Advent 2. vasárnapja „A” év

„Vessző kél majd Jessze törzsökéből és hajtás sarjad gyökereiből.

Rajta nyugszik az Úr lelke: a bölcsesség és az értelem lelke, a tanács és az erősség lelke, a tudásnak és az Úr félelmének lelke; és kedve telik az Úr félelmében.

Nem aszerint ítél majd, amit a szem lát és nem aszerint dönt, amit a fül hall, hanem igazságosan ítéli majd a gyengéket és méltányosan dönt a föld szegényeinek érdekében; megveri a földet szája vesszejével és ajkának leheletével megöli az istentelent.

Igazságosság lesz derekának öve és a hűség csípőjének kötője.

Akkor majd a farkas a báránynal lakik és a párduc a gödölyével heverészik; borjú és oroszlánkölyök együtt híznak és kisgyermek terelgeti őket. Tehén és medve együtt legelésznek, együtt heverésznek kölykeik és az oroszlán szalmát eszik, mint a tehén. A csecsemő a vipera fészkénél játszik s az áspiskígyó üregébe dugja kezét az anyatejtől elválasztott gyermek. Nem ártanak és nem pusztítanak sehol szent hegyemen, mert tele lesz a föld az Úr ismeretével, mint ahogy a vizek betöltik a tengert. Ez történik majd azon a napon: Jessze sarja a népek zászlajaként áll, őt keresik a nemzetek és lakóhelye dicsőséges lesz.” Iz 11,1-10

1. Advent 2. vasárnapján Izajás próféta emlékiratai gyűjteményének segítségével tovább elmélkedünk Isten békéjéről, amely Jézus Krisztusban válik valósággá számunkra.
a) A felolvasott szakaszban Izajás az eszményi király jellemvonásait rajzolja meg számunkra, akinek uralma alatt megvalósul a teljes béke, amely nem csak az ember társadalmi életére terjed ki, hanem a teremtés egészére.

b) Izajás próféciájában, az Úr Lelkével eltelt karizmatikus Felkent, helyreállítja az Éden kertjében elvesztett békét és elpusztítja a bűnt és fejedelmét (EV 36): „Akkor majd megjelenik az a gonosz, akit az Úr Jézus elpusztít szájának leheletével és megsemmisít eljövetelének fényességével” (2Tessz 2,8; vö. Jel 19,15.21).

c) Izajás eszményi királya nem utópisztikus alak, hanem valós történeti személy, aki Jesszének, Dávid király apjának leszármazottja. A Szentírás egyik gyöngyszemének számító költemény első része (11,1-5) sok hasonlóságot mutat a Zsolt 72-vel, míg a második rész (11,6-10) kozmikus távlatba merül, amelynek jellemzője a Felkent igazságosságából fakadó univerzális béke. A Messiás és békéje utáni vágy olyannyira nagy volt, hogy az Iz 11,6-9 tartalmilag szinte megegyezik (Trito) Iz 65,25 és Hab 2,14 víziójával.
A Messiás jellemzője, hogy Isten ajándékozza őt nekünk, akinek személyében kibontakozik az új rend valósága, amely egy halottnak vélt dinasztia sarjadékaként jön el és benne megvalósul mindaz az üdvtörténeti ígéret, amely a dávidi dinasztia fölkentjeiben elveszett. Ezért hasonlítja őt a próféta új hajtáshoz. Ugyanakkor a Felkent nem csupán dinasztikus, hanem karizmatikus vezető is, akit Isten kiválaszt a béke megteremtésére;  egyrészt királyi, másrészt prófétai feladatot kap, mint Mózes (Szám 11,17), a bírák (Bír 3,10; 6,34; 11,29) és a próféták.

d) A Felkent teljes lényével és szuverén szabadságával csak Istenre irányítja figyelmét, akinek Lelke vezeti őt: Isten lesz a Felkent bölcsessége, értelme, tanácsadója és hatékony ereje; a tudást Istenből meríti és az Isten irgalma iránti lekesedés vezeti minden lépését (Péld 1,7).

e) A Felkent helyreállítja a társadalmi igazságosságot (Zsolt 72,1-2.4.12-14) és békét, amelyről a próféta már beszélt látomásainak elején (Iz 2,1-5). A béke Isten imádásából és ismeretéből fakad, vagyis Isten kinyilatkoztatásának és az ember válaszának intenzív kölcsönösségéből.

2. Máté és János evangélisták Jézus Jordánban történt bűnbánati alámerülésében látják a prófécia beteljesülését. A Jordánnál lett nyilvánvalóvá, hogy a Názáreti Jézus Isten eszményi Felkentje, akire leereszkedett a prófétaság Lelke (Mt 3,16-17; Jn 1,32). De Krisztus nem csupán prófétaként lép elő, nem csupán Isten nevében beszél, hanem maga az Isten beszél benne, az örök Igében (TM 6). A leereszkedett Lélek maradandóan jelen van Jézus lényében, akit az Atya kiáraszt mindazokra, akik Fiának tagjai (Ef 1,17), akik keresik a bölcsességet és Isten ismeretét. Az Úr Lelke, aki erőt ad a Felkentnek a béke megteremtéséhez, erőt ad a Krisztusban hívőknek, hogy Isten szeretetének prófétai tanúi legyenek (1Pét 4,14).

3. A Krisztushoz tartozás királyi és prófétai hivatással ruházza fel a keresztény embert. A keresztény hivatás megvalósításának elsődleges feladata a helyes ítélet: „Ne ítéljetek a látszat után, hanem igaz ítélettel ítéljetek!” (Jn 7,24). A helyes ítélkezés megvalósulásának feltétele a Krisztussal való azonosulás, a Krisztusba való öltözés (Zsolt 96,13; Ef 6,14; Jel 19,11). A Krisztusba öltözés ugyanakkor azt is jelenti, hogy az ember ráhagyatkozik Krisztusra és szuverén szabadságában minden reményét belé veti (Mt 12,21; vö. Iz 42,1-4).

Krisztus uralmának beteljesedése a halál és a bűn feletti győzelem, kereszthalála és feltámadása által (Jel 5,5).

a) A prófétai és királyi béketeremtés nem csak a puszta társadalmi struktúrákra vonatkozik, hanem a teremtett világ élővilágára is. A béke ilyen jellegű értelmezése a teremtésvédelem.

b) A béke megteremtésének másik szempontja a bűn és a gonoszség elleni küzdelem. Noha „Isten csodálatos tervét sajnos elhomályosította a történelembe betört bűn” (EV 36) Isten kiárasztotta kegyelmét, hogy Krisztusban az ember képes legyen megállítani a bizalmatlanságot, közönyt és ellenséges lelkületet. A bűnnel az „ember nem csupán önmagában csúfítja el Isten képét, hanem arra is kísértése van, hogy másokban megsértse azáltal, hogy a közösségi kapcsolat helyett bizalmatlan, közönyös, ellenséges és gyilkosan gyűlölködő legyen vele szemben. Amikor Istent nem ismerik el Istennek,  elárulják az ember benső értelmét és megsértik az emberek közötti közösséget! ［…］Mindazok, akik Krisztus követésére vállalkoznak, az élet teljességét kapják ajándékul: helyreáll, megújul és tökéletessé válik bennük az isteni képmás. Isten terve ugyanis az emberrel az, hogy hasonlók legyenek Fiának képmásához” (EV 36).

c) Nem vonhatjuk ki magunkat a világtörténelem eseményeiből, mivel prófétai hivatásunk ebbe a világba szól: kovászként járjuk át a tésztát – Isten szeretetének Lelkével árasztjuk el a világot, annak politikai és gazdasági életét egyaránt.

d) Istenre hagyatkozó lelkülettel, Krisztus tagjaiként cselekszünk. Ez nem jelenti azt, hogy Isten bábként rángatja az embert annak rossz végzete felé, hanem ellenkezőleg, Krisztusban az Isten felkínálja számunkra megragadni saját és mások életének misztériumát. „Ez, éppen mint a legmagasabbrendű igazság, miközben tiszteletben tartja a teremtmény autonómiáját és szabadságát, egyben azt a feladatot is jelenti számára, hogy megnyíljék a transzcendencia előtt. Szabadság és igazság kapcsolata itt válik a legmagasabb szintűvé és itt értjük meg a maga teljességében az Úr szavát: akkor majd megismeritek az igazságot és az igazság szabaddá tesz titeket (Jn 8,32)” (FR 15).

e) Hálatelt szívvel imádjuk az Urat, aki feltárja a kicsinyeknek a szeretet összefüggéseit (Mt 11,25-27).

4. A mai szentmise változó részei bevezetnek bennünket Krisztus királyi és prófétai misztériumába. A bevonulási ének úgy mutatja be az Eljövendőt, mint Sion népének megmentőjét, aki igazságosságában helyes ítéletet tart „hallatni fogja fenséges hangját és karjának csapását megmutatja…” (Iz 30,30). A Graduale és az Alleluja arra hív bennünket, hogy bátran gyűljünk az Úr köré és örvendezzünk eljövetelének (Zsolt 50,2-3.5; 122,1). Az áldozási ének, amelynek során közösségbe lépünk Krisztussal és tagjaival, örömteli tanúságtételre szólít minket Báruk próféta szavaival: „Kelj fel, Jeruzsálem, állj a magaslatra… és lásd az örömöt, melyet Isten árszt rád” (Bár 5,5; 4,36), az Isten Lelkét.
A ma felolvasott izajási próféciát imádkozzuk az adventi Ó-Antifónában (december 19-én):

O Radix Iesse, 

qui stas in signum populorum,

super quem continebunt reges os suum,

quem gentes deprecabuntur:

veni ad liberandum nos,

iam noli tardare.

Iz 11,10; 52,15

Ó Jessze gyökere,

aki a népek jelvényeként állsz,

aki előtt a szájukat bezárják a királyok, 

akire a népek vágyakoznak:

jöjj, szabadításunkra

már ne késlekedj. Ámen.