Évközi 31. hét, szerda

Olvasmány (Fil 2,12–18)

Folytatjuk Pál apostolnak a Filippiben élő keresztény közösséghez írt levelének értelmezését. Az apostol Krisztus önkiüresítéséről és engedelmességéről szóló himnuszát követően a „tehát” (ὥστε) következtető szóval fordul a filippi közösséghez: ha Krisztus az önátadás útját választotta, akkor követőinek is ezt az életformát kell megvalósítaniuk, nem csupán szavakban, hanem a mindennapokban. A felszólítás, hogy „munkáljátok üdvösségeteket” (τὴν ἑαυτῶν σωτηρίαν κατεργάζεσθε), azt jelenti, hogy a közösség tagjai a már megkapott isteni ajándékot következetes, látható életformává kell, hogy alakítsa: a κατεργάζεσθε ige valaminek a véghezvitelét, kibontakoztatását fejezi ki, tehát az ember csak a saját teljesítményével nem érdemelheti ki az üdvösséget. A többes számú megszólítás arra is figyelmeztet, hogy Pál nem egyének magánvallásosságáról beszél, hanem az egész közösség üdvösséget formáló életéről. A „félelemmel és rettegéssel” (μετὰ φόβου καὶ τρόμου) fordulat annak komoly felismerését jelenti, hogy az ember Isten jelenlétében él, és döntéseinek súlya van; ráadásul éppen azért lehet cselekvő, mert „Isten az, aki munkálja” benne a szándékot és a megvalósítást is (ἐνεργῶν… καὶ τὸ θέλειν καὶ τὸ ἐνεργεῖν). A kegyelem nem helyettesíti az ember szabadságát és felelősségét, hanem belülről teszi képessé arra, hogy akarja és meg is tegye a jót. Ezért szól Pál a zúgolódás (γογγυσμοί) és a vitatkozás, széthúzó okoskodás (διαλογισμοί) nélküli cselekvésről: a kifejezések az ószövetségi pusztai vándorlás népének elégedetlenkedését is felidézik, vagyis azt a magatartást, amely a bizalom helyére újra meg újra a bizalmatlanságot állítja. A keresztény közösségnek ezzel szemben „feddhetetlennek és tisztának” kell lennie, hogy a görbe és eltorzult nemzedék közepette úgy ragyogjon, mint az égitestek (φωστῆρες) a világban: nem önmagát hirdeti, hanem Isten életet adó világosságát teszi felismerhetővé. A „zúgolódás nélküli” közösségi élet és a világban való ragyogás összetartozik, mert a hitelesség nem elsősorban a hangos tanúságtételben, hanem az egymással való bánásmódban válik láthatóvá. Pál saját szenvedését is áldozati képpel értelmezi: a σπένδομαι a kiöntött italáldozatra utal, vagyis kész arra, hogy életét a filippiek hitének áldozatához hozzáadott ajándékként adja oda, mégis öröm tölti el, mert az önátadás nem értelmetlen veszteség, hanem mások hitének szolgálata. A szakasz végén ezért kétszer is az öröm megélésére hív: az igazi keresztény öröm nem a nehézségek hiányából, hanem abból fakad, hogy az ember és a közösség Isten munkájának részese lehet. 

Evangélium (Lk 14,25–33)

A lakomáról szóló elbeszélést követően Lukács evangéliumában arról olvasunk, hogy Jézust nagy tömeg követi, ő azonban megfordul, és olyan szavakat intéz feléjük és hozzánk, amelyek megtörik a felszínes lelkesedést: a tanítványi lét nem azonos azzal, hogy valaki egy ideig Jézus közelében halad. Amikor Jézus azt mondja, hogy aki nem „gyűlöli” apját, anyját, családját, sőt saját életét, nem lehet a tanítványa, a μισεῖ szó erős, szándékosan megrázó megfogalmazás, amely a bibliai-sémi gondolkodásban az elsőbbség és a választás nyelvén is érthető: a Jézushoz való hűségnek minden más emberi kötődésnél előbbre kell kerülnie, nem pedig a család iránti szeretet megszüntetését követeli. A ψυχή nem csupán a lélek elvont fogalmát jelenti, hanem az ember saját életét, így Jézus még a legmélyebb önfenntartó ösztönt is a tanítványság mérlegére helyezi. A kereszt hordozása (βαστάζειν τὸν σταυρόν) az ő követésének része: Jézus nem a szenvedés öncélú keresésére szólít, hanem arra, hogy a tanítvány akkor se tagadja meg Jézust, amikor hűsége áldozattal, veszteséggel vagy elutasítással jár. Ezt követi a toronyépítő és a háborúba induló király két példázata, amelyekben a közös mozzanat a leülés és a józan mérlegelés: a ψηφίζει azt jelenti, hogy valaki számba veszi, kiszámítja a költségeket, a király pedig előre megvizsgálja, képes-e szembenézni a nála erősebb ellenféllel. Jézus ezzel arra figyelmeztet, hogy a tanítvány megnézi, hogy milyen lehetőségei, erőtartalékai vannak és Krisztus követését nem pillanatnyi lelkesedésből kezdi úgy, hogy közben nem gondolja végig, mit jelent egész életét hozzá igazítani. A toronyépítés félbehagyása a vállalás és a kitartás közötti szakadékot mutatja, a király példázata pedig a saját erő korlátainak felismerésére és a békesség keresésére irányítja a figyelmet. A szakasz zárómondata mindezt egyetlen követelménnyé sűríti: aki nem mond le mindenéről, nem lehet Jézus tanítványa; az ἀποτάσσεται ige eredeti használatában elbúcsúzást, elválást is jelent, itt pedig a birtokolt javakhoz való kizárólagos ragaszkodás feladását fejezi ki. Ez nem feltétlenül minden vagyon szó szerinti és azonnali eldobását jelenti, hanem annak elismerését, hogy sem a család, sem az önérdek, sem a vagyon nem válhat olyan végső értékké, amely Jézus követését felülírja. A szakasz tehát nem a szeretet, a családi felelősség vagy az anyagi javak megvetésére tanít, hanem arra, hogy mindezeket csak akkor tudjuk helyesen szeretni és használni, ha nem ezek birtokolnak bennünket. 

Elmélkedés

Jézus tanítványának lenni nem jelenthet pillanatnyi lelkesedést, hanem olyan egész életre szóló döntés, amelyben Krisztus követése minden más értéket a maga helyére tesz. Pál arra emlékeztet, hogy ezt az életformát nem pusztán saját erőnkből kell megvalósítanunk, hiszen Isten maga ébreszti fel bennünk a jóra való vágyat, és ő ad erőt annak véghezviteléhez; Jézus pedig arra figyelmeztet, hogy ezt az ajándékot tudatosan és következetesen kell vállalnunk. Aki valóban Krisztust követi, annak nem kell megvetnie családját, életét vagy javait, de fel kell ismernie, hogy ezek egyike sem válhat fontosabbá az igazságnál, a szeretetnél és az Istennel való kapcsolatnál. A hitelesség ott mutatkozik meg, ahol a zúgolódás helyét a bizalom, az önérdekét az önátadás, a birtoklásét pedig a szabadság veszi át. Nem az a kérdés tehát, hogy mennyit vagyunk hajlandók feláldozni a hitünkért, hanem az, hogy engedjük-e Istent úgy átalakítani az életünket, hogy többé ne önmagunk körül forogjunk, hanem Krisztus szeretetét tegyük láthatóvá.

Lelkiismeretvizsgálati kérdések (puncta)

Egzisztenciális szempontból

• Melyik az az érték, kapcsolat, élethelyzet vagy cél, amelyhez annyira ragaszkodom, hogy miatta nehezen tudok szabadon dönteni?
• Ha ma őszintén mérlegre kellene tennem az életemet, valóban Krisztus követése jelentené-e számomra a legfontosabb irányt, vagy inkább csak egy lenne a sok célom között?
• Milyen befejezetlen „tornyokat” hordozok az életemben: milyen vállalásokat kezdtem el lelkesedéssel, de nem volt bennem elég kitartás a végig vitelükhöz?
• Mennyire vagyok képes elfogadni, hogy az élet értékét nem a megszerzett javak, az elért eredmények vagy mások elismerése határozza meg?
• Ha választanom kellene a kényelmes önérvényesítés és a lelkiismeretem szerinti helyes út között, melyiket választanám, és miért?

A lelkem

• Milyen félelmek miatt ragaszkodom görcsösen emberekhez, tárgyakhoz, megszokásokhoz vagy biztonságot jelentő élethelyzetekhez?
• Mikor válik bennem a jogos elégedetlenség állandó zúgolódássá, amely már nem a változtatást segíti, hanem felemészti az energiáimat és a kapcsolataimat?
• Képes vagyok arra, hogy különbséget tegyek a szeretet és a birtoklás, a felelősség és a túlzott kontroll, az elköteleződés és az önfeladás között?
• Hogyan reagálok, amikor egy fontos döntés áldozatot, bizonytalanságot vagy veszteséget kíván tőlem: elmenekülök, halogatok, vagy képes vagyok józanul mérlegelni és vállalni a következményeket?
• Megengedem magamnak, hogy mások segítsenek, vagy úgy érzem, mindent saját erőmből kell megoldanom, miközben nehezen fogadom el saját korlátaimat?

A hitem

• Csak akkor igyekszem hűségesen élni a hitemet, amikor mások figyelnek, vagy akkor is, amikor senki sem ellenőrzi és nem ismeri el a döntéseimet?
• Hiszem azt hogy Isten nemcsak a jóra való törekvésemet várja el, hanem bennem és általam maga is munkálja a jót?
• Milyen helyzetekben válik a hitem zúgolódássá, panaszkodássá vagy másokkal szembeni ítélkezéssé ahelyett, hogy bizalmat és reményt sugározna?
• Milyen konkrét lemondásra vagy változtatásra hív most Jézus: miről kellene lemondanom ahhoz, hogy szabadabban és hitelesebben kövessem őt?
• Észrevehető-e rajtam, hogy Krisztushoz tartozom: a kapcsolataimban, a konfliktusaim kezelésében, a munkámban, a pénzhez való viszonyomban és abban, ahogyan másokkal bánok?