok közeledni a napot.” (Zsid 10,25)

5. A szentmise misztériumára a teljes Ószövetség rámutatott. Ahhoz, hogy a keresztény ember megértse a saját kultuszát, részt kell vennie annak beteljesítésében. Malakiás próféciája példának okáért arról szól, hogy a zsidó templomi áldozatot felváltja egy egyetemes, tiszta áldozat az egész világon (ez a szentmise): „Hiszen napkelettől napnyugatig nagy az én nevem a nemzetek között, és minden helyen jóillatú áldozatot és tiszta ételáldozatot mutatnak be nevemnek…” (Mal 1,11) Viszont leginkább a Kiv 12. fejezete tárja fel előttünk a misztériumot. Az Egyiptomból történt szabaduláskor nem volt elég leölni a bárányt és a vérét az ajtófélfára kenni, a bárány húsát el is kellett fogyasztania a kivonulásra, a szövetségkötésre és a néppé válásra készülő mózesi csoportnak.  Krisztus az új pászkabárány (vö. 1Kor 5,7), akit a szentmisén veszünk magunkhoz.