A jelenlét és a választás valósága
János evangélista szavait a keresztény hagyomány az egész Szentírás és a megváltás misztériumának legtömörebb összefoglalásaként tartja számon.
I. A kezdeményező Szeretet ontológiája: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta…” (Jn 3,16)
János evangélista a következő módon tolmácsolja Jézus tanítását „Οὕτως γὰρ ἠγάπησεν ὁ θεὸς τὸν κόσμον”. Ez az „οὕτως” (úgy, annyira) egy csodálatos teológiai kettősséget rejt. Egyszerre módhatározó és mértékhatározó, amely azt jelenti, hogy Isten így, ebben a konkrét formában szerette a világot – a Fiú önátadásában –, és egyúttal annyira, oly mérhetetlenül, hogy nem tartott vissza semmit. Ez a szeretet tehát nem elvont fogalom, nem egy távoli istenség hűvös jóindulata. Továbbá, amikor János az ἀγαπάω (agapao) igét használja, nem romantikus érzelmet vagy puszta rokonszenvet ír le. Az agapé fogalom lényege az önátadás, az életodaadás, a teljesen szabad és kezdeményező szeretet. Ez egy ontológiai és üdvtörténeti valóság: Isten lényege a szeretet, amely kiárad.
De kit szeret ez az Isten? A szöveg drámája a tárgyban rejlik: „τὸν κόσμον” – a világot. A jánosi teológiában a koszmosz nemcsak a gyönyörű teremtett világot vagy az emberiséget jelenti, hanem gyakran az Istennel szembefordult, bűnös, sötétségben veszteglő rendet. Szent Pál is erről tanúskodik a római közösséghez írt levélben: „Isten azonban azzal bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk” (Róm 5,8).
Isten nem azért szeret minket, mert jók vagyunk. Nem azért ontja ránk kegyelmét, mert kiérdemeltük. A szeretet nem válasz az ember erényeire, hanem szuverén, megelőző kegyelem, vagyis Isten szeretete megelőz minden emberi érdemet.
Amikor ma felmerül a kérdés: „Szerethető vagyok? Szerethető vagyok a hibáimmal, a kudarcaimmal, a sötétségemmel együtt?”, akkor sok esetben a feltételhez kötött szeretet traumája nyer megfogalmazást, amelynek során a gyermek – vagy később a felnőtt – úgy érzi, csak akkor fogadják el, ha teljesít, ha maszkot visel, ha tökéletes. Isten azonban a koszmoszt szereti: a te és az én sebzett, Istentől sokszor eltávolodott, esendő valóságunkat. Nála a létezésünk alapja a teljes elfogadottság.
Ezt a szeretetet Isten az Ő „egyszülött Fiában” (τὸν υἱὸν τὸν μονογενῆ) nyilatkoztatta ki. A monogenész szó Jánosnál nem a biológiai származásra utal, hanem arra, hogy Ő (Jézus Krisztus) az egyetlen, a páratlan, az Atyával azonos természetű Fiú. A niceai hitvallásban vasárról vasárnapra megvalljuk: „Isten az Istentől, világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől”. Ő az, aki az Atya kebelén van, és kinyilatkoztatta Őt (vö. Jn 1,14.18; 1Jn 4,9).
Az Atya „odaadta” (ἔδωκεν) Őt. Ez az odaadás messze túlmutat a küldés tényén. Benne van a megtestesülés radikalitása (vö. Gal 4,4), a kereszthalál önkiüresítése – ahogy Pál apostol írja: „Saját Fiát sem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta” (Róm 8,32) –, benne van az Eucharisztia titka, amelyben Krisztus mindennap újra odaadja önmagát nekünk és értünk. Ez a húsvéti misztérium sűrítménye: Ábrahám nem áldozta fel Izsákot (vö. Zsid 11,17), de az Atya odaadta az Igazi Izsákot a világ életéért.
Hogy mi erre a meghívásra az ember válasza? A hit: „hogy mindaz, aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” János a πιστεύων (pisteuón) jelen idejű melléknévi igenevet használja, ami folyamatos, tartós, egzisztenciális hitet jelent. A hit nem egy egyszeri intellektuális bólintás egy hittételre, hanem létbeli ráhagyatkozás, személyes odafordulás és a Krisztusban való állandó nála-(meg)maradás.
Ha ez a hit élő, a gyümölcse az örök élet (ζωὴν αἰώνιον). Ez az élet nem valami homályos, túlvilági, jövőbeli ígéret csupán, amely majd a biológiai halál után kezdődik. Nem! Az örök élet a Fiúval való egységben, a kegyelmi életben már most, a jelen pillanatban elkezdődik. Ellentéte az elveszés (μὴ ἀπόληται), ami nem megsemmisülés, hanem a legszörnyűbb spirituális állapot: az Istentől való végső, tudatos és gyötrő elszakadás. Az ember örök életre teremtett lény, de szabadságában áll elpazarolnia, elveszítenie önmagát.
II. A Küldetés gyógyító szándéka
„Mert nem azért küldte Isten a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ” (vö. Jn 3,17)
János evangélista határozottan leszögezi: Isten elsődleges szándéka a Fiú küldésével nem a kárhoztatás és nem a büntetés. Krisztus nem azért jött, hogy mustrálja a bűneinket. Ő Maga mondja másutt az evangéliumban: „Mert nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem hogy megváltsam a világot” (Jn 12,47; vö. Jn 8,15). Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megmentse azt, ami elveszett (vö. Lk 19,10; Mk 2,17).
A szövegben az üdvösség szó passzív alakban szerepel (σωθῇ – hogy megmentsék, üdvözüljön). Ez a teológiai szenvedő igeforma arra mutat, hogy az üdvösség végső soron Isten műve. Az ember nem képes önmagát megváltani. Nem tudjuk magunkat a hajunknál fogva kihúzni a bűn és a halál mocsarából, mint Rudolf Erich Raspe Wunderbare Reisen zu Wasser und zu Lande: Feldzüge und lustige Abenteuer des Freiherrn von Münchhausen könyvének hírhedt szereplője.
Ez az evangéliumi szakasz és vers egyébként a belső béke és a mérgező bűntudatból való szabadulás kulcsa. Sokan élnek olyan torz Isten-képpel a szívükben, amely szerint Isten egy haragos, figyelő bíró, aki csak arra vár, hogy hibázzunk, és lecsaphasson ránk. Ez a paranoiás vallásosság szorongást, neurotikus bűntudatot és rigiditást szül. János evangéliuma szétzúzza ezt a bálványt! Isten alapvető attitűdje az ember felé forduló megmentésre irányuló szeretet.
III. Az emberi Szabadság drámája és a jelen idejű ítélet
„Aki hisz őbenne, az nem esik ítélet alá; de aki nem hisz, az már meg van ítélve…” (Jn 3,18)
Az ítélet (krizisz) nem egy tőlünk idegen, önkényes, jövőbeli isteni aktus, amely majd a világ végén, mint egy váratlan villámcsapás ér minket. Az ítélet: önleleplező folyamat, amely most, a jelenben történik.
Részletezzük: „ἤδη” – már. „Aki nem hisz, az már meg van ítélve.” Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy az ember a jelenlegi döntéseivel, a Krisztushoz és a Világossághoz való viszonyával saját maga írja meg a sorsát. Isten felkínálja a Világosságot, az Életet, a Szeretetet. Ha az ember elfordul ettől, ha bezárja a szívét, akkor önmagát zárja ki az Életből. Olyan ez, mint amikor valaki a verőfényes napsütésben behúzódik egy sötét, dohos pincébe, bezárja az ajtót, és ott didereg. Nem a nap ítélte őt sötétségre és hidegre – a nap csak süt –, hanem a saját döntése tartja őt ott.
Az ítélet oka: „mert nem hitt Isten egyszülött Fiának nevében” (ὅτι μὴ πεπίστευκεν). A hit elutasítása nem egy felszínes, intellektuális véleménykülönbség. Ez egy egzisztenciális tragédia: az Élet forrásának tudatos visszautasítása.
A szöveg a hit és hitetlenség radikális drámáját mutatja be a jánosi közösség kontextusában – amely közösség a zsinagógából való kizárás traumáját, a hit miatti súlyos üldöztetéseket és belső szakadásokat élte meg. Ez a történelmi háttér magyarázza a végletekig feszített retorikai ellentéteket (világosság–sötétség, élet–halál, hit–hitetlenség).
Jézus tanításának egészében, és így az egyház engedelmes tanításában is ez a jánosi figyelmeztetés a tudatos, szabad és konok elutasításra vonatkozik, és nem érinti automatikusan azokat, akik önhibájukon kívül nem ismerhették meg Krisztus evangéliumát, de a lelkiismeretük szavát követve keresik az igazságot. Ám a szöveg egyetemes érvénye meginoghatatlan: Krisztus az üdvösség egyetlen és abszolút középpontja (vö. Mk 16,16).
IV. Létmód és gyógyulás
Ez a szakasz a te mai életedről szól. Választ ad a legmélyebb kríziseidre:
- Szerethető vagyok? Igen, Isten kezdeményező, ingyenes szeretettel szeret téged, pont és éppen ott, ahol most vagy.
- Van örök élet? Igen, és ez az örök élet nem a halálod után kezdődik, hanem már ma, ha közösségre lépsz, egyesülsz a Fiúval.
- Mi az ítélet? Nem egy tőled távoli megtorlás, hanem a te mai döntésed.
A hit nem egy vasárnapi ruha, hanem egy egzisztenciális létmód, bizalom az iránt, aki életét adta értünk. Kilépni a sötétségből, a látszatokból, a maszkok mögül, és engedni, hogy Krisztus világossága átvilágítsa a sebeinket, a bűneinket – nem azért, hogy elítéljen, hanem hogy meggyógyítson és üdvözítsen.
Engedjük, hogy a mai ünnepen ez az isteni agapé átformálja Isten-képünket, meggyógyítsa az önértékelésünket, és szabaddá tegyen minket a szeretetre. Mert „úgy szerette Isten a világot…”. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése