Úrnapján évről évre, újra és újra visszatérünk ahhoz a misztériumhoz, amely az Egyház szívében dobog, amelyből az Egyház él, amelyből minden szentség, minden szolgálat, az evangelizáció és tanúságtétel minden fajtája és minden szentségre törekvő életforma erejét meríti: az Eucharisztiához. Az Egyház Krisztusból él. Krisztus pedig a legteljesebb módon az Eucharisztiában ajándékozza önmagát népének.
Az úrnapi szekvencia 4. versszakában énekeljük: „Amely a szent vacsora asztalán tizenkettő testvéri csoportjának adatott, ez nem kétséges.”
Aquinói Szent Tamás, a szekvencia szerzője néhány szóba sűríti mindazt, amit az Egyház az Eucharisztia eredetéről, lényegéről és apostoli továbbadásáról vall. Rövid mondata mögött ott rejlik az egész üdvtörténet, ott található Izrael története, az utolsó vacsora terme, a Golgota keresztje, és minden oltár, amelyen ma is bemutatják a szentmisét.
A szekvencia előző versszakai az élő és éltető kenyérről elmélkedtek. Most azonban Tamás hozzátesz valami rendkívül fontosat: ez a mennyei kenyér nem pusztán lelki táplálék általános értelemben, hanem a szent vacsora asztalán adatott eledel. Az Eucharisztia nem egy elvont eszme, nem egy vallási szimbólum, hanem egy konkrét történelmi eseményből fakad. Krisztus egy meghatározott estén, meghatározott embereknek adta önmagát.
A szentírási elbeszélésekre gondolva elsősorban Máté evangéliumának 26. fejezetére tekintünk, de ugyanígy felhangzik Márk és Lukács tanúságtétele, valamint Szent Pál első korintusi levelének hagyománya is. Az Egyház kezdettől fogva úgy őrizte ezeket a szavakat, mint legdrágább kincsét. Nem pusztán történeti emlékként, hanem mint az élő Krisztus Egyházban továbbhangzó szavait.
Figyelemre méltó, hogy több szentíráskutató szerint az utolsó vacsorán valószínűleg csak a Tizenkettő vett részt. Ha ez valóban így volt, akkor ennek mély teológiai jelentősége van. Jézus nem egyszerűen egy családi ünnepet ül meg tanítványaival, hanem valami új kezdődik: megszületik az új szövetség népe.
Emlékezzünk arra, amit az Úr korábban mondott: „Aki mennyei Atyám akaratát teljesíti, az az én testvérem, nővérem és anyám.” Jézus körül új család formálódik. Nem vérségi kötelék alapján, hanem a hit és az engedelmesség által (vö. Jn 1,12-13; Mt 12,46–50). Az utolsó vacsora asztalánál ülő Tizenkettő Izrael tizenkét törzsét idézi fel, ugyanakkor már az új Izrael, az Egyház alapját is jelenti.
Ezért az Eucharisztia kezdettől fogva egyház közösségének középpontjában élő valóság. Nem magánáhítatból születik, hanem Krisztus által összegyűjtött közösségből. Aki az Eucharisztiához járul, az mindig belép ebbe az új családba, Krisztus testébe, az Egyházba (vö. 1Kor 10,16–17). De nem a közösség hozza létre, hanem az Eucharisztiában jelenlévő Krisztus az, aki létrehozza a közösséget, amely viszont az ő misztikus testévé válik.
Az utolsó vacsora eseménye még mélyebb titkot hordoz.
János evangéliumának 6. fejezete világossá teszi, hogy Jézus szavai sokakat megbotránkoztattak. „Hogyan adhatja ez nekünk testét eledelül?” (Jn 6,52) Sokan visszahúzódtak, és többé nem jártak vele (vö. Jn 6,66). Az Úr azonban nem enyhítette szavait. Nem mondta, hogy félreértették. Éppen ellenkezőleg: még nagyobb erővel hangsúlyozta a testének és vérének vételéről szóló tanítást (vö. Jn 6,53-58).
Az apostolok az utolsó vacsorán minden bizonnyal nem látták még teljes világossággal mindennek értelmét. Hallották Jézus szavait: „Ez az én testem.” „Ez az én vérem.” De a keresztre feszítés eseménye ekkor még előttük állt. A Golgota eseménye nélkül az utolsó vacsora titka nem válhatott teljesen érthetővé.
Mégis volt valami, ami segíthette őket az összefüggések felismerésében.
Izrael vallási emlékezete mélyen hordozta a Leviták könyvének tanítását: „A test lelke a vérben van.” A vér az élet hordozója. Ezért volt a vér az engesztelés eszköze az ószövetségi áldozatokban (vö. Lev 17,11; Zsid 9,11-14.22). Amikor Jézus saját véréről beszél, akkor az apostolok előtt szükségszerűen megnyílik az áldozat gondolata is.
Ugyanakkor felidéződhetett bennük a Sínai-hegy szövetségkötése is, amikor Mózes így szólt: „Íme, a szövetség vére” (Kiv 24,8; Mt 26,28). Az ószövetségi szövetség állati vérrel pecsételődött meg. Az új és örök szövetség azonban Krisztus saját vérével jön létre.
Az utolsó vacsora és a kereszt ezért nem két különálló esemény. Egyetlen misztérium két oldala (vö. 1Kor 11,26; Zsid 9,24-28; 10,10-14). A vacsorában szentségi módon elővételezésre kerül mindaz, ami másnap történelmileg megvalósul a Golgotán. Krisztus ugyanazt az önátadást hajtja végre mindkét helyen. A kereszten véres módon, az Eucharisztiában szentségi módon.
Ezért az Egyház mindig azt tanította, hogy a szentmise nem új áldozat Krisztus keresztáldozata mellett, hanem ugyanannak az egyetlen áldozatnak szentségi jelenvalóvá válása. A Golgota eseménye nem ismétlődik meg, hanem jelenvalóvá lesz.
Ebből érthetjük meg Aquinói Szent Tamás különösen hangsúlyos kifejezését: non ambigitur – „nem vitattatik”, „nem kétséges”.
Nem kétséges, hogy amit Krisztus adott, valóban az ő Teste és Vére.
Nem kétséges, hogy az Eucharisztia nem puszta jelképes emlékezés.
Nem kétséges, hogy a kenyér és a bor színe alatt maga az élő, feltámadt Krisztus van jelen.
Az Egyház hite nem emberi vélekedésen alapul, hanem az Úr saját szaván. Az Eucharisztia titka meghaladja értelmünket, de nem mond ellent neki. A hit elfogadja azt, amit Krisztus kijelentett.
A kenyér és a bor nem véletlenszerű elemek. Ugyanígy az átváltoztatás szavai sem emberi alkotások. Krisztus konkrét cselekedetet bízott apostolaira, amikor azt mondta: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Lk 22,19; 1Kor 11,24-25).
Ezzel elérkezünk az apostoli szolgálat és a papság misztériumához.
Az Eucharisztia mindig Krisztus cselekvése. A szentmisében nem a pap a főszereplő. Nem a közösség önünneplése történik. Nem emberi vallási aktivitás áll a középpontban, mivel a főcselekvő Krisztus maga.
Mégis Krisztus látható eszközöket használ. Ahogyan a megtestesülésben emberi természetet vett magára, úgy az Egyház életében emberi szolgálatokat használ fel.
Ezért beszél a katolikus teológia a felszentelt pap eszköz-ok szerepéről. A pap nem saját nevében cselekszik. Nem saját hatalmával változtatja át az adományokat. Hanem Krisztus nevében és személyében cselekszik. Krisztus az elsődleges cselekvő, a pap pedig az ő szolgálatába állított eszköz.
Ezért amikor a pap kimondja az átváltoztatás szavait, valójában Krisztus szava hangzik fel az Egyházban. Az oltárnál mindig ugyanaz a Főpap működik, aki az utolsó vacsora termében kenyeret tört, és aki a Golgotán önmagát ajánlotta fel az Atyának.
Így válik érthetővé, hogy az Eucharisztia miért az apostoli folytonossághoz kötött szentség. Nem egyszerűen egy közösségi emlékezésről van szó, hanem Krisztus saját cselekvésének jelenlétéről, amelyet az apostolokra és utódaikra bízott.
Az Úrnapi szekvencia rövid versszaka valójában az egész eucharisztikus hitvallást magában foglalja:
Az Eucharisztia az új családot összegyűjtő Krisztus ajándéka.
Az Eucharisztia az új szövetség vére.
Az Eucharisztia a keresztáldozat szentségi jelenléte.
Az Eucharisztia Krisztus valóságos jelenléte.
Az Eucharisztia az apostolokra bízott szent hagyomány.
Az Eucharisztia Krisztusnak, az örök Főpapnak cselekvése az Egyházban.
Ezért amikor ma leborulunk az Oltáriszentség előtt, nem csupán egy szent tárgy előtt hajtunk térdet.
Annak hódolunk, aki meghalt és feltámadt értünk.
Annak, aki az utolsó vacsora termében szeretetének végső ajándékát adta.
Annak, aki ma is táplálja Egyházát ugyanazzal a testtel, amely a kereszten értünk adatott, és ugyanazzal a vérrel, amely a világ üdvösségéért ontatott ki.
Az Eucharisztia misztériumát szemlélve végül Péter apostol szava válik a mi hitvallásunkká is: „Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak.” (Jn 6,68). Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése