2026. október 1., csütörtök

Évközi 27. vasárnap – teljes homília (2026)



Máté evangéliumának ma felolvasott példabeszéde Jézus jeruzsálemi működésének idején hangzik el – ezt a Márk 12,1–12 és Lukács 20,9–19 párhuzamos elbeszélései is megerősítik. Jézus már bevonult Jeruzsálembe, megtisztította a templomot, és nyilvános tanításával összetűzésbe került a főpapokkal és a nép véneivel (vö. Mt 21,23–27). A példabeszéd tehát nem pusztán egy általános erkölcsi történet, hanem a Jézus és a vallási vezetők közötti konfliktus összefüggésében értelmezendő.

A példabeszéd után következik a menyegzős lakomáról szóló példabeszéd (vö. Mt 22,1–14). A két szövegben az a közös, hogy a meghívás és Isten kezdeményezése nem vezet automatikusan hűséges válaszhoz. A gazda szolgákat küld, majd a fiát; a király meghívja a vendégeket, akik közül egyesek elutasítják a meghívást. Mindkét történetben megjelenik a felelősség, az elutasítás és az ítélet.


A szőlőmunkásokról szóló példabeszéd arra hívja fel a figyelmünket, és egyben emlékeztet is minket, hogy életünk nem önmagából ered, és mindaz, amivel rendelkezünk, végső soron ajándék és ránk bízott feladat. A példabeszédbeli gazda gondosan előkészíti a szőlőt, kerítést emel köré, borsajtót készít, tornyot épít, majd bérmunkásokra bízza a művelését. Nem követel tőlük lehetetlent: megvárja a szüret idejét.


1. A történet első üzenete tehát Isten nagylelkű kezdeményezése. Isten előbb ad, gondoskodik, bizalmat előlegez, és csak azután kéri számon, hogyan éltünk a nekünk ajándékozott bizalmával. Ez a gondolat összekapcsolódik Izajás szőlőénekével (vö. Iz 5,1–7), de a hangsúly Máténál áthelyeződik: nem egyszerűen arról van szó, hogy a szőlő nem terem, hanem arról, hogy a munkások nem akarják átadni a termést annak, aki megbízta őket a szőlő gondozásával és a termény betakarításával.

A munkások bűne fokozatosan válik nyilvánvalóvá. Először megverik, majd megölik vagy megkövezik a gazda szolgáit, végül pedig magát a fiút is elutasítják. A szolgák sorsában felismerhetjük a próféták történetét, akiket Isten újra és újra elküldött népéhez, de akiknek figyelmeztetését gyakran elutasították (vö. Jer 7,25; 20,2; 2Krón 24,20–22; Neh 9,26). A gazda mégsem adja fel: újabb szolgákat küld, majd a saját fiát.


2. Másodikként a példabeszéd Isten türelmét emeli ki, amely türelem abban mutatkozik meg, hogy Isten nem mond le az emberről az első visszautasítást követően. A türelem azonban nem jelenti azt, hogy a hűtlenség következmények nélkül marad. A gazda nem azért küldi a szolgákat, hogy a munkások tetszését keresse, hanem azért, hogy helyreálljon a jogos kapcsolat a munkások, a birtok és annak ura között. Ugyanakkor a gazda türelme nem azonos azzal, hogy közömbös lenne az erőszakkal szemben. A történet nem a végtelenségig halogatott elszámoltatásról, hanem a türelmes kezdeményezés és a valós erkölcsi felelősség együtteséről szól. A történet nyomán felmerül a kérdés: hogyan viszonyulunk azokhoz, akik kellemetlen igazságot mondanak nekünk. Meghallgatjuk-e őket, vagy inkább megpróbáljuk eltávolítani azt, aki szembesít bennünket a felelősségünkkel?


3. A példabeszéd tetőpontja a fiú elküldése. A gazda arra gondol, hogy a fiát legalább tiszteletben tartják majd, a munkások azonban éppen az örökös felismerése után határozzák el a gyilkosságot. Nem tudatlanságuk, hanem birtoklási vágyuk vezeti őket: „Öljük meg, és szerezzük meg az örökségét!” Ez a mondat feltárja a bűn alattomos természetét. Az ember nemcsak arra vágyhat, hogy használja a rábízott javakat, hanem arra is, hogy ne kelljen többé elszámolnia velük. Azt szeretné, hogy az ajándék megmaradjon, az ajándékozó igénye azonban szűnjön meg: minden legyen következmények nélküli. Isten nélkül akarja megtartani mindazt, amit Istentől kapott. Ez a gondolkodásmód nemcsak a példabeszéd munkásait jellemezheti: megjelenhet a családban, amikor valaki a másik szeretetét természetes járandóságnak tekinti; a közösségben, amikor az értünk viselt szolgálatot magától értetődő járandóságunknak, vagy a szolgálatból hatalmi eszközt formálunk; és az egyházban is, amikor valaki Isten népét saját tulajdonának, a rábízott tekintélyt pedig személyes kiváltságának tekinti és fordítva, amikor az Isten szolgáját szolgáltatónak tekintik és ha felhívja a figyelmet az Isten előtti személyes felelősségünkre, akkor megvetés és elhidegülés a válasz.

Jézus példabeszédben szereplő fiú megölésével előreutal saját szenvedésére és halálára. A gazda küldöttei a prófétákra emlékeztetnek, a fiú azonban több egyszerű küldöttnél: ő az örökös, aki már nem csak képviselője a gazdának, hanem örököse. A Zsidókhoz írt levél szerint Isten régen a próféták által szólt, végül pedig a Fiú által szólt hozzánk (vö. Zsid 1,1–2). A munkások úgy vélik, hogy a fiú eltávolításával megszabadulhatnak a gazda igényétől, de éppen itt fordul meg a történet logikája. A Zsolt 118,22–23 alapján Jézus kijelenti, hogy az építők által elvetett kő lett a sarokkő. Amit az emberek elutasítanak, azt Isten meghatározóvá teszi. A kereszt ezért nem egyszerűen az emberi gonoszság győzelme, hanem Isten üdvözítő tervének az a paradox pontja, amely a feltámadásban nyeri el teljes értelmét. Péter apostol Krisztust az elvetett, de Isten előtt értékes kőnek nevezi (vö. 1Pét 2,4.7), az efezusiakhoz írt levél szerzője pedig őt állítja az új közösség sarokkövének (vö. Ef 2,20). A fiú halála tehát nem az örökség elvesztését, hanem Isten tervének új módon való kibontakozását jelenti.


4. Amikor Jézus megkérdezi hallgatóit, mit tesz majd a gazda a gonosz munkásokkal, ők maguk mondják ki az ítéletet: a hűtleneket el kell távolítani, a szőlőt pedig olyanoknak kell átadni, akik a megfelelő időben megadják a gyümölcsöt. Jézus ezzel nem engedi, hogy hallgatói kívül maradjanak a történeten. Aki felismeri a munkások bűnét, annak saját életében is fel kell ismernie ugyanazt a kísértést: vajon a rábízott dolgokat Isten ajándékaként kezeli, vagy úgy viselkedik, mintha azok kizárólag őt illetnék? A Zsolt 1,3 igaz emberének képe segít megérteni, mit jelent a gyümölcstermés: az Istennel való kapcsolat olyan életet valósít meg, amely a maga idejében termést hoz. A gyümölcs nem pusztán a vallásos szavak, a tisztségek vagy a külső teljesítmények összessége, hanem az igazságosság, az irgalom, a hűség, a szolgálat és a szeretet konkrét megvalósulása.

Jézus végül kijelenti, hogy Isten országa olyan népnek adatik, amely megtermi annak gyümölcseit. A Mt 8,11 szerint keletről és nyugatról sokan érkeznek, a Mt 28,19 pedig minden nép meghívásáról beszél. Az Egyház ezért nem tekintheti magát automatikusan a hűséges munkások közösségének. Nekünk is újra és újra meg kell vizsgálnunk, milyen gyümölcsöt teremettünk. Nem elegendő Krisztusra hivatkozni, ha közben elutasítjuk az igazságot, elnyomjuk a gyengét, saját érdekünk szerint használjuk a ránk bízott hatalmat, vagy nem engedjük, hogy Isten igéje megítélje döntéseinket. A példabeszéd végső kérdése ezért minden keresztényhez szól: vajon úgy élek-e, mint aki tulajdonosa mindannak, amit kapott, vagy úgy, mint aki tudja, hogy a szőlő a gazdáé, és nekem az a feladatom, hogy a megfelelő időben gyümölcsöt teremjek?


A példabeszéd három, egymástól elválaszthatatlan igazságot tár fel.

1. Isten ajándékozó és türelmes. Ő készíti elő a szőlőt, ő bízza azt a munkásokra, és ő küldi újra meg újra követeit. Az emberi felelősség Isten megelőző gondoskodásából fakad.

2. Az ember szabadsága felelősséggel jár. A munkások nem azért kerülnek ítélet alá, mert nem kaptak lehetőséget, hanem azért, mert a rájuk bízott javakat kisajátították, és tudatosan elutasították a gazda jogos igényét. A szabadság tehát nem jelentheti a felelősség eltörlését.

3. Isten üdvözítő terve az emberi elutasítás ellenére is folytatódik. A megölt fiú az elvetett kőhöz hasonlóan meghatározóvá válik. Isten országa azoké, akik befogadják Isten uralmát, és megtermik annak gyümölcseit.


Számunkra ezért nem az a legfontosabb kérdés, hogy pl. kiket jelképeznek a gonosz munkások a történelemben, hanem az, hogy mikor válik saját életünkben a szolgálat birtoklássá, a megbízatás kiváltsággá, a hit pedig önigazolássá. A példabeszéd arra hív, hogy ne akarjuk eltávolítani Istent életünk szőlőjéből, hanem fogadjuk el, hogy ő a gazda, mi pedig felelős munkatársai vagyunk. 


Vinea Domini
De munere Domini vives, o homo, non tua præda;
fructus redde Deo, cuius sub lumine crescis.
Si venit admonens, noli damnare ministrum:
Filius ecce venit, quem cæca superbia pellit.
Quem reprobant homines, lapis est angularis;
fructibus æternis fidei tua munera proba.

Az Úr ajándékából élsz, ó, ember, nem zsákmányod az élet;
Termést adj Istennek, kinek fényében növekszel.
Hogyha figyelmeztet, ne ítéld el a szolgát!
Íme, a Fiú jön, kit vak gőgjében elűz az ember.
Kit megvetnek az emberek, az lesz a szegletkő végül;
Örök gyümölcsökkel bizonyítsd hited adományát!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Évközi 33. hét, szerda (A Szt. Péter- és Pál-bazilikák felszentelése)

Olvasmány (Jel 4,1-11) A Jelenések könyvében János előtt megnyíló mennyei ajtó annak a felismerésére hív, hogy a történelem végső értelmét ...