Jézus példabeszédében tíz szűz indul útnak a vőlegény fogadására, öten eleve felkészülten, öten pedig nem gondoskodnak elegendő olajról, mivel nem készültek fel a vőlegény késlekedése miatti várakozásra, de arra sem gondoltak, hogy egész éjjel világítaniuk kell majd, a nászházban. Amikor a vőlegény megérkezik, az előrelátók belépnek a menyegzőre, a többiek kívül maradnak.
Máté evangéliumának úgynevezett eszkatologikus beszédében ez a példabeszéd a kérdést állítja elénk: hogyan éljen az ember akkor, amikor Isten ígérete még nem teljesedett be, amikor várakoznia kell, és nem tudja, meddig tart ez a várakozás?
A példabeszédet közvetlenül megelőzi Jézus figyelmeztetése: „Virrasszatok tehát, mert nem tudjátok, melyik napon jön el Uratok” (Mt 24,42). A tíz szűz története ennek a felszólításnak az elbeszélő kibontása. Nem véletlen, hogy Máté a mennyek országának képét használja: „Hasonló lesz a mennyek országa tíz szűzhöz” (Mt 25,1). A jézusi stílus, amellyel bevezeti elbeszélését, azonnal felidézi a búza és a konkoly példázatát (vö. Mt 13,24), amely szintén a mennyek országáról szól, de más szempontból. Ott a jó és a rossz együttélése, valamint az ítéletig tartó türelmes várakozás kerül előtérbe; esetünkben viszont az a kérdés, hogy az ember miként készül fel a vőlegény érkezésére. A két példabeszéd közös horizontja tehát nem minden részletük azonossága, hanem az ország beteljesedésére irányuló várakozás.
A tíz szűz közül öt bölcs, öt pedig balga. A görög szöveg a φρόνιμοι és a μωραί szavakkal állítja szembe őket. A bölcs nem egyszerűen okos vagy jó képességű embert jelent, hanem olyat, aki helyesen mérlegel, előre gondolkodik, és ennek megfelelően cselekszik. A balga ezzel szemben nem feltétlenül rossz szándékú, hanem olyan ember, aki nem számol a valóság követelményeivel. Ugyanez a szembeállítás jelenik meg Jézus beszédének végén, a sziklára és homokra építő emberről szóló példabeszédben: a bölcs hallgatja Jézus szavát, és meg is teszi, amit mond; a balga hallgatja, de nem váltja tettekre (vö. Mt 7,24–27). Ez a párhuzam fontos lesz szövegünk megértése szempontjából. A bölcsesség tehát olyan belátás, amely az életmódban, az életvitelben is megmutatkozik.
A tíz szűz mindegyike lámpást visz magával, de csak öten gondoskodnak tartalék olajról. A lámpás és az olaj a történet konkrét kellékei: a lámpás világít, az olaj pedig lehetővé teszi, hogy tovább világítson. A példabeszédben Jézus nem mondja ki, hogy az olaj a hitet, a szeretetet, a jó cselekedeteket vagy a kegyelmet jelképezi. A történet hangsúlya nem az olaj titkos jelentésén, hanem azon van, hogy a várakozás idejére is gondolni kell. A külső készenlét önmagában nem elegendő, ha hiányzik mögüle az a tartalék, amely a várakozás folytatásához szükséges.
A történet egyik legfontosabb részlete, hogy a vőlegény késlekedik. Máté a χρονίζοντος τοῦ νυμφίου fordulattal fejezi ki ennek tényét. Ez nem csupán időbeli adat, hanem az egész példázat feszültségét meghatározó körülmény. A késlekedés valamennyi szüzet érinti: mindannyian elálmosodnak és elalszanak. A szöveg tehát nem azt állítja szembe, hogy az egyik csoport ébren marad, a másik pedig elalszik. Mindannyian ugyanabban az emberi helyzetben vannak. A különbség abban mutatkozik meg, hogy ki készült fel előre arra, hogy a várakozás tovább tarthat, mint gondolta.
Ez a mozzanat különösen közel áll Máté 24,48–51-hez, ahol a rossz szolga így gondolkodik: „Késik az én uram!” A késlekedés tehát a hűség próbájává válik: a szolga úgy kezd élni, mintha ura már nem térne vissza. Szent Péter a második levelében hasonló kérdést fogalmaz meg, amikor egyesek a beteljesedés elmaradására hivatkozva kérdezik: „Hol van az ő eljövetelének ígérete?” (2Pt 3,4). Mindkét szöveg ugyanarra a veszélyre figyelmeztet: az ember a várakozás idején elveszítheti az ígéret komolyságának tudatát. A késlekedés azonban nem az ígéret érvénytelenségét bizonyítja. Inkább azt mutatja meg, hogy a hit nem csupán a kezdet lelkesedése, hanem a kitartás képessége is.
Az éjszakai kiáltásnál Márk evangéliumának virrasztásra felszólító szavai visszhangoznak: „Virrasszatok tehát, mert nem tudjátok, mikor érkezik meg a ház ura: este, éjfélkor, kakasszókor vagy reggel” (Mk 13,35–36). De Pál apostol is a tesszaloniki közösséghez írt első levélben hasonlóképpen fogalmaz: „Ne aludjunk tehát, mint a többiek, hanem legyünk éberek és józanok” (1Tessz 5,6–8). Az éberség ennyiben komoly lelki magatartás: annak tudata, hogy az életnek van iránya és beteljesedése, ezért nem élhetünk úgy, mintha minden kizárólag a jelen pillanatban dőlne el. A tesszaloniki levél ugyanakkor Krisztus eljövetelének és a vele való találkozásnak a reményét is megőrzi (vö. 1Tessz 4,17).
Az éjfélkor felhangzó kiáltás: „Íme, jön a vőlegény! Menjetek ki elébe!” (Mt 25,6), a várakozás idejének véget jelzi. A bölcs szüzek rendbe hozzák lámpásaikat, a balgák pedig ekkor szembesülnek azzal, hogy nincs elegendő olajuk. A bölcsek válasza – „Nehogy nekünk is, nektek is kevés legyen” – nem értelmezhető önzésként. A történet logikájában azt fejezi ki, hogy a felkészültség nem ruházható át egyik emberről a másikra. Mások hite, szeretete és hűsége nem helyettesítheti a saját életünk válaszát Isten hívására. Ezt a gondolatot erősíti a példázat következő jelenete is: amíg a balgák olajért mennek, megérkezik a vőlegény, így azok, akik készen állnak, bemennek vele a menyegzőre.
A menyegző képe a bibliai hagyományban az Istennel való közösség és az üdvösség örömének kifejezője. A Máté 22,1–14 menyegzői lakomáról szóló példázata a meghívás és az arra adott válasz kérdését állítja középpontba. A Jelenések könyvében pedig felhangzik a Bárány menyegzőjének örömhíre: „Elérkezett a Bárány menyegzője, menyasszonya felkészült” (Jel 19,7). Ez utóbbi különösen közel áll a tíz szűz történetéhez: a menyegző nem pusztán egy esemény, amelyre az ember bejutni szeretne, hanem az Istennel való végső közösség képe, amelyre fel kell készülnie. Példabeszédünkben azonban a hangsúly nem a lakoma részletein, hanem azon van, hogy a találkozás pillanatában már nem lehet pótolni az elmulasztott felkészülést.
A bezárult ajtó után a balgák így kiáltanak: „Uram, uram, nyiss ajtót nekünk!” A vőlegény válasza megrendítő: „Bizony mondom nektek, nem ismerlek titeket” (Mt 25,11–12). Ezen a ponton Lukács evangéliumának szűk ajtóról szóló képét idézzük fel: amikor a ház ura már bezárta az ajtót – mint hogy abban a korban a kapuk nyitása és zárása nehézkes folyamat volt, és a megkésett vendég nem várhatta el, hogy miatta újból kinyissák a kaput –, a kívül maradók hiába kérik, hogy engedje be őket; ő azt feleli: „Nem tudom, honnan valók vagytok” (Lk 13,25). A két szöveg közös üzenete, hogy az Istennel való közösség nem pusztán külső odatartozás vagy utólagos igény kérdése. A vőlegény „nem ismerlek titeket” szavai a kapcsolat hiányát fejezik ki. Nem elegendő, hogy valaki egykor elindult a menyegzőre; az is számít, hogyan élt a várakozás idején.
Jézus végső felszólítása ezért nem véletlenszerű erkölcsi tanács, hanem a példázat értelmezési kulcsa: „Virrasszatok tehát, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát” (Mt 25,13). A γρηγορεῖτε felszólító alakja közvetlenül a hallgatókhoz, az olvasókhoz fordul. Ugyanez a figyelmeztetés jelenik meg Mt 24,42-ben, Márk evangéliumában pedig a tanítványoknak szóló éberségre intésben (vö. Mk 13,33–37). Lukács Jézus szavait a szolgák képével bontja ki, akik uruk hazatérését várják, és égő lámpással állnak készen (vö. Lk 12,35–36; vö. 12,40). A várakozás tehát nem passzív tétlenség, hanem olyan életforma, amelyben az ember a jelenben is hűséges marad ahhoz, akivel reménye szerint találkozni fog.
Mi történik velünk a várakozás idején? Könnyű lelkesnek lenni, amikor valami elkezdődik, amikor világos a cél, amikor érezzük a közelséget és a remélt beteljesedést. Nehezebb hűségesnek maradni akkor, amikor az idő múlik, amikor elfáradunk, amikor úgy tűnik, hogy a vőlegény késik. Jézus nem azt mondja, hogy a bölcs ember soha nem fárad el, soha nem alszik el, soha nem kerül nehéz helyzetbe. A példázat szerint a bölcsek is elálmosodnak. A különbség az, hogy ők felkészültek a hosszú várakozásra.
A keresztény élet ezért nem állandó rendkívüli lelkiállapot, nem folyamatos lelkesedés, és nem az utolsó pillanatban bemutatott vallásos teljesítmény. Sokkal inkább mindennapi hűség: az imádságban, a szeretetben, a megbocsátásban, a szolgálatban, a közösség iránti felelősségben és Isten szavának megtartásában. Ezek nem az olaj önkényesen kijelölt jelképei, hanem annak a keresztény életnek a konkrét megnyilvánulásai, amely nemcsak elindul Krisztus felé, hanem a várakozás idején is hozzá igazodik.
A döntő kérdés tehát nem az, hogy meddig kell még várnunk, hanem az, hogy mivé és milyenné formál bennünket a várakozás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése