A mai evangéliumban egy különös fordulatnak vagyunk tanúi. Jézus közvetlenül előtte kemény szavakkal illette azokat a galileai városokat, amelyek csodái ellenére sem tértek meg. Az ember talán azt várná, hogy ezután csalódottságának ad hangot vagy ítéletet mond a városok fölött. Ehelyett azonban egészen más történik: Jézus imádkozni kezd. Ez az imádság nem panasz, hanem hálaadás. Mintha azt mondaná: az emberi elutasítás sem tudja meghiúsítani Isten megváltó tervét. Az Atya üdvözítő akarata továbbra is a beteljesedés útján halad előre.
Ez az első tanítás számunkra. A hit története soha nem pusztán az emberi sikerek vagy kudarcok története. Az evangélium nem azért igaz, mert sokan elfogadják, hanem azért, mert az evangélium lapjain az Atya kinyilatkoztatásával találkozunk. Jézus nem az emberek reakcióiból indul ki, nem azokra reagál, hanem az Atya akaratát közvetíti.
Az evangélista különösen jelentős igét használ: ἐξομολογοῦμαί σοι. Bár ez a kifejezés a Szentírás más helyein a bűnök megvallását is jelentheti, ebben a kontextusban nem bűnvallomást, hanem nyilvános, dicsőítő hálaadást fejez ki. Jézus hálát ad az Atyának, aki „elrejtette ezeket a bölcsek és okosak elől, a kisdedeknek pedig kinyilatkoztatta”.
Vajon Isten az értelem ellen volna? Vajon a tudás akadálya lenne a hitnek? Az egész Szentírás világosan mutatja, hogy erről szó sincs. Hiszen maga a Bölcsesség könyve, a Zsoltárok könyvének imái és Szent Pál is arra hívnak, hogy az ember értelmével keresse Istent. A probléma nem a bölcsesség, hanem az önmagába zárkózó bölcsesség. Nem az értelem a probléma, hanem az önelégült okoskodás.
A görög szövegben szereplő σοφοί (szofoi) és συνετοί (szünetoi) nem egyszerűen művelt embereket jelölnek, hanem azokat, akik már úgy gondolják, hogy nincs szükségük ajándékra, mert mindent birtokolnak. Velük állnak szemben a νήπιοι (népioi), a „kisdedek”. Nem életkoruk miatt, hanem azért, mert tudják, hogy a legfontosabbat nem lehet megszerezni, csak elfogadni.
Ez a Biblia egyik legmélyebb törvénye. Már Ábrahám történetében is látjuk a felismerést, hogy Isten az „ég és föld Ura” (Ter 24,3.7), akit Izrael a „menny Isteneként” dicsőít (Ezdr 5,11), s akinek örökké tartó szeretetét ünnepli a zsoltáros (Zsolt 136,26). Az Ószövetség Istene mindig nagyobb annál, mint amit az ember birtokolni képes. Ezért csak az találhat rá, ki nyitott marad iránta.
Jézus azonban nem áll meg ezen a ponton. Imáját követően olyan kijelentést tesz, amely az egész Újszövetség egyik legmélyebb krisztológiai mondata: „Senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, és az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni.” Ez már nem egyszerű prófétai beszéd. Itt bepillantást kapunk a Szentháromság benső életébe. A görög ἐπιγινώσκειν (epiginószkein) nem pusztán értelmi ismeretet jelent, hanem teljes és személyes közösséget. Az Atya és a Fiú úgy ismerik egymást, ahogyan csak az örök szeretet ismerhet.
Itt válik érthetővé a János-evangélium prológusának mondata is: „Istent soha senki nem látta; az egyszülött Fiú nyilatkoztatta ki őt” (Jn 1,18). Ugyanez a mély, kölcsönös ismeret fogalmazódik meg Jézus jó pásztorról szóló beszédében is: „Amint az Atya ismer engem, én is ismerem az Atyát” (Jn 10,15). Máté evangéliumában ez a szakasz valóban egyfajta „szentjánosi fényvillanás”: a történeti Jézus szavai mögött egyszerre feltárul az örök Fiú misztériuma.
De ennek nem csupán dogmatikai jelentősége van, ez egy egzisztenciális igazság. Az ember önmagát sem ismeri igazán addig, amíg nem ismeri Istent. És Istent nem lehet pusztán filozófiai úton birtokba venni. Ezért mondja Jézus: „akit a Fiú ki akarja nyilatkoztatni”.
A hit tehát mindig kegyelem. Szent Pál ezért írja: „A világ a maga bölcsességével nem ismerte fel Istent” (1Kor 1,21), és ugyanő világít rá, hogy Isten a világ szemében balgának látszókat választotta ki, hogy megszégyenítse a bölcseket (vö. 1Kor 1,27). Ugyanez hangzik el Péter hitvallására válaszul Jézus részéről: „Nem a test és vér nyilatkoztatta ezt ki neked, hanem az én mennyei Atyám” (Mt 16,17). A hit nem emberi teljesítmény, hanem ajándék.
És ekkor következik az evangélium harmadik része: „Jöjjetek hozzám mindnyájan…”
Érdemes megfigyelnünk, hogy Jézus nem egyszerűen egy absztrakt tanítást ad, hanem önmagához hív. A görög szöveg három felszólítása fokozatos utat rajzol elénk. Először: jöjjetek – ez a hit kezdete. Aztán: vegyétek magatokra igámat – ez már a tanítványság. Végül: tanuljatok tőlem – ez a Krisztussal való életközösség.
A Biblia számára az „iga” vagy a „járom” mindig valamilyen uralmat, vezetést jelent. A rabbinikus hagyomány beszél a Törvény igájáról és Isten országának igájáról. Jézus nem azt mondja, hogy az embernek nem lesz többé semmilyen kötelezettsége vagy igája, hanem azt, hogy az ő igája más. A görög szó itt rendkívül szép: χρηστός (khrésztosz). Általában úgy fordítjuk, hogy „édes” vagy „könnyű”, de jelentése ennél gazdagabb: azt jelenti, hogy jóságos, jól illeszkedő, az emberhez méretezett. Mintha azt mondaná: az én igám pontosan megfelel annak, amire az ember teremtetett.
Jézus így nem keveredik ellentmondásba önmagával: a kereszt továbbra is kereszt marad, a tanítványi lét pedig megkívánja az önmegtagadást. Azonban az igát Krisztussal együtt hordozva a teher jellege változik meg: már nem külső, idegen kényszerként nehezedik ránk, hanem a szeretet belső formájává válik.
Itt eszünkbe juthat a Mózesnek tett ígéret: „Arcom veled megy, és nyugalmat adok neked” (Kiv 33,14). Az Ószövetség ígérete most Krisztusban teljesedik be. Az a nyugalom, amelyet Izrael keresett, többé nem egy földrajzi hely, nem pusztán a Kánaánba való megérkezés, hanem maga Krisztus személye. Ezért használja az evangélium az ἀνάπαυσις (anapauzis) szót: ez az üdvösség békéje, amelyet csak Isten adhat meg.
Korunk embere minden eddiginél jobban vágyik erre a nyugalomra. Rengeteg információ vesz körül bennünket, de kevés a bölcsesség. Sok a kapcsolat, de kevés az igazi közösség. Sok a teljesítmény, de kevés a tényleges béke. A világ azt ígéri, hogy megszabadít minden tehertől, végül azonban újabb és újabb elvárásokat pakol az emberre.
Krisztus ezzel szemben nem azt ígéri, hogy elveszi az élet súlyát és komolyságát, hanem azt, hogy velünk együtt hordozza azt. Ez a sorsdöntő különbség. A kereszt önmagában elviselhetetlen volna, de amikor Krisztus igájává válik, ugyanaz történik velünk, ami a tanítványokkal az Emmausz felé vezető úton: a külső körülmények és a fájdalmak ugyanazok maradnak, de már velük halad a Feltámadott, ami mindent átértékel.
A mai evangélium végső üzenete nem egyszerűen egy erkölcsi buzdítás, hanem maga a keresztény hit lényege: a Fiú feltárja az Atyát, az ember pedig alázatos szívvel válaszol erre a meghívó kinyilatkoztatásra.
Aki kisdeddé, azaz fogékonnyá válik Isten előtt, az nem kevesebbet, hanem többet kap: beléphet a Fiú és az Atya bizalomteljes és bensőséges szeretetközösségébe. Ebből a közösségből fakad az a nyugalom, amelyet sem a világ sikere, sem kudarca nem adhat meg, mert maga Krisztus az emberi szív igazi és végérvényes nyugalma.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése