Évközi 28. vasárnap

Izajás látomásában (vö. Iz 25,6–10a) a Seregek Ura, vagyis a történelem és a népek fölött uralkodó Isten a Sion hegyén lakomát rendez minden nemzet számára, ami az ókori világban nemcsak a bőség, hanem a béke, a befogadás és a helyreállított közösség képe is volt. A szövegben szereplő héber mašmānîm és šəmārîm a gazdag, zsíros ételekre, illetve a gondosan érlelt, szűrt borra utalnak, így a lakoma nem pusztán a túléléshez szükséges táplálékról szól, hanem az élet teljességét és az öröm bőségét fejezi ki. A minden népet beborító lepel eltávolítása a gyász, a tudatlanság és a halandóság egyetemes terhének megszűnését jelképezi, míg a héber billaʿ ige – amely itt a halál végleges elnyelését, megsemmisítését fejezi ki – túlmutat az egyéni megmenekülésen, és a halál uralmának teljes megszűnését ígéri.

Amikor Isten letörli a könnyeket és eltávolítja népéről a gyalázatot, nemcsak vigaszt nyújt a szenvedőknek, hanem helyreállítja méltóságukat is, ezért a szabadítás egyszerre személyes, közösségi és egyetemes esemény. A „benne reméltünk” kijelentés azt hangsúlyozza, hogy az ember végső reménye nem a szenvedés tagadásában, hanem Isten halált is legyőző hűségében teljesedik be.

A 22. zsoltár Istent pásztorként ábrázolja, a héber rāʿāh ige pedig nemcsak az állatok legeltetését, hanem gondozásukat és vezetésüket is jelenti, ezért a kép Isten személyes, életet fenntartó törődését fejezi ki. Amikor a zsoltáros azt mondja, hogy Isten felüdíti a lelkét, akkor az egész életére és személyes valóságára gondol, így Isten gondoskodása az ember teljes lényére kiterjed. Az „igazság ösvénye” a héber ṣedeq szó jelentésvilágát idézi, amely az igazságosság mellett a helyes, Isten akaratával összhangban álló életet is jelenti, ezért a pásztor vezetése nemcsak biztonságot ad, hanem erkölcsi irányt is mutat.

A „halál sötét völgyében” kifejezéssel a zsoltáros nem azt állítja, hogy a hívő embernek nem kell szenvednie vagy félnie, hanem azt vallja meg, hogy Isten jelenléte a legfenyegetőbb helyzetben sem szűnik meg, amit a személyes megszólítás – „mert ott vagy vélem” – még erőteljesebbé tesz.

A megterített asztal, a fejre öntött olaj és a csordultig telt serleg a vendégszeretet, a megbecsülés és a bőség képei, a héber ḥesed pedig – ahogyan ezt már többször is említettük – Isten hűséges, szövetségi szeretetére utal, így a zsoltár végső üzenete az, hogy Isten nem csupán átsegít a veszélyeken, hanem egész életünkben otthont kínál a vele való közösségben.

Pál apostol a filippieknek írt levelében (vö. Fil 4,12-14.19-20) arról beszél, hogy megtanulta elfogadni a nélkülözést és a bőséget egyaránt, a görög myeomai ige pedig arra utal, hogy valakit beavattak valamibe, vagyis az apostol nem veleszületett közömbösségről, hanem tapasztalatok során elsajátított lelki érettségről beszél. A „mindenre képes vagyok” mondatban szereplő iszchyō azt jelenti, hogy valaki képes helytállni vagy elegendő erővel rendelkezik, a dynamounti pedig az erőt adó személyre utal, ezért Pál nem korlátlan emberi teljesítőképességet hirdet, hanem azt vallja, hogy Krisztus megerősíti őt a változó élethelyzetek elviselésében. A szöveg összefüggésében ez a kijelentés nem a sikerek megszerzésére vagy minden vágy teljesítésére vonatkozó ígéret, hanem annak megvallása, hogy sem a nélkülözés, sem a jólét nem szakítja el az apostolt Krisztustól, és egyik helyzet sem válik önmagában az élet értékének mércéjévé.

Pál ugyanakkor kifejezetten megköszöni a filippiek segítségét, ami megmutatja azt is, hogy a Krisztusba vetett bizalom nem teszi fölöslegessé az emberi szolidaritást, hanem éppen annak elfogadására és gyakorlására tesz képessé. Amikor Isten bőséges gondoskodásáról beszél, akkor arra helyezi a hangsúlyt, hogy Isten a Krisztus által megnyíló üdvösség rendjében gondoskodik népe szükségleteiről, ezért a szakasz végső tanítása a megelégedettség, a kölcsönös segítség és az Istennek adott dicsőség egysége.

Jézus példabeszédében a király fiának menyegzője az Istennel való közösség és az üdvösség képe, amelyre a király meghívása mindenekelőtt ajándékként érkezik az emberekhez. A meghívottak visszautasítása – egyesek közömbösen a földjükre vagy üzleti ügyeikhez mennek, mások pedig erőszakkal fordulnak a küldöttek ellen – azt mutatja meg, hogy az ember nemcsak nyílt ellenségességgel, hanem a hétköznapi érdekek abszolutizálásával is elutasíthatja Isten hívását, miközben a szolgák bántalmazása a próféták és Isten küldöttei elleni történelmi erőszakot is felidézi. Amikor a király az útkereszteződésekről jókat és gonoszokat egyaránt meghívat, a történet hangsúlya a meghívás kiszélesedésére kerül: az üdvösségre szóló meghívást nem lehet egyetlen társadalmi vagy vallási csoport kiváltságává tenni, ugyanakkor a meghívás elfogadása önmagában még nem jelenti azt, hogy az ember válasza is megfelelő.

Ezt világítja meg a menyegzős ruha nélkül érkező vendég története, amelyben a görög endyma gamou kifejezés a lakodalomhoz illő öltözéket jelöli, és a példabeszéd összefüggésében annak jelképe lehet, hogy a meghívottnak életével is válaszolnia kell arra az ajándékra, amelyben részesült, bár a ruha hiánya önmagában nem teszi lehetővé, hogy egyetlen konkrét erkölcsi hibával azonosítsuk az illető magatartását. A király ítélete és a „külső sötétség” képe az elutasítás súlyos következményére figyelmeztet, a „sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak” zárómondat pedig arra int, hogy Isten hívásának meghallása és a meghívásnak megfelelő élet nem ugyanaz, ezért a példabeszéd egyszerre hirdeti Isten kegyelmének egyetemességét és az ember személyes felelősségét.

Isten minden embert meghív az élet, a remény és a vele való közösség teljességére, és hűséges szeretetével a szenvedésben is megtart, erőt adva a megpróbáltatások elviseléséhez. Krisztusban megtanulhatjuk, hogy sem a bőség, sem a nélkülözés nem határozza meg végső értékünket, mert igazi biztonságunk nem a körülményeinkben, hanem az Istennel való kapcsolatunkban gyökerezik. Isten kegyelme ajándék, de a meghívásra adott válaszunk az egész életünket érinti: nem elég meghallanunk a hívást, hanem engednünk kell, hogy szeretete átformálja gondolkodásunkat, döntéseinket és kapcsolatainkat. A kérdés tehát nem csupán az, hogy meghívottak vagyunk-e, hanem az is, hogy készek vagyunk-e valóban belépni az Istennel való közösség örömébe, és életünkkel tanúságot tenni róla.

Dei gratia vocat, spes sustentat, amor transformat: beatus est qui invitatur accipitque, et ad vitam novam convertitur – Isten kegyelme hív, a remény megtart, a szeretet átalakít: boldog, aki elfogadja a meghívást, hogy megvalósuljon az új élete.