A mai szentmise első olvasmányában Izajás próféta könyvének részletét olvastuk fel a végső idők eseményéről, midőn az összes nép rádöbben az Úr törvénye megtartásának szükséges voltára, az Isten imádására és a béke törvényének megtartására:
„Az ige, amelyet látomásban kapott Izajás, Ámosz fia, Júdáról és Jeruzsálemről.
Ez történik majd az utolsó napokban:
szilárdan áll az Úr házának hegye a hegyek tetején, kiemelkedik a halmok közül;
és özönlenek hozzá mind a nemzetek.
Odamegy számos nép és így szólnak:
»Jöjjetek, menyjünk fel az Úr hegyére, Jákob Istenének házához!
Hadd tanítson minket útjaira, hogy az ő ösvényein járjunk!«
Mert Sionról jön a tanítás és az Úr igéje Jeruzsálemből.
Ítéletet tart majd a nemzetek között és megfenyít számos népet;
ők pedig kardjaikat ekevasakká kovácsolják és lándzsáikat szőlőmetsző késekké.
Nemzet nemzet ellen kardot nem emel és nem tanulnak többé hadviselést.
Jákob háza, jöjjetek, járjunk az Úr vlágosságában!” (Iz 2,1-5)
1.1 Az Isten imádásának hegye a hely, amelyről kiárad Isten törvényének Világossága. Mindenki, aki elfogadja és hirdeti ezt a Világosságot, a világ világosságává válik (Mt 5,14; Jn 8,12; 12,36; 1Tessz 5,5; Ef 5,8; Jel 21,10).
1.2. Az izajási prófécia beteljesedésének első lépése a pünkösdi nyelvcsoda volt, midőn a különböző nyelvű zarándokok, akik az ünnepekre Jeruzsálembe érkeztek megértették a Péter által hirdetett örömhírt (ApCsel 2,14-36). A végső idők első nagy és maradandó csodája a Lélek kiáradása (Joel 3,1-5), amelynek folytán az összesereglett zarándokok tanúi lehetettek egy prófétai nép megszületésének. A prófétaság lelkének kiáradásával a nép Isten üdvözítő tervének munkatársává vált. Krisztusban a prófétaság végérvényesen visszatért Isten népe körébe (Mt 3,16-17; Mk 1,10-11; Lk 3,21-22; Jn 1,32), feltámadása után pedig népére áradt. A Lumen Gentium zsinati dokumentumban az egyház tagjainak prófétai küldetéséről így ír: „Krisztus, a nagy próféta, aki az élet tanúságával és a szó erejével hirdette meg az Atya országát, dicsőségének teljes kinyilatkoztatásáig betölti prófétai küldetését, nem csupán a hierarchia által, amely az ő nevében és hatalmával tanít, hanem a világi hívek által is, akiket tanúnak állít és a hit érzékével valamint a szó kegyelmével ellát (vö. ApCsel 2,17-18; Jel 19,10), hogy az evangélium ereje a mindennapi életben, a családban és a társadalomban megnyilvánuljon” (LG 35a).
A prófécia beteljesedésének végső állapotáról a Jelenések könyvében olvasunk: „Láttam azokat, akik legyőzték a fenevadat, a képmását és nevének számát, amint az üvegtenger fölött állnak Isten hárfáival és éneklik Mózesnek, Isten szolgájának énekét (Kiv 15,1-21) és a Bárány énekét” (Jel 15,2). A végső időkben a népek felmennek az Úrhoz és együtt örvendeznek az Úr tanításából eredő szabadságuknak (Iz 9,5-6; 11,6-9). Az Isten hegye kiemelkedésének képét (Zsolt 48,3-4) ebből a szempontból érthetjük meg: végül mindenki – a földrajzi és etnikai különbségek ellenére – felismeri, hogy a Krisztusban kinyilatkoztatott békeüzenet az Isten törvényének teljessége (Zsolt 48,9.15). Sajátos jelzés az újszövetségi szentírásban, hogy a karácsonyi békeüzenet (Lk 2,14) befogadását követően pásztorok (2,15-20), majd napkeleti bölcsek (Mt 2,9a-12) hódoltak Jézus előtt (Zsolt 72,10-15; Iz 60,6). Annak felismerése, hogy Krisztus a béke törvénye, az evangélium tanításának megtartása, amely megszüli az igazi békét (Zsolt 46,9-11; 76,4; 119,165) mindazok szívében, akik szeretik és lélekben imádják az Istent.
1.3 Az imádás módjáról János evangéliumában olvashatunk, amely elbeszéli Jézus párbeszédét a szamariai asszonnyal. Ebben Jézus a következőket mondja: „Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi azt imádjuk, akit ismerünk, mert az üdvösség a zsidóktól van. De eljön az óra, és már itt is van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban fogják imádni az Atyát, mert az Atya ilyen imádókat keres magának” (Jn 4,22-23). Az imádság módja és helye ennyiben már nem földrajzi, hanem személyi vonásokat hordoz. Az Atya imádásának helye ennyiben hit a béke törvényében, aki maga Jézus (Jn 8,34; 14,6; 17,17-19).
1.4 A krisztusi törvény békéje a szeretet: „A Krisztusba vetett hit azért üdvözít, mert az élet őbenne nyílik meg radikálisan azon Szeretet felé, amely megelőz és belülről átalakít, velünk együtt és bennünk tevékenykedik” (LF 20).
2.1 A prófécia üzenetének másik kiemelkedő témája az isteni ítélet (Jn 3,19-21) és annak következménye a béke (vö. Mik 4,1-5). „Izrael minden fia, aki megszabadul azokban a napokban, igazságban emlékezik istenre, egybegyűlnek és Jeruzsálembe jönnek és biztonságban laknak mindörökké Ábrahám földjén, amely az övék lesz. Örvendeznek majd, akik szeretik Istent igazságban. Akik pedig gonoszságot és bűnt követnek el, eltűnnek a földről” (Tób 14,8). A népek fölötti ítélet a békére való felszabadításként jelenik meg a Szentírás bölcsességi irodalmában is. Az ítélet aranymíves vizsgálathoz hasonló: „Megvizsgálta őket, mint az aranyat a kohóban és elfogadta őket egészen elégő áldozatul. Látogatásuk idején pedig az igazak felragyognak, olyanok lesznek, mint a szikra, amely a nádasban tovaterjed, ítélkeznek nemzeteken és uralkodnak népeken s az Úr lesz a királyuk örökké” (Bölcs 2,6-8).
2.2 Az Isten üdvözítő szándéka, a béke – boldogságában és létében való részesedés (Jn 5,24.29) – feltárja számunkra belső életének titkát: „Szeretet az Isten: aki szeretetben marad, Istenben marad és isten őbenne. Isten szeretete azzal lesz teljes bennünk, hogy az ítélet napján is lesz reményünk. Mert amilyen ő, olyanok vagyunk mi is ezen a világon” (1Jn 4,16b-17). Isten békéje – létének belső szabadsága és boldogsága – minden teremtmény osztályrésze, a béke az ember teremtményi méltóságának lényege. A gonosz ember még nem ismeri a békét (Zsolt 35,20; 120,6; Iz 48,22), az igazak ellenben meghallják a béke lelkének szavát lelkiismeretükben (Sír 14,1; 28,16; Jer 6,16). Az, hogy Szeretet az Isten – az ember belső nyugalmának és reményének alapját képezi.
2.3 A békére való törekvés Isten üdvözítő akaratának elfogadása (Zsolt 34,15). A békére törekvő ember Istenre hagyatkozik és az ő útmutatásait várja (Lk 1,79).
3.1 A Szentmise imádságai és énekei az evangéliumi üzenet befogadására készítenek fel és elmélyítik szívünkben Jézus tanítását. A könyörgések közül a Collecta fogalmazza meg az Egyház őszinte törekvését a Krisztusi béke megvalósításának előkészítésére: „önts híveid szívébe szent elhatározást, hogy jótettekkel siessünk a közelgő Krisztus elé” (Róm 13,11-14). A krisztusi közösség olyan prófétai nép, amely Isten benső életének szempontjából tekint a világra; legalapvetőbb célja felkészíteni a világot annak felismerésére, hogy Isten békéje a szeretet törvénében nyilvánul meg. A békeszerzés ezért az istengyermekségből fakadó prófétai feladunk (Mt 5,9), amelyet Istenben bízva végezhetünk (Zsolt 25,1-4).
3.2 Az első olvasmányt követő gradualéban és az Evangéliumot megelőző Alelujában arra kérjük az Urat, hogy az olvasmányból hallott prófécia beteljesedjen a mi életünkben: „Hisz senki, aki tebenned bízik, meg nem szégyenül… Utaidat, Uram, mutasd meg nekem, és ösvényeidre taníts meg engem!” (Zsolt 25,3.4) Arra az Útra (Jn 14,6) akarunk rálépni, amely elvezet a teljes szabadságra: „Mutasd meg nekünk, Uram, irgalmasságodat és szabadításodat add meg nekünk!” (Zsolt 85,8). A Krisztusi szabadság és béke révén, amelynek tanúivá válunk az egész világ megtapasztalja az Úr jóindulatú ítéletét (Communio): „Valóban, az Úr megadja kegyelmét és földünk megtermi gyümölcsét” (Zsolt 85,13). Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése