Elemzés

Annak előfeltevésével írom ezen sorokat, hogy olyan magyar állampolgárok egyike vagyok, aki egyben a Katolikus Egyház tagja. Ennyiben egyike vagyok a 2 600 000 magyar állampolgárságú katolikusnak, akik közül a 2026-s adatok alapján 923 590 ajánlották fel adójuk 1%-t a Katolikus Egyház javára. Nem mehetek el ezen a ponton a TISZA pártra szavazók száma mellett sem, akik 3 385 890-an vannak. Tehát meglehetősen pluralista, színes kép rajzolódik ki. A 2022-es népszámlálás alapján Magyarország teljes lakónépességének nagyjából 30%-a vallotta magát katolikusnak – a vallási kérdésre válaszolók körében viszont 50% volt a katolikusok aránya. Akárhogy is nézzük ez már statisztikai szempontból is olyan csoport, amelynek véleménye számít!

Osztie Z. határozottan és szenvedélyesen beszéltél az Evangéliumról, az emberi élet értelméről, a halálról, a feltámadás reményéről és arról a meggyőződéséről, hogy keresztény emberként nem lehetünk közömbösek a társadalom és a közélet kérdései iránt. Sok mindennel, amit a beszéde második részében az élet véges voltáról, Krisztus haláláról és feltámadásáról, valamint arról mond, hogy életünk végső értelme nem önmagunkban, hanem Istenben található meg, magam is messzemenően egyetértek. A keresztény ember valóban nem élhet úgy, mintha a halál lenne életünk végső értelme, és valóban Krisztus feltámadása adja azt a reményt, amely nélkül az emberi élet végső horizontja bezárulna.

Éppen ezért sajnálom, hogy a beszéd első, politikai része sok helyen elhomályosítja azt az evangéliumi üzenetet, amelyet egyébként olyan erőteljesen szeretne képviselni. Nem azért, mert szerintem egy papnak vagy keresztény embernek tartózkodnia kellene minden politikai kérdéstől. Ellenkezőleg: vannak olyan közéleti kérdések, amelyekben a keresztény lelkiismeretnek igenis meg kell szólalnia. Az emberi élet, a házasság és a család, a szegények és kiszolgáltatottak védelme, az igazságosság, a korrupció, a nemzet érdeke, a béke, a szabadság és az emberi méltóság mind olyan kérdések, amelyekhez a katolikus társadalmi tanításnak van mondanivalója. A kérdés tehát nem az, hogy szabad-e politikai kérdésekről keresztényként beszélni, hanem az, hogy miként tesszük ezt.

Éppen ezen a ponton érzem a beszéd legnagyobb problémáját. Meglátásom szerint több helyen összekeveredik benne három különböző dolog: egy politikai párt programjának megítélése, az arra adott szavazat erkölcsi értékelése, valamint az adott pártra szavazó ember kereszténységének és személyének megítélése. Ez a három azonban nem azonos.

Ha például azt mondjuk, hogy egy párt valamely konkrét programja ellentétben áll egy katolikus erkölcsi alapelvvel, abból még nem következik automatikusan, hogy mindenki, aki arra a pártra szavaz, egyetért a program minden egyes pontjával. Még kevésbé következik belőle, hogy az illető nem keresztény, nem érti az Evangéliumot, vagy erkölcsileg rossz ember.

A beszédben azonban többször éppen ez a lépés történik meg. A TISZA politikai álláspontjának bírálatából a TISZA-szavazó minősítése lesz. Így jutunk el attól, hogy „a TISZA ezt vagy azt képviseli” ahhoz, hogy „aki TISZÁ-ra szavaz, nem érti az Evangéliumot”, illetve a „nem normális”, „nem ésszel él” vagy „ostoba” minősítésekhez.

Ezt én nem tartom megalapozottnak, sőt nemhogy nem szerencsés, hanem emocionális szempontból meghatározza, rányomja a bélyeget az igazi tartalom el- és befogadására.

Egy választó ugyanis nem egy politikai pártot fogad el hitvallásként. A szavazás politikai döntés, amelyben az ember többféle szempontot mérlegelhet. Lehet, hogy valaki egy párt családpolitikájával ért egyet, de külpolitikájával nem; egy másik ember az egészségügyet tartja elsődlegesnek, egy harmadik a korrupció kérdését, egy negyedik a nemzetközi kapcsolatokat, egy ötödik pedig a szegények és a kiszolgáltatottak helyzetét. Lehet, hogy ezek közül valaki valamely kérdésben katolikus szempontból téved. De a tévedését érvekkel kell feltárni, nem pedig személyének minősítésével.

Ezért különösen problematikusnak érzem azt a kijelentést is, hogy aki TISZÁ-ra szavaz, az „nem ért semmit”. Ezt egyszerűen nem tudjuk a szavazatából megállapítani. Lehet vele vitatkozni, lehet megmutatni, hogy döntésének valamely premisszája téves, lehet bemutatni a következményeket, amelyekre talán nem gondolt. De az ember értelmi képességét vagy keresztény hitét egy politikai szavazat alapján megítélni már nem következtetés, hanem személyes minősítés.

Hasonló problémát látok abban is, amikor a beszéd a TISZÁ-t „hitetlennek”, „erkölcstelennek”, „nemzetárulónak” nevezi, illetve azt állítja róla, hogy „kiárusítja az országot a nagyhatalmaknak és a pénzügyi köröknek”. Ezek nagyon súlyos állítások. Ha valóban ezt akarjuk bizonyítani, akkor minden egyes állítást külön kellene alátámasztani: pontosan melyik programpontra, melyik nyilatkozatra, melyik döntésre vagy melyik dokumentált tényre gondolunk? Mit jelent konkrétan az, hogy „kiárusítja az országot”? Milyen döntés eredményeként történik ez, és milyen bizonyíték támasztja alá? Törvényjavaslat? Parlamenti vita?Alkotmányjogi kételyek és ellentmondások? Kétes társadalmi konszenzus? Sok lehetőség van a bizonyításra és arra is, hogy egy-egy következményeiben káros törvény ne lépjen érvénybe.

Ha ezekre nincs konkrét válasz, akkor ezek nem bizonyított tényállítások, hanem csupán politikai minősítések. Egy keresztény ember pedig éppen azért köteles különösen vigyázni a szavaira, mert az igazság védelmében sem használhatunk igazolatlan állításokat. Az tény, hogy a demokrácia egyik veszélye éppen abban áll, hogy sokminden csak utólag derül ki, és a döntéshozók csak politikai következményekkel kell, hogy “számoljanak”. Érdekes módon nincs olyan demokrácia ma, amelyben nem hágott volna tetőfokára a korrupció… Amúgy pedig, ahány ország és kormányzat, annyi demonratikus berendezkedés, vagy magát annak nevező kurzus.

Különösen óvatos lennék azzal a kijelentéssel is, hogy a TISZA a házasság alternatívájaként „egy konszenzuális szexuális kapcsolatot” kínál. Ez rendkívül súlyos állítás, amelyet konkrét programhely vagy hiteles politikai nyilatkozat alapján kellene bizonyítani. Egy politikai program tényleges tartalmát nem helyettesítheti az a kép, amelyet róla valamelyik politikai oldal kialakított – az első konkrét bizonyíték maga a törvényjavaslat, amelyet vita és elfogadás követ. 

És itt érkezünk el ahhoz, amit én a beszéd legfontosabb módszertani kérdésének tartok. Ha valóban „fel akarjuk tárni a TISZA valódi arcát”, akkor ezt sokkal meggyőzőbben lehetne megtenni a saját dokumentumainak elemzésével, mint a róla alkotott minősítésekkel. Mutassuk meg, hogy mit ír a családról, az élet védelméről, a gyermekvédelemről, a gazdaságról, a szociális politikáról, az Európai Unióról, a nemzeti szuverenitásról, a külpolitikáról, az egészségügyről és az oktatásról, majd vizsgáljuk meg mindezt a katolikus társadalmi tanítás fényében. Ha valamelyik ponttal összeütközés van, mutassuk meg pontosan, hol és miért.

Ez sokkal erősebb keresztény érvelés lenne.

A Katolikus Egyház társadalmi tanítása ugyanis nem azt mondja, hogy a keresztény embernek azt a pártot kell választania, amelynek minden egyes pontja azonos a katolikus tanítással. Ilyen politikai párt a gyakorlatban nem is létezik. Sem a Fidesz, sem a KDNP nem a Katolikus Egyház pártjai, noha hordoznak programjukban olyan elemeket, amelyek megegyeznek a kereszténység társadalmi tanításának elveivel. A Katekizmus is a közjót, az emberi méltóságot, az igazságosságot, az alapvető jogokat, a békét és a társadalom egészének javát állítja a politikai cselekvés középpontjába. A II. Vatikáni Zsinat pedig kifejezetten számol azzal, hogy ugyanazon erkölcsi alapelvekből kiindulva is létezhetnek különböző konkrét politikai megoldások.

Ez egy nagyon fontos különbség.

Az erkölcsi alapelv és az abból levont konkrét politikai döntés között ugyanis van egy prudenciális mérlegelési szint. A katolikus embernek nemcsak azt kell megkérdeznie, hogy „mit mond az Egyház a családról?”, hanem azt is, hogy az adott politikai döntés összességében hogyan szolgálja az emberi méltóságot, a családot, a gyermekeket, a szegényeket, az időseket, az egészségügyet, az oktatást, a békét, a nemzet jogos érdekeit, a társadalmi igazságosságot, a szubszidiaritást és a szolidaritást.

Ezért nem érzem helyesnek azt sem, amikor a beszéd a „patrióta álláspontot” szinte azonosítja az Evangélium szerinti élettel. A hazaszeretet valóban keresztény érték lehet. De a patriotizmus nem azonos az Evangéliummal, és még kevésbé azonos egyetlen politikai párt konkrét programjával. Lehet valaki mélyen hazafias úgy is, hogy egy másik politikai megoldást tart helyesnek. És lehet valaki nemzetét szerető ember úgy is, hogy egyes konkrét kormányzati vagy ellenzéki politikákat élesen bírál.

Még súlyosabbnak érzem azt a kijelentést, hogy „mi képviseljük az igazságot, Krisztust, az erkölcsi rendet”. Krisztus ugyanis nem egy politikai tábor tulajdona. Az Egyház sem azonosíthatja Krisztust egy politikai párttal, és egyetlen keresztény politikai közösség sem mondhatja magáról úgy, mintha saját politikai álláspontja automatikusan Krisztus álláspontja volna.

A keresztény ember természetesen mondhatja: „Ezt a politikát azért tartom helyesnek, mert szerintem jobban megfelel az emberi méltóság és a közjó követelményeinek.” De egészen más kijelentés azt mondani: „mi Krisztust, az igazságot és az erkölcsi rendet képviseljük, tehát aki velünk szemben áll, az ezekkel áll szemben”.

Ez már nem egyszerű politikai állásfoglalás, hanem a saját politikai ítéletünk teológiai abszolutizálása.

És talán itt van a legnagyobb ellentmondás a beszédben. Zoltán atya állítja: „nem mi gyűlölködünk, nem mi osztjuk meg a társadalmat”. Elhiszem, meggyőződésem, hogy nem ez az alapvető szándéka, de a szándék és a beszéd tényleges hatása nem mindig ugyanaz. Ha valakiről azt mondjuk, hogy „nem normális”, „ostoba”, „nem ésszel él”, „nem érti az Evangéliumot”, miközben azért minősítjük így, mert más pártra szavaz, akkor ez szükségszerűen sebet ejt azokon a keresztényeken is, akik esetleg másként gondolkodnak politikailag.

És éppen ez az, ami különösen fájdalmas lehet egy egyházi közösségben. Lehet, sőt biztos, hogy közöttünk is van olyan ember, aki minden vasárnap ott ül a templomban, komolyan imádkozik, szentgyónáshoz járul, áldozik, szereti Krisztust, a családját és a hazáját, és mégis más politikai döntésre jut. Őt nem szabad abból kiindulva hitetlennek vagy erkölcstelennek tekinteni.

A keresztény közösség nem attól lesz egységes, hogy mindenki ugyanarra a pártra szavaz.

Az Egyház egységének alapja Krisztus.

Ezért különösen érdekes számomra a beszéd későbbi része: „Hiszek, hogy megértsek.” Ez valóban nagyon szép axióma. De ha ezt komolyan vesszük, akkor a politikai ellenfélre is alkalmaznunk kell. A hit nem azt jelenti, hogy gondolkodás nélkül elfogadom a saját oldalam értelmezését, hanem azt, hogy a hit fényében igyekszem az értelmemmel megérteni a valóságot.

Ezért talán éppen egy kereszténynek kellene először megkérdeznie: Miért szavaz a másik ember úgy, ahogyan szavaz? Mit lát ő, amit én nem látok? Mely tapasztalatai vezették erre? Milyen értéket akar védeni? Miben tévedhet? És miben lehet, hogy nekem kell újragondolnom valamit? Ez nem relativizmus! Ez nem azt jelenti, hogy minden vélemény egyformán igaz. Az igazság továbbra is igazság marad. Az erkölcsi rend továbbra is erkölcsi rend marad. A házasság keresztény értelmezése továbbra is ugyanaz marad. Az emberi élet méltósága továbbra sem politikai alku tárgya.

De az igazság birtoklása és a saját politikai ítéletünk azonosítása nem ugyanaz.

A beszéd második felében több teológiai állítás is pontosításra szorul. Például az, hogy „aki nem hisz, az elkárhozik”, ebben a kategorikus formában nem fejezi ki teljesen a katolikus tanítást. Az Egyház különbséget tesz a hit tudatos és szándékos elutasítása, valamint azok között, akik önhibájukon kívül nem jutottak el Krisztus kifejezett ismeretére. Örülök, hogy a beszéd később ezt maga is árnyalja, amikor arról beszél, hogy akit saját hibáján kívül nem jutott el a kifejezett hitre, azt Isten nem hagyja cserben. Ezt a későbbi pontosítást azonban az első kategorikus kijelentéssel együtt kellene értelmezni.

Hasonlóan pontosítani kellene a bűn meghatározását is. A „tudva és akarva nem engedelmeskedni Istennek” valóban a bűn egyik fontos mozzanatát ragadja meg, de a katolikus tanítás szerint az ember személyes felelősségét nem lehet pusztán az objektív cselekedetből megállapítani. A súlyos bűn esetében a súlyos tárgy, a teljes tudat és a szándékos beleegyezés együttesét kell figyelembe venni. Ez azért is fontos, mert egy politikai döntés téves volta önmagában még nem bizonyítja a választó személyes bűnösségét. 

A tudományról szóló részt is árnyalnám. Abban igaza van, hogy a természettudomány saját módszerével nem tudja megválaszolni az olyan végső metafizikai kérdéseket, mint hogy mi az élet végső értelme, miért van egyáltalán létező, vagy mi az ember végső célja. De ebből nem következik, hogy „a tudomány mítosz”, vagy hogy a tudomány önmagában valamiféle ellensége volna a hitnek. A katolikus gondolkodás éppen ellenkezőleg, mindig is hangsúlyozta a hit és az értelem, illetve a tudomány és a hit megfelelő megkülönböztetését és együttműködését.

Az öregségről szóló gondolatnál pedig szerintem szép képet használ, amikor a végesség tudatát összekapcsolja azzal, hogy az ember egyre inkább érzi: fogy az ideje. De azt már nem mondanám általános igazságként, hogy „ezért válik az idős ember egyre türelmetlenebbé”. Van, akinél valóban így történik, másnál viszont éppen az életkor hoz nagyobb türelmet, belátást és bölcsességet. A retorikai-homiletikai kép tehát használható, de nem érdemes általános pszichológiai törvényként megfogalmazni.

A feltámadásról szóló részt viszont nagyon fontosnak érzem. Krisztus halála valódi halál volt, feltámadása pedig nem a halál természetes következménye, hanem Isten teremtő, életet adó cselekvése. Ezért a szüléshez hasonló kép – amelyben a halálon keresztül születik valami új – szép metafora lehet, de nem szabad úgy érteni, mintha a halál önmagában teremtené meg a feltámadást. A feltámadás végső oka Isten.

És éppen ezért tartom nagyon szépnek azt a részt is, amikor a „birkanyáj” képét elválasztja Krisztus juhainak követésétől. A keresztény ember nem gondolkodás nélküli tömegember. Krisztus juhai vagyunk, de a Jó Pásztor hangját személyesen kell meghallanunk. Ezért a lelkipásztor feladata sem az, hogy politikai értelemben birkákat vezessen, hanem hogy Krisztushoz vezesse az embereket, és segítsen nekik lelkiismeretükben igaz döntést hozni.

Éppen ezért én nem azt mondanám, hogy egy keresztény embernek politikailag semlegesnek kell lennie. Éppen ellenkezőleg: legyen politikailag tájékozott, legyen erkölcsileg érzékeny, legyen képes felismerni a hazugságot, a korrupciót, az emberi méltóság megsértését, a család gyengítését, az élet semmibe vételét vagy a társadalom szétzilálását, bárki kövesse is el ezeket. De ugyanilyen következetesen kell felismernie a jót is, bárki teszi.

Ha egy politikai program tartalmaz családokat segítő, szegénységet enyhítő, időseket támogató, gyermekeket védő vagy egészségügyet javító elemeket, akkor keresztényként ezt sem hagyhatjuk figyelmen kívül csak azért, mert a program más részeivel nem értünk egyet. Ugyanígy: ha a saját politikai oldalunk követ el igazságtalanságot, azt sem szabad azért jónak neveznünk, mert „a mi oldalunk” tette.

Ez az igazság iránti hűség nehezebb útja.

De éppen ez a keresztény út.

Talán ezért fogalmaznék egyetlen mondatban így: a beszéd alapvető szándékával – hogy a keresztény embernek komolyan kell vennie az Evangéliumot és annak társadalmi következményeit – egyet lehet érteni. A problémám azzal van, hogy a beszéd a konkrét politikai ítéletet több ponton azonosítja az evangéliumi igazsággal, majd az ettől eltérő politikai döntést az ember hitének, értelmének és erkölcsének minősítésére használja.

Pedig sokkal erősebb lenne a keresztény tanúságtétel, ha nem azt mondanánk: „aki TISZÁ-ra szavaz, nem érti Krisztust”, hanem azt: „nézzük meg együtt, mit tanít Krisztus, mit mond az Egyház, mit tartalmaz ténylegesen az adott politikai program, és milyen következményekkel járhat mindez az emberre, a családra, a nemzetre és a közjóra nézve”.

Szerintem ez lenne az igazság iránti nagyobb tisztelet.

Mert ha valóban Krisztust akarjuk képviselni, akkor nem kell félnünk a tényektől. Nem kell félnünk attól sem, hogy a másik ember érveit megismerjük. Nem kell félnünk attól, hogy egy politikai programot teljes egészében megvizsgáljunk: mi benne a jó, mi benne a vitatható, mi benne az elfogadhatatlan, és mi az, amivel egyszerűen nem értünk egyet.

A keresztény ember nem attól tesz tanúságot Krisztusról, hogy minden politikai ellenfelét legyőzi a vitában, hanem attól, hogy még akkor is igazat mond, amikor az igazság a saját oldalának sem kedvez.

És talán végül éppen ide kapcsolódik a beszéd legszebb gondolata: meg akarunk érkezni. Az életünk végső célja valóban nem egy párt, nem egy politikai tábor, nem egy kormány és nem egy választási győzelem. A végső cél Krisztus.

Ha ezt valóban komolyan vesszük, akkor talán közéleti vitáinkban is könnyebb lesz megőriznünk azt a szabadságot, amely lehetővé teszi, hogy egy politikai programot keményen bíráljunk, miközben nem tekintjük ellenségnek azt a testvérünket, aki másképpen látja.

Mert végső soron nem az a kérdés, hogy ki melyik politikai táborhoz tartozik, hanem hogy amikor egyszer Krisztus előtt állunk, tudunk-e igazat mondani arról is, amit gondoltunk, arról is, amit mondtunk, és arról is, ahogyan a másik emberrel bántunk.

Ebben pedig egyikünk sem állhat úgy Krisztus előtt, mintha már birtokában lenne az utolsó szó.

Ami pedig a miniszerelnököt illeti, sajnos viselnie kell az ilyen kritikát is!