A szentáldozás Krisztussal és az Egyházzal való közösség és egyesülés, nem pedig a pap személyének szóló visszacsatolás. A pap a szentmisén in persona Christi (Krisztus személyében) jár el; a szentség kegyelmi hatása (ex opere operato) független a pap emberi gyarlóságaitól vagy szimpatikusságától. Ha a hívőben a nézeteltérés miatt neheztelés, harag vagy a megbocsátás megtagadása van jelen, és emiatt nincs a kegyelem állapotában (súlyos bűn tudata), akkor még a hatályos Egyházi Törvénykönyv szerint is helyes, hogy nem áldozik. Ugyanakkor az Evangélium és Egyház tanítása szerint nem a tartózkodás fenntartása a feladat, hanem a mielőbbi kiengesztelődés és a szentségi gyónás. Ha az áldozás elhagyása egyfajta "tiltakozás" a pap felé, az súlyosan téves gondolkodás: a hívő ezzel nem a lelkipásztort szankcionálja, hanem önmagát fosztja meg az Eucharisztia kegyelmeitől.
Az eltolás és a passzív-agresszív megküzdés mintája látható. A pap személyével szembeni konfliktust az egyén eltolja az Istennel vagy a teljes intézménnyel való kapcsolatra, és a szentség megtagadását használja fel tüntető hallgatásként vagy büntetésként. A túlzott személyközpontúság (klerikalizmus) visszája. A hívő a vallási intézményt és a hitéletet túlságosan egyetlen személyhez köti, így a személyközi törés azonnal intézményi elidegenedéshez vezet. Az ilyen magatartás hibás konfliktuskezelési modellt is közvetít. A megbocsátásra, párbeszédre és rendezésre való törekvés helyett a sértődött eltávolodást és a kapcsolatmegvonást mutatja be mintaként.
A gyerekek ebből azt tanulják meg, hogy a hit gyakorlása és a szentségi élet nem elvi alapon nyugszik, hanem szubjektív szimpátiáktól és emberi konfliktusoktól függ. Ha a fiatalok azt látják, hogy a szentáldozás egy személyes sérelem miatt könnyen feladható, számukra is elveszíti az értékét. Ez gyakran a hitéletük teljes elhagyásához vezet. Azt a mintát örökítik át, hogy a nehézségekből és nézeteltérésekből nem kiutat kell keresni, hanem passzív visszahúzódással kell reagálni.
Kibontás:
Ugyanakkor a A KEK 1385 értelmében a szentáldozáshoz való járulás alap feltétele a kegyelmi állapot (súlyos/halálos bűn hiánya). Ha a pappal való összeveszés során a hívő szívében súlyos gyűlölet, harag vagy megbocsátatlanság alakult ki, az valóban akadálya a méltó áldozásnak (KEK 1424, Mt 5,23–24). Ezért ebben az esetben sem a szentáldozástól való puszta távolmaradás a helyes válasz, hanem a megbékélésre való törekvés és a bűnbánat szentségéhez (gyónás) való járulás (KEK 1456). A hívő a pappal szembeni neheztelését kivetíti Istenre, ezzel a szentségi kegyelmet teszi meg személyes konfliktusának áldozatává.
A szentségekhez való jog (213. kánon): „A krisztushívőknek joguk van hozzá, hogy az egyházi pásztoroktól megkapják az egyház szellemi javait, főleg Isten igéjének segítő eszközeit és a szentségeket.” Ezt a jogot az egyházi hatóság sem vonhatja meg önkényesen, és a hívő sem mondhat le róla alaptalanul.
Az áldozáshoz engedés és eltiltás feltételei (912., 915., 916. kánon):
A 912. kánon rögzíti: minden megkeresztelt, akit a jog nem tilt el, engedhető és kell is, hogy engedve legyen a szentáldozáshoz. A 915. kánon a kiközösítettekre és a nyilvánvalóan súlyos bűnben tartósan megmaradókra vonatkozik. A 916. kánon kimondja: aki súlyos bűn tudatában van, megelőző szentségi gyónás nélkül ne áldozzon. A lelkipásztorral való személyes nézeteltérés nem képez egyházjogi akadályt az áldozás előtt. Amennyiben a vita nem torkollott nyilvános eretnekségbe vagy egyházszakadásba, a hívő jogilag teljesen jogosult az áldozásra. Ha a hívő önkényesen megtagadja a szentáldozást, jogilag alaptalanul zárja ki magát a szentségi javakból.
C) Pszichológiai attitűd
Áttolás (Displacement) és Indulatáttétel: A személy a pappal (mint tekintélyszeméllyel) szembeni dühét és csalódottságát áttolja a vallási rítusra és magára az Istennel való kapcsolatra. Mivel a papot közvetlenül nem tudja legyőzni, a szentség megtagadásán keresztül hajt végre szimbolikus bosszút.
Passzív-agresszív önbüntetés: A „nem áldozok” magatartás valójában önbüntetés, amelyet a személy büntetésként szán a papnak („majd megmutatom neki, hogy miatta nem áldozok”). Ez a reakció éretlen személyiségstruktúrára utal. A hívő saját lelki és szentségi életének felelősségét teljes egészében a külső szereplőre (a papra) hárítja, ami a spirituális és érzelmi autonómia hiányát jelzi és nem tudja összeegyeztetni a szívében lévő haragot a szentáldozás szeretet-közösségével. Ahelyett azonban, hogy a haragot dolgozná fel (bocsánatkérés, megbékélés), a szentség felvételét szünteti meg.
D) Szociológiai dimenzió
A hívő képtelen szétválasztani a helyi egyházközség egyik képviselőjével való egyéni konfliktust az Egyház mint intézmény és mint kegyelmi valóság egészétől.
A szentáldozás visszautasítása a vallási közösségen belüli szimbolikus demonstráció. A közösség központi rítusából való kivonulás elidegenedéshez és a hitéleti integráció megbonthatóságához vezet. A szociális tanuláselmélet (Bandura) szerint a gyermekek elsősorban mintakövetés és megfigyelés útján szocializálódnak:
Ebben az esetben a szent dolgok deszakralizációja megy végbe: a gyermek azt tanulja meg, hogy a szentségi élet és a hit nem abszolút értékek, hanem alá vannak rendelve az emberi sérelmeknek és hangulatoknak. Ha a szülő/nagyszülő egy személyes vita miatt eldobja a szentáldozást, a gyermek szemében a szentáldozás elértéktelenedik („ha ilyen könnyen feladható, akkor nem is fontos”).
Másik probléma a torz konfliktuskezelési minta. A gyermek nem a megbékélés és a megbocsátás felnőtt mintáját látja, hanem az elzárkózásért és a megsértődésért járó mintát. Azt tanulja meg, hogy ha konfliktus van valakivel, akkor az egész értékrendből ki kell vonulni. Transzgenerációs vallási elidegenedés: a gyermekekben és unokákban ez a magatartás gyakran cinizmust vált ki – „bement a templomba, de büszkeségből nem áldozott”. Ez a mintázat a gyermekeknél már a miselátogatás elhagyásához, az unokáknál pedig a teljes egyházi elidegenedéshez és vallási szekularizációhoz vezet.
B) Szemiotikai hiba: eszköz-jel (Signum quo) megakadása tárgyi jelként (Signum quod)
A Signum quo (eszköz-jel) olyan áttetsző jel, amelynél az elme nem áll meg magánál a jelnél, hanem rögtön a jelentéshez/valósághoz ugrik. A szentmisében a pap személye Signum quo: eszközi jel, aki Krisztusra mutat. A kijelentésben a beszélő tudata megakad a jelnél: a papot nem eszközi jelként, hanem Signum quod-ként (tárgyi jelként, önmagában álló akadályként) kezeli. Ez kognitív-szemiotikai elakadás.
C) Következetlenség (Non-sequitur) és az elégséges alap elve
Az elégséges alap elve (principium rationis sufficientis) kimondja: mindennek elégséges magyarázattal/alappal kell rendelkeznie.
Bontsuk fel a mondatot logikai szillogizmusra:
- 1. Premissza (p): Összevesztem a pappal. (Személyes konfliktus).
- Implicit 2. Premissza (q): [Ha összeveszek a szentség kiszolgáltatójával, akkor Isten szentsége megszűnik számomra elérhetőnek lenni.]
- Konklúzió (r): Ezért nem járulok szentáldozáshoz.
A logikai tévedés: A levezetés (p→r) formailag és tartalmilag érvénytelen (non-sequitur: „nem következik”). A pappal való vita nem képez elégséges alapot a szentáldozás elhagyására. A szentáldozáshoz való járulás logikai és teológiai feltétele a kegyelmi állapot és a hit, nem pedig a celebráló pappal való szimpatizálás. Az implicit premissza (q) hamis.
D) Mereológiai és felosztási tévedés
A mereológia (rész-egész viszony) alapján a pap csupán rész-eleme az Egyház látható szervezetének, de nem azonos az Egyház teljes szentségi valóságával, sem Isten kegyelmével. A beszélő elköveti a pars pro toto (rész a teljes egész helyett) hibáját: egyetlen rész-elem hibáját vagy a vele való konfliktust az egész szentségi rendszerre érvényesíti.
E) Logikai négyzet és hamis dilemma
A hívő egy hamis dilemmát állít fel: „Vagy teljes szimpátia van köztem és a pap között, vagy nem áldozhatok.” A logikai mezőben létezik a köztes állapot (medium): lehet valakinek személyes feszültsége a pappal, miközben a szentségi életét rendben tartja. A kijelentés a kontrér (ellentétes) viszonyt kontradiktóriusnak (ellentmondónak) állítja be.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése