Évközi 31. hét, csütörtök

Olvasmány (Fil 3,3–8a)

A filippiekhez levél 3 fejezetének elején Pál éles hangon figyelmeztet azokra, akik a körülmetélkedést és a törvény szerinti vallási előjogokat a hitelesség döntő feltételének tekintik a keresztény élethez, majd saját életútját állítja példaként a közösség elé. Amikor kijelenti, hogy „mi vagyunk a körülmetéltek”, nem a zsidó nép vagy hagyomány értékét tagadja, hanem azt hangsúlyozza, hogy Istenhez tartozásuk igazi ismertetőjele már nem külső vallási teljesítmény, hanem a Lélek által végzett istentisztelet, a Krisztusban való bizalom és az emberi kiváltságokkal való dicsekvés elengedése. A περιτομή (körülmetélés) és az előző versben szereplő κατατομή (megcsonkítás) szójátéka polemikus erejű: Pál a külső jel önmagában való túlértékelését kérdőjelezi meg, nem pedig a testet vagy a zsidó származást minősíti értéktelennek. Ezt saját példájával teszi világossá, ugyanis származása, törvénytisztelete, farizeusi elkötelezettsége és vallási buzgalma alapján valóban tekintélyes előnyökkel rendelkezett, sőt korábban az egyház üldözését is éppen vallási meggyőződéséből fakadó buzgalommal végezte. A szövegben a κέρδος (nyereség) és a ζημία (veszteség, kár) szavak gazdasági mérlegelést idéznek, amelyek használatával Pál nem azt állítja, hogy korábbi életének minden eleme önmagában rossz volt, hanem azt, hogy Krisztus megismeréséhez képest elveszíti korábbi üdvösségbiztosító értékét. A ἥγημαι ige befejezett alakja arra utal, hogy ez nem pillanatnyi érzelmi fellángolás, hanem határozottan meghozott és továbbra is érvényes értékítélet, amely egész életének szemléletét átalakította. A 8. vers különösen erős kifejezése, a σκύβαλα a szemét, hulladék, sőt ürülék jelentéskörébe tartozik, és azt érzékelteti, mennyire radikálisan átértékelődött Pál számára mindaz, amivel korábban önmagát igazolta. A szakasz csúcspontja nem a veszteség önmagáért való dicsérete, hanem Krisztus megnyerése: a κερδήσω (megnyerjem) szó visszautal a nyereség képére, és megmutatja, hogy Pál nem egyszerűen lemondott valamiről, hanem megtalálta azt az értéket, amelyhez képest minden más a helyére kerül. 

Evangélium (Lk 15,1–10)

Lukács a 15. fejezet első verseiben található két példázatot egy nagyon konkrét konfliktusba ágyazza. Továbbra is az étkezés képezi a fő motívumot és körülményt. A vámosok és a bűnösök azért közelednek Jézushoz, hogy hallgassák őt, a farizeusok és írástudók viszont zúgolódnak, mert Jézus befogadja őket, sőt együtt étkezik velük. A προσδέχεται (befogad, szívesen fogad) és a συνεσθίει (együtt eszik velük) kifejezések nem puszta udvariasságot jelölnek, hanem olyan közösségvállalást, amely az akkori vallási és társadalmi határokat is érinti. Jézus válaszában először a száz juh közül egyetlen elveszett állat keresését beszéli el: a pásztor nem nyugszik bele a hiányba, hanem elindul az elveszett után, és amikor megtalálja, örömében a vállára veszi. Az ἀπόλλυμι ige egyszerre jelent elveszítést és elveszést, bizonyos összefüggésekben pusztulást is, ezért az „elveszett” itt nem egyszerűen távol levőt, hanem veszélyeztetett, önmagától vissza nem találó élethelyzetet is kifejezhet. A második példabeszédben egy asszony tíz drachmája közül vész el egy, ő pedig lámpást gyújt, kisöpri a házat, és gondosan keresi, amíg meg nem találja; a két történet eltérő képe – a pásztoré és az otthonában kutató asszonyé – ugyanazt a kitartó, személyes keresést hangsúlyozza. Különösen jelentős, hogy Jézus egy nőt is Isten kereső szeretetének képeként állít elénk: az asszony tevékenysége nem mellékes részlet, hanem a példabeszéd teljes értékű teológiai képe. Mindkét történet középpontjában a megtalálást követő közös öröm áll, amelyet a συγχαίρω (együtt örülni) és a χαρά (öröm) szavak ismétlődése kapcsol össze, így az üdvösség nem pusztán egyéni megmenekülésként, hanem közösségi örömünnepként jelenik meg. Jézus ezt az égi örömhöz kapcsolja, amely egyetlen bűnös megtérésének is örül: a μετανοέω nem pusztán megbánást jelent, hanem gondolkodás- és irányváltoztatást, az élet Isten felé fordulását. A példabeszédek finom, de fontos üzenete, hogy a keresés és a megtalálás képei megelőzik a megtérés említését, ugyanis Isten kezdeményező szeretete nem a tökéletesség jutalma, hanem éppen az elveszett ember felé forduló irgalom, amely új életre hív. 

Elmélkedés

Pál és Jézus egyaránt arra hív, hogy egy egészen új mérce szerint tekintsünk önmagunkra és másokra: ne a külső teljesítmény, a múltbeli érdem vagy a társadalmi megbecsülés határozza meg az ember értékét, hanem az Istennel való élő kapcsolat. Szent Pál Jézus tanítása alapján felismeri, hogy még a legnemesebb vallási teljesítmény is elveszíti üdvösséget meghatározó jelentőségét, ha Krisztus helyére kerül. Az evangéliumi példabeszédekben pedig felismerhetjük, hogy Isten számára az elveszett ember sem válik értéktelenné. Aki Krisztust valóban megnyeri, annak nem kell többé saját kiválóságát bizonygatnia, és nem kell mások gyengeségét sem a saját igazságának igazolására használnia. Isten kereső szeretete arra tanít, hogy ne mondjunk le senkiről, saját megtérésünket pedig ne szégyennek, hanem az újrakezdés lehetőségének tekintsük. A hit igazi gyümölcse így egyszerre a belső szabadság és a másik emberért érzett öröm: képesek vagyunk elengedni azt, ami hamis biztonságot ad, és örülni annak, ha valaki – akár mi magunk – visszatalál Istenhez.

Lelkiismeretvizsgálati kérdések (puncta)

Egzisztenciális szempontból

• Mely teljesítményekre, eredményekre, származásra, tudásra vagy elismerésre építem leginkább az önértékelésemet?
• Mi az, amit eddig életem legnagyobb nyereségének tartottam, de Krisztus fényében talán újra kellene értékelnem?
• Képes vagyok-e elfogadni, hogy az életem értéke nem attól függ, mennyire vagyok sikeres, hibátlan vagy mások szemében megbecsült?
• Van-e olyan életterületem, ahol már régóta elveszettnek érzem magam, és mégsem engedem, hogy valaki segítsen megtalálni a kiutat?
• Ha ma újra kellene rendeznem az életem értékrendjét, mi kerülne az első helyre, és miről kellene lemondanom ennek érdekében?

A lelkem

• Mennyire függ az önbecsülésem attól, hogy mások elismernek-e, sikeresnek tartanak-e, vagy megfelelek-e az elvárásaiknak?
• Hajlamos vagyok mások hibáit és gyengeségeit felnagyítani azért, hogy saját magamat értékesebbnek vagy igazabbnak érezzem?
• Hogyan viszonyulok saját kudarcaimhoz: képes vagyok tanulni belőlük, vagy szégyenből, önvádból és önelutasításból inkább elrejtem őket?
• Megengedem magamnak a segítségkérést és az újrakezdést, vagy úgy érzem, hogy gyengeség beismerni: eltévedtem?
• Tudok őszintén örülni mások fejlődésének, gyógyulásának és sikerének, vagy ilyenkor inkább összehasonlítom magam velük, esetleg irigységet érzek?

A hitem

• A hitemet Krisztussal való személyes kapcsolatként élem meg, vagy inkább vallási tudásomra, szokásaimra, teljesítményeimre és hagyományaimra építem?
• Nem fordul elő, hogy vallásosságommal mások fölé helyezem magam, és közben megfeledkezem Isten irgalmáról, amelyből én magam is élek?
• Képes vagyok elfogadni, hogy Isten azokhoz is közel hajol, akiket én méltatlannak, bűnösnek vagy közösségünk számára kellemetlennek tartok?
• Van-e bennem olyan ítélkezés, sértettség vagy előítélet, amely miatt nehezen tudok együtt örülni annak, ha valaki visszatalál Istenhez?
• Mennyire engedem, hogy Isten keressen és megtaláljon engem is: vajon  felismerem azokat a helyzeteket, embereket és belső indításokat, amelyeken keresztül visszahív önmagához?