Évközi 27. hét, csütörtök

Olvasmány (Gal 3,1-5)

Pál szinte felrázza a galatákat, amikor így kezdi: „Ó, esztelen galaták!” – az ἀνόητοι szó nem egyszerűen butaságot jelent, hanem azt, hogy valaki képtelen helyesen felismerni azt, amit érzékel. A következő kérdés még erősebb: „Ki igézett meg benneteket?” – a τίς ὑμᾶς ἐβάσκανεν kifejezés azt a képet idézi, mintha valami elhomályosította volna a látásukat magyar kifejezéssel élve a “józan paraszti eszüket”, miközben Krisztust korábban olyan világosan hirdették nekik, mintha a szemük előtt állna, megfeszítve. Pál ezután nem bonyolult érveléssel kezdi, hanem egyetlen egyszerű kérdést tesz fel: hogyan kaptátok a Lelket – a törvény megtartásával, vagy abból, hogy meghallottátok Krisztus evangéliumát és hittetek? A kérdés azért döntő, mert emlékezteti őket saját történetükre: keresztény életük nem teljesítményből indult, hanem abból, hogy Isten megszólította őket, ők pedig válaszoltak.

„Lélekben kezdtétek, most testben akarjátok befejezni?” – az ἐναρξάμενοι és az ἐπιτελεῖσθε ugyanannak az útnak a kezdetét és befejezését állítja egymással szembe. Pál nem azt mondja, hogy az embernek nincs feladata vagy hogy ne kellene cselekednie, hanem arra kérdez rá, hogy valóban hiszünk abban, amit Isten kegyelméből kaptunk, azt végül saját erőnkből kell teljessé tennünk? Ezután a galaták szenvedéseire is visszautal: „Ennyi mindent hiába éltetek át?” – az εἰκῇ szó a hiábavalóság, az eredménytelenség gondolatát hordozza, mintha Pál arra kérdezné rá őket, hogy engedik-e semmissé válni mindazt, amit Isten már véghez vitt bennük.

Isten nemcsak egyszer adott nekik valamit, hanem most is ő adja a Lelket és munkálkodik közöttük, vagyis a keresztény élet nem egy egyszeri kezdő lökés után magára hagyott emberi teljesítmény. A szakasz ezért nem a cselekedetek elleni narratíva, hanem az önmagára hagyatkozó vallásosság ellen: amikor az ember már nem Isten kegyelméből akar élni, hanem saját teljesítményével akarja biztosítani azt, amit Istentől kapott. A kérdés, amit mindezek alapján feltehetünk magunknak: Amit Isten kegyelméből elkezdtünk, azt valóban vele együtt folytatjuk, vagy egy idő után úgy élünk, mintha már Isten nélkül, egyedül is boldogulni tudunk?

Evangélium (Lk 11,5-13)

Jézus a lukácsi „Mi Atyánk” tanító elmondását követően egy történettel erősíti meg tanítását: egy ember éjszaka azért kopogtat barátjánál, mert váratlanul vendége érkezett, és nincs mit elébe tennie, vagyis nem önmagáért kér, hanem azért, hogy másnak adhasson. A történetben nem is az a legfontosabb, hogy a barát először vonakodik, hanem az, hogy a kérő nem engedi, hogy a bezárt ajtó vagy a kellemetlen időpont visszafordítsa; Lukács itt az ἀναίδεια kifejezést használja, amely nem egyszerűen kitartást, hanem bizonyos értelemben szemérmetlen, gátlástalan merészséget jelent. A korabeli világban a vendég befogadása és ellátása komoly kötelesség volt, ezért az ember azért zörget, mert nem tudja elfogadni, hogy ne tudjon gondoskodni arról, akit az élet az ajtajához küldött. Jézus ezzel nem azt tanítja, hogy Istent addig kell zaklatnunk, amíg végül beadja a derekát, hanem éppen ellenkezőleg: ha még egy vonakodó ember is válaszol a kitartó kérésre, mennyivel inkább számíthatunk arra az Istenre, akit Jézus Atyának nevez. Ezt követi az „kérjetek, keressetek, zörgessetek” hármasa, amely mintha egyre közelebb vezetne a bezárt ajtóhoz:

– a kérés kimondja szükségünket,

– a keresés elindít bennünket,

– a zörgetés pedig azt fejezi ki, hogy nem fordulunk vissza az első akadálynál.

A görög igék jelen idejű felszólító alakjai azt a magatartást érzékeltetik, amelyet újra és újra gyakorolni kell: Jézus nem egyetlen sikeres imára, hanem bizalommal teli, kitartó odafordulásra tanít. Ezután Jézus a gyermek és az apa kapcsolatával teszi még érthetőbbé mondanivalóját: egy apa nem ad gyermekének kígyót a hal helyett, és skorpiót tojás helyett, vagyis aki valóban szereti gyermekét, nem használja ki annak bizalmát. A következtetés ezért nem az, hogy minden kérésünk pontosan úgy teljesül, ahogyan elképzeltük, hanem az, hogy Isten adománya mindig az ő atyai szeretetéből fakad, és Lukács a szakasz csúcspontján ezt egészen konkréttá teszi: az Atya „Szentlelket ad azoknak, akik kérik tőle”, vagyis a legfontosabbat! Így a történet visszavezet bennünket a közvetlenül előtte elmondott Miatyánkhoz: aki Istent Atyának szólítja, annak imája már nem egy távoli hatalom meggyőzésének kísérlete, hanem bizalommal történő kopogtatás egy olyan ajtón, amely mögött nem ellenség, hanem az Atya vár. Végül éppen ez fordítja meg az egész szakasz értelmét: nem az a kérdés, hogy elég erősen tudunk-e kérni, hanem hogy elég mélyen bízunk-e abban, akihez kérésünkkel fordulunk.

Elmélkedés

Isten Lelke nem valami, amit egyszer kiérdemelhetünk, majd megkapott ajándékait saját erőnkből tovább működtetünk, hanem Ajándék, Akit újra és újra bizalommal kell befogadnunk. Pál arra figyelmeztet, hogy könnyű elfelejteni, honnan indultunk, és a kegyelemből kapott életet lassan saját teljesítményünkkel akarjuk fenntartani, Jézus pedig arra tanít, hogy kérjünk, keressünk és zörgessünk, vagyis maradjunk állandó kapcsolatban az Atyával. A két szöveg ugyanarra a veszélyre mutat rá két oldalról:

– az egyik a „majd én megoldom” önbizalmát,

– a másik a „talán úgysem kapok” bizalmatlanságát leplezi le.

A hit ezért nem passzivitás, hanem annak felismerése, hogy amit elkezdtünk, azt nem kell egyedül végigvinnünk: kérnünk, keresnünk, kopogtatnunk és közben hagynunk kell, hogy Isten Lelke formáljon bennünket. Nem az a kérdés, hogy elég erősek vagyunk-e ahhoz, hogy végigcsináljuk, hanem hogy merünk-e eléggé bízni Istenben úgy, hogy ne akarjunk mindent egyedül véghezvinni.

Lelkiismeretvizsgálati kérdések (puncta)

Egzisztenciális szinten

• Miben érzem leginkább azt, hogy mindent nekem kell kézben tartanom, és nehezemre esik segítséget kérni?
• Van-e olyan terület az életemben, ahol valójában már régóta elfáradtam, mégis úgy teszek, mintha egyedül is elbírnék mindennel?
• Amikor akadállyal találkozom, inkább feladom, vagy képes vagyok kitartóan keresni az utat tovább?
• Mi az, amit az utóbbi időben túlságosan saját teljesítményemmel próbáltam biztosítani: a sikeremet, a kapcsolataimat, a biztonságomat vagy akár a lelki életemet?
• Ha őszintén meg kellene neveznem egy dolgot, amelyben most különösen szükségem van Isten segítségére, mi lenne az?

A lelkem

• Mennyire jellemző rám, hogy csak akkor kérek segítséget, amikor már teljesen kimerültem?
• Mi akadályoz leginkább abban, hogy segítséget kérjek: büszkeség, szégyen, a kiszolgáltatottságtól való félelem vagy az, hogy bizonyítani akarom az önállóságomat?
• Amikor valami nem sikerül azonnal, hajlamos vagyok-e azt gondolni, hogy nincs értelme tovább próbálkozni?
• Meg tudom különböztetni a kitartást a görcsös ragaszkodástól: tudok-e továbbmenni úgy, hogy közben elfogadom, ha valamit másképpen kell megoldanom?
• Mennyire tudok bizalommal várni, amikor egy problémára nem kapok azonnal választ, vagy a bizonytalanság miatt rögtön kontrollálni akarom a helyzetet?

A hitem

• Valóban Isten ajándékaként élem-e meg a hitemet, vagy időnként úgy gondolom, hogy az Istennel való kapcsolatomat elsősorban a saját teljesítményem tartja fenn?
• Amikor imádkozom, valóban kérek, keresek és zörgetek, vagy csak elmondom a megszokott imákat anélkül, hogy valóban Istenre bíznám magam?
• Hiszem-e, hogy Isten Atyaként hallgat meg, akkor is, ha nem azt kapom, amit pontosan kértem tőle?
• Volt olyan időszak az életemben, amikor Isten kegyelmét megtapasztaltam, később mégis úgy kezdtem élni, mintha mindent kizárólag nekem kellene megoldanom?
• Kérem konkrétan a Szentlelket, hogy ne csak indítson, hanem mindennapi döntéseimben, küzdelmeimben és kapcsolataimban is vezessen?