A kérdés, amely sokszor felmerül nem arra irányul, hogy szükség van-e a gyermekek életkorához igazodó hitoktatásra és liturgikus nevelésre, hanem az, hogy a gyermekek megértését a liturgiához kell-e igazítanunk, vagy a liturgiát kell tartósan a gyermekek pillanatnyi megértési szintjéhez alakítanunk. A két megoldás nem ugyanaz.
1. Pedagógiai szempont: a nevelés célja a fejlődés
A gyermeknevelés egyik alapelve, hogy nem egyszerűen a gyermek jelenlegi képességeit szolgáljuk ki, hanem segítjük azok kibontakozását. A nyelvi fejlődés során is fokozatosan sajátítja el azokat a fogalmakat, amelyek első hallásra még nehezen érthetők számára. Nem szükséges minden összetett kifejezést leegyszerűsíteni: magyarázattal, ismétléssel és tapasztalattal a gyermek egyre többet képes befogadni.
Ugyanez érvényes a vallási nevelésre. A megváltás, áldozat, kegyelem, bűnbánat, feltámadás vagy szövetség szavak nem feltétlenül érthetők meg teljesen gyermekkorban, de ettől még fontos részei lehetnek a gyermek vallási szókincsének. A fogalmak korai megismerése nem azonos azok teljes megértésével: a jelentésük az élettapasztalattal, a hitbeli fejlődéssel és a későbbi tanulással fokozatosan mélyül.
A pedagógia szempontjából ezért nem az a helyes kérdés, hogy mindent megért-e a gyermek a szentmisén, hanem az, hogy életkorának megfelelő segítséggel egyre mélyebben tud-e bekapcsolódni abba, amit még nem ért teljesen. A tartós leegyszerűsítés veszélye, hogy a fejlődés célját összetévesztjük a kiindulóponttal.
2. Pszichológiai szempont: a megértés nem azonos a figyelemmel
A gyermek figyelme életkoronként változik, és a hosszú, egyhangú vagy számára kevéssé áttekinthető események valóban nehézséget okozhatnak. Ebből azonban nem következik, hogy minden szertartást folyamatosan szórakoztatóvá kell tenni. Az unalom elviselése, a várakozás, a csend és a közös szabályok követése is olyan készségek, amelyek megfelelő támogatással fejlődhetnek.
Ez nem azt jelenti, hogy a gyermeknek minden körülmények között mozdulatlanul és teljes figyelemmel kell részt vennie a misén. A fejlődési sajátosságokat, a gyermek életkorát és egyéni szükségleteit figyelembe kell venni. A cél azonban nem a figyelem mindenáron történő lekötése, hanem annak fokozatos kialakítása, hogy a gyermek képes legyen a figyelmét egy nála nagyobb jelentőségű eseményre irányítani.
A liturgia nem gyermekfoglalkozás, amelynek elsődleges feladata a szórakoztatás. A liturgia a keresztény közösség nyilvános istentisztelete: Imádság, közös istentisztelet és szentségi cselekmény. A gyermek számára is értékes lehet akkor, ha nem minden részlete válik azonnal érthetővé vagy élvezetessé. A szülői magatartás itt meghatározó: ha a felnőtt maga is imádkozik, figyel, énekel és tisztelettel vesz részt a liturgiában, akkor a gyermek nemcsak magyarázatot, hanem követhető mintát is kap.
3. Szociológiai szempont: a közösséghez való alkalmazkodás és a közös hagyomány
A szentmise nem egyéni igények szerint összeállított vallási program, hanem különböző életkorú emberek közös istentisztelete. A gyermek a családon és az egyházi közösségen keresztül megtanulja, hogy nem minden közösségi esemény kizárólag az ő életkorához, érdeklődéséhez és pillanatnyi igényeihez igazodik. A közösségi élethez hozzátartozik a másokhoz való alkalmazkodás, a közös szabályok elfogadása és az egyéni igények bizonyos fokú háttérbe helyezése.
Ha a felnőttek rendszeresen kizárólag a gyermekek szempontjai szerint alakítják a közös istentiszteletet, azzal akaratlanul is azt az üzenetet közvetíthetik, hogy a közösségnek kell folyamatosan alkalmazkodnia az egyénhez. Ez ellentétes lehet a közös rítusok egyik fontos társadalmi funkciójával: azzal, hogy a résztvevők egy náluk nagyobb közösség részének tapasztalják meg magukat.
Ugyanakkor a gyermekek teljes kizárása a közös liturgiából sem kívánatos. A cél az, hogy a gyermek ne csupán a saját korosztályának külön világában találkozzon a hittel, hanem fokozatosan otthonossá váljon a nemzedékeket összekötő egyházi hagyományban is: ezért vannak olyan szolgálatok és cselekmények a liturgiában, amelyekben a gyermekek tevékenyen és nem unatkozva vegyenek részt: ilyen a ministrálás és az énekkari szolgálat.
A szülők felelőssége ezért nem merül ki abban, hogy olyan vallási alkalmat keressenek, amelyen gyermekük soha nem unatkozik. Arra is nevelniük kell, hogy képes legyen figyelni, várakozni, közösen imádkozni és olyan szertartásban részt venni, amelynek nem minden eleme igazodik közvetlenül az ő érdeklődéséhez. Szociológiai és nevelés-lélektani szempontból ellentmondás feszülhet aközött, amit a szülő elvár a szentmisétől, és ahogyan gyermekét a liturgiában való részvételhez hozzásegíti. A szülő azt szeretné, hogy a mise vonzó és élményszerű legyen a gyermek számára, ugyanakkor gyakran azt várja tőle, hogy végig mellette, a padban ülve, lehetőleg csendben maradjon. Eközben kevés lehetőséget ad neki arra, hogy életkorának megfelelő feladatban aktívan bekapcsolódjon. Itt a kognitív disszonancia fogalma is alkalmazható: a szülő vallott elvárása – a gyermek szeresse a szentmisét – és gyakorlati magatartása – a gyermek maradjon passzív résztvevő – között feszültség keletkezik. Ez nem feltétlenül tudatos ellentmondás, hanem sokszor abból fakad, hogy a szülő a gyermek figyelmét és fegyelmezett viselkedését tekinti a megfelelő részvétel mércéjének, miközben kevésbé számol a cselekvő részvétel motiváló erejével. A ministrálás és az énekkari szolgálat ugyanis nem pusztán elfoglaltság: a gyermek feladatot, felelősséget és közösségi szerepet kap. Megtapasztalja, hogy nem csupán jelen van a szentmisén, hanem személyes szolgálatával maga is hozzájárul a közösség ünnepléséhez. Ez erősítheti odatartozását, kompetenciaérzését és a liturgiához fűződő személyes kapcsolatát. Mindez nem jelenti azt, hogy minden gyermeknek ministrálnia vagy énekkarban énekelnie kell. A szülő feladata azonban, hogy felismerje: a gyermek nem csupán fegyelmezendő kísérő, hanem a közösség fejlődő tagja. Ha valóban azt szeretnénk, hogy megszeresse a liturgiát, nem elég elvárnunk tőle a figyelmet: lehetőséget is kell adnunk neki arra, hogy életkorának megfelelően cselekvő résztvevőjévé váljon annak, amitől a hit közösségi valósággá lesz. A tudományos eredmények alapján fontos megemlítenünk „a gyerek nem szeret szerepelni” gyakori, inkább a szülőtől származó mondatot. A kérdés az, hogy valóban a gyermek szorongásáról, visszahúzódó temperamentumáról van-e szó, vagy a felnőtt értelmezi így a helyzetet. Tudományos megfigyelések támasztják alá, hogy a gyermekek saját félénkségéről alkotott képe és a szülők, illetve pedagógusok megítélése csak gyengén vagy közepesen egyezett. Vagyis a felnőttek nem mindig ítélik meg pontosan, mennyire félénk a gyermek, az viszont kellően megalapozott, hogy a gyermek természetes kezdeti félénkségét a szülő félreértő magatartása kimondottan felerősítheti. A pszichológiai kutatások ugyanakkor azt is mutatják, hogy a félénkség bizonyos helyzetekben valódi teljesítménygátló tényező lehet: egy 240 iskolás részvételével végzett vizsgálatban a személyes, szemtől szembeni helyzet jobban rontotta a félénk gyermekek teljesítményét, mint a csoportos tesztelés. A neveléslélektanban az önmeghatározás-elmélet szerint a belső motivációt az autonómia, a kompetencia és a kapcsolódás támogatása segíti. Niemiec és Ryan (2009) tudományos áttekintése hangsúlyozza, hogy a támogató környezet elősegítheti az aktív tanulást és a fejlődést. Ez arra utal, hogy a gyermeket nem kényszeríteni, hanem biztonságosan bevonni érdemes. Szociológiai szempontból többször is bizonyítást nyer, hogy a szülő bizonytalansága – bizonytalansága a templomi szertartásokon, amelyeken talán csk gyermekkorában vett részt és most kénytelen egy számára ismeretlen világban helyt állni – saját szerepléstől való félelme, a kudarctól való aggodalma vagy a gyermek feletti kontroll igénye áll-e a háttérben. A gyakorlati megoldás: kérdezzük meg a gyermeket, mitől tart; kínáljunk fokozatos, önként vállalható lehetőségeket, például közös éneklést, majd kórust vagy ministrálást.
4. Mit tanít erről a Katolikus Egyház?
A II. Vatikáni Zsinat Sacrosanctum Concilium kezdetű konstitúciója a liturgiában való teljes, tudatos és tevékeny részvételt hangsúlyozza (14. pont). Azt is előírja, hogy a liturgikus nevelés vegye figyelembe a hívek életkorát, életkörülményeit és vallási műveltségét (19. pont). Ez tehát sem a gyermekek szükségleteinek figyelmen kívül hagyását, sem a liturgia korlátlan átformálását nem igazolja.
A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint a szülők elsődleges felelőssége gyermekeik nevelése (KEK 2221–2226). A hitre nevelésnek már kora gyermekkorban el kell kezdődnie, és a gyermekeket be kell vezetni az Egyház életébe. Ez nem egyszerűen a vallásos történetek megismertetését jelenti, hanem a hit gyakorlatának és a közösséghez tartozásnak a megtanulását is.
5. Gyermekmise, gyermekbiblia és a keleti egyházak példája
A gyermekbiblia pedagógiai szempontból hasznos lehet, amennyiben segít megismerni a Szentírás történeteit. Problémát akkor jelent, ha a gyermek számára készített változat idővel a Biblia egészének helyébe lép, vagy annyira leegyszerűsíti a szövegeket, hogy eltűnnek belőlük a hit lényeges feszültségei: a bűn, a szenvedés, az áldozat, az ítélet és az irgalom összefüggései. A gyermekbibliának ezért nem helyettesítenie, hanem előkészítenie kell a Szentírással való érettebb találkozást.
A keleti keresztény liturgiák példája szintén elgondolkodtató. A bizánci rítus szertartásai gazdag szimbolikával, énekkel, ikonokkal és ismétlődő imádságokkal vezetnek be a hit misztériumába. Nem minden mozzanatot magyaráznak meg azonnal, mégis a gyermekkor óta tartó részvétel révén a hívő fokozatosan otthonossá válhat ebben a világban. Ez azonban nem bizonyítja, hogy minden gyermek egyformán képes hosszú szertartásokon figyelni, vagy hogy a nyugati és a keleti liturgikus hagyomány azonos pedagógiai megoldásokat kíván.
A lényeg az, hogy a liturgia nem pusztán értelmi információközlés: a test, az ének, a gesztusok, a csend, a közösség és a szimbólumok által is nevel.
Következtetés
A gyermekek életkorához igazított liturgikus nevelés indokolt, de a gyermekiesítés nem válhat öncéllá. A gyermeknek nemcsak olyan vallási élményekre van szüksége, amelyeket azonnal megért, hanem olyanokra is, amelyekhez felnövekedése során egyre mélyebb értelemmel tud kapcsolódni. A helyes pedagógiai cél nem az, hogy a szentmise mindig a gyermek pillanatnyi igényeit tükrözze, hanem az, hogy a gyermek fokozatosan megtanulja befogadni a liturgia nyelvét, szimbólumait és közösségi rendjét. Nem a liturgiának kell gyermekkorban maradnia, hanem a gyermeknek kell a liturgia révén is felnövekednie a hitben.
Ki? A gyermek liturgikus nevelése a család, a hitoktató és a lelkipásztor összehangolt feladata, egymást kiegészítő kompetenciákkal. Elsődlegesen a szülők felelőssége, hogy saját részvételükkel, imádságukkal és példájukkal otthonossá tegyék gyermekük számára a hit világát. A hitoktató feladata – kiegészítve a szülők hitoktatói munkáját – a liturgikus jelek, szövegek és szimbólumok életkorhoz igazodó, fokozatos megismertetése; a lelkipásztoré pedig a liturgia hiteles bemutatása és a közösség liturgikus nevelésének támogatása.
Mikor? Már kora gyermekkorban, a családi imádság, az ünnepek és a vasárnapi szentmise rendszeres gyakorlata révén. A felkészítés történhet a mise előtt otthon, a hitoktatásban, illetve utólagos beszélgetésekben. A szentmise alatt nem szükséges minden mozzanatot megmagyarázni: a gyermek először tapasztaljon, figyeljen és kapcsolódjon be, majd fokozatosan értse meg a történteket.
Milyen formában? Közös imádsággal, énekkel, bibliaolvasással, a liturgikus tárgyak és gesztusok megismertetésével, valamint türelmes magyarázattal. Az egyszer-egyszer bemutatott gyermekmisék segíthetik ezt a folyamatot, de nem helyettesíthetik tartósan a közös egyházi liturgiába való bevezetést. A cél nem a szertartás gyermekiesítése, hanem a gyermek fokozatos bevezetése a liturgia és a felnőtt, érett keresztény éle teljes gazdagságába.
Pszichológiai szempontból az odatartozás, a kompetencia és az önállóság élménye erősítheti a részvételi motivációt. Szociológiai szempontból pedig a közös rítusok egyik jelentős szerepe, hogy a különböző korú emberek ugyanannak a közösségnek a tagjaiként tapasztalják meg önmagukat.
Ezért célszerű a vasárnapi közösségi szentmisét tekinteni a liturgikus élet alapvető formájának, amelyben a gyermekek életkoruknak megfelelő szolgálatokkal – például ministrálással, felolvasással vagy énekkari részvétellel – kapcsolódhatnak be. A kisebb csoportoknak szervezett külön alkalmak kiegészítő nevelési eszközök lehetnek, de nem válhatnak a közös liturgia helyettesítőjévé. A II. Vatikáni Zsinat is a hívek közösségi, tevékeny részvételét és a plébániai közösség egységét hangsúlyozza (Sacrosanctum Concilium, 26–30., 42. pont).
Az alapelv tehát: ne a közösséget daraboljuk korosztályokra, hanem a közös liturgián belül teremtsünk életkorhoz illő részvételi lehetőségeket. Így a szentmise nem személyre szabott vallási szolgáltatássá válik, hanem a nemzedékeket összekapcsoló, közös istentiszteletté.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése