1. A családi hármas kapcsolat szerepe
Létezik egy fogalom, amelyet családi triásznak/triádnak, vagyis családi háromszögnek/kapcsolatnak nevezünk. Ennek egyik helyét a gyermek foglalja el, aki a maga sajátos „énjével” van jelen, a másik két helyet pedig az apa és az anya.
Talán a legfontosabb és legnyilvánvalóbb megállapítás, hogy a gyermek pszichés, és ezen keresztül társadalmi fejlődésének (szocializáció) egyik lényeges feltétele e kapcsolati rendszer megfelelő működése.
De miért fontos, hogy a családi háromszög betöltse a szerepét? Mivel a későbbi társadalmi élet számára konkrét mintákat és viszonyítási pontokat biztosít. Ha például a családból hiányzik az egyik szülő – fizikálisan vagy lelkileg –, a gyermekben a férfiról vagy a nőről; apáról vagy anyáról kialakuló kép bizonyos szempontból kevésbé lesz egyértelművé.
Ez különösen jól megfigyelhető azoknál a gyermekeknél, akik gyermekotthonban nevelkednek. Esetükben előfordulhat, hogy a szülőkről alkotott kép képlékenyebb, elmosódott formát ölt. A körülmények sajátos következménye, hogy ennek kezdetben akár pozitív oldala is lehet: a gyermek bármely felnőttben megláthatja a lehetséges szülőt. Várja, hogy valaki betöltse életében a hiányzó szülői szerepet.
Ez az első, pozitívnak tekinthető mozzanat azonban később negatív irányba fordulhat. Ha a gyermek nem talál olyan embert, aki számára tartósan betölthetné ezt a szerepet, előfordulhat, hogy fokozatosan elutasítóvá válik másokkal szemben. Negatívan viszonyulhat hozzájuk, és társadalmi elszigetelődésbe kerülhet.
2. Az Ödipusz-komplexus és az Elektra-komplexus
Siegmund Freud elméletében a családi háromszög sajátos értelmezést kapott: a fiúknál az úgynevezett Ödipusz-komplexus, a lányoknál pedig az Elektra-komplexus fogalmával írta le azokat a konfliktusokat, amelyek szerinte a családi kapcsolatokban kialakulhatnak.
Fontos megértenünk, hogy a családi háromszög a személyiségfejlődés egyik lehetséges konfliktusforrása. S. Freud szerint ez a személyiség kialakulásának korai, meghatározó színtere, ahol a fejlődés nem feltétlenül zajlik zavartalanul.
Nézzük meg, hogyan értelmezte Freud az Ödipusz-komplexust!
Ha a gyermek fiú, akkor az apa számára a férfiszerep konkrét mintája lehet. Olyan személy, akit utánozhat, és akivel érzelmileg azonosulhat. Ugyanakkor a fiú – mint minden gyermek – az anyjával is érzelmi közelségre törekszik.
Freud ezt a gondolatmenetet a végsőkig vitte. Úgy érvelt, hogy ha a fiú olyan akar lenni, mint az apja, akkor a megfogalmazás még élesebbé tehető: apává akar válni. Márpedig apává válni ebben az összefüggésben azt jelentené, hogy az anya férjének helyébe lép.
E gondolatmenetben az apa így vetélytársként jelenhet meg a fiú számára, mintha akadályozná az anyával való érzelmi kapcsolatát. Freud az Ödipusz-komplexus lényegét tehát két mozzanatban látta: az apához fűződő ambivalens, vagyis egyszerre vonzódó és elutasító viszonyban, valamint az anyával való érzelmi kapcsolat konfliktusossá válásában.
Miért éppen Oidipusz királyról nevezte el Freud ezt a komplexust?
Az ókori görög mítosz szerint Oidipusz azt a jóslatot kapta, hogy megöli apját, és feleségül veszi saját anyját. Mindent megtett azért, hogy a jóslat ne teljesüljön: annak ismeretében próbálta alakítani az életét, hogy elkerülje a megjövendölt eseményeket. Mégis bekövetkezett az, amitől menekülni próbált.
A történet tragikus végzetszerűsége Freud értelmezésében a korai családi konfliktusok későbbi hatásainak jelképe lett.
A klasszikus pszichoanalízis szerint, ha az Ödipusz-komplexus nem oldódik fel, annak hatása a későbbi kapcsolatokban is megjelenhet. A munkahelyi vezető, a tanár, egy tekintélyszemély vagy egy idősebb társ pszichológiai szempontból az apa alakját idézheti fel. Az így kialakuló viszonyokban a személy a korábbi családi konfliktusokat is újra átélheti. Freud elmélete szerint mindez hozzájárulhat a felnőttkori párkapcsolati és családi nehézségekhez.
Az Elektra-komplexus esetében hasonló jelenséget ír le: előfordulhat, hogy egy felnőtt nő konfliktusban áll az édesanyjával, miközben maga is ugyanazokat a viselkedési mintákat követi, amelyeket az anyjában elutasít. A konfliktus tehát nem zárja ki az azonosulást.
Ezeket a példákat azért érdemes részletesebben megvizsgálni, mert a család egyszerre lehet a társadalmi fejlődés alapvető közege és – ha kapcsolatai tartósan konfliktusosak vagy sérültek – annak egyik lehetséges akadálya.
A pszichoanalitikus megközelítés ebből azt a következtetést vonja le, hogy az önálló felnőtté váláshoz bizonyos értelemben ki kell lépni a származási család korábbi kapcsolati rendszeréből: ahhoz, hogy valaki saját családot alapítson, szüksége van arra, hogy önálló életet alakítson ki a családban szerzett mintákhoz való tudatos viszonyulással.
3. A keresztény tanítás és gondolkodás válasza
A Katolikus Egyház társadalmi tanítása hangsúlyozza a család meghatározó szerepét a személyiség és a társadalmi kapcsolatok fejlődésében. A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint a család a társadalmi élet eredeti sejtje: a gyermek itt ismeri meg elsőként az erkölcsi értékeket, a felelősséget, a szabadság helyes használatát és az emberi együttélés alapjait (vö. KEK 2207–2208). A család a társadalmi élet első és nélkülözhetetlen iskolája, ahol az ember megtanulja a tiszteletet, a párbeszédet, az igazságosságot és a szolidaritást.
Ebből azonban nem következik, hogy kizárólag egy meghatározott családi élethelyzet biztosíthat egészséges fejlődést, vagy hogy az egyik szülő hiánya szükségképpen személyiségzavarhoz vezet. A család szerkezetén túl a kapcsolatok minősége, a szeretet, a biztonság, a felelősségvállalás és a gyermek szükségleteire való érzékeny odafigyelés döntő jelentőségű. A szülők elsődleges és pótolhatatlan felelősséget viselnek gyermekeik neveléséért, de a gyermekek támogatása a tágabb közösség és – a szubszidiaritás elvének megfelelően – az egyházi közösség és a társadalom feladata is.
Az önálló felnőtté válás sem a család megtagadását jelenti. A felnőtt embernek ki kell alakítania saját felelős döntéseit és kapcsolatait, miközben megőrizheti a szülei iránti tiszteletet. A szülői szeretetnek nem az a célja, hogy a gyermeket örökre függő helyzetben tartsa, hanem hogy felkészítse a szabad és felelős életre. A szülőknek ezért felnőtt gyermekeik hivatás- és párválasztását is tiszteletben kell tartaniuk.
A család tehát nem csupán a személyiségfejlődés elsődleges színtere, hanem olyan közösség is, amelynek működése kihat az egész társadalomra. Feladata, hogy az ember megtanulja benne: a másik nem vetélytárs vagy saját szükségleteink kielégítésének eszköze, hanem önálló méltósággal rendelkező személy, akivel szeretetben, igazságosságban és felelősségben kell kapcsolatot kialakítanunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése