Évközi 31. hét, szombat

Olvasmány (Fil 4,10–19)

A filippiekhez írt levél olvasásának végéhez közeledünk. A mai szakasz témája a megelégedettség szabadsága és az ajándékozás közössége. Pál apostol megosztja címzetteivel örömét, amely nem pusztán abból fakad, hogy a filippi közösség ismét gondoskodott róla, hanem abból, hogy ajándékukban újra láthatóvá vált a közöttük lévő evangéliumi kapcsolat, amelyet a görög ἀναθάλλω (újra kivirágzik, ismét sarjad) ige képe fejez ki. Amikor azt mondja, hogy megtanult megelégedettnek lenni, azt az αὐτάρκης szóval él, amely az ókori filozófiai nyelvben az önmagával beérő, külső körülményektől független ember eszményét idézi, Pálnál azonban ez nem önmagába zárkózó függetlenséget jelent, hanem a Krisztustól kapott belső szabadságot. Ezt erősíti a μεμύημαι kifejezés is, amely a „beavatottság” jelentéskörébe tartozik: az apostol nem veleszületett képességként, hanem megtanult, mintegy elsajátított, Istentől kapott tapasztalatként beszél arról, hogy bőségben és nélkülözésben egyaránt meg tud állni. A „mindent meg tudok tenni abban, aki megerősít” mondat (πάντα ἰσχύω ἐν τῷ ἐνδυναμοῦντί με) ezért nem korlátlan emberi teljesítőképességet ígér, hanem azt fejezi ki, hogy Krisztus erejével a változó élethelyzetek között is hűséges maradhat. Pál ugyanakkor nem becsüli le a filippiek segítségét: a συγκοινωνήσαντές (közösséget vállaltatok, részesévé lettetek) szóval azt hangsúlyozza, hogy a támogatás nem egyszerű adomány, hanem az evangéliumi küldetésben és az ő szenvedésében való részesedés. A szakasz végén a pénzbeli segítség kultikus nyelvet kap: az apostol a ὀσμὴ εὐωδίας (kellemes illat), a θυσία (áldozat) és az εὐάρεστος (kedves, elfogadható) szavakkal olyan áldozathoz hasonlítja a közösség ajándékát, amelyet Isten örömmel fogad. Ez a kép az ószövetségi áldozati nyelvet idézi, de új hangsúlyt ad neki: az Istennek kedves áldozat itt a testvéri szeretetből fakadó, konkrét segítség. A 19. vers ígérete – Isten „betölti” (πληρώσει) minden szükségüket – nem a gazdagság garantálása, hanem annak bizonyossága, hogy Isten Krisztusban gondoskodó jelenléte a közösség életének végső alapja. Pál tehát nem azt tanítja, hogy nincs szükségünk egymásra, hanem azt, hogy az emberi segítséget hálával fogadhatjuk anélkül, hogy önértékünket vagy szabadságunkat attól tennénk függővé. 

Evangéloium (Lk 16,9–15)

A hamis sáfárról szóló példabeszéd után Jézus arra szólít, hogy a „hamis mammonból” (μαμωνᾶς τῆς ἀδικίας) szerezzünk barátokat, vagyis a mulandó és gyakran igazságtalan gazdasági viszonyok között lévő javakat használjuk irgalmas, mások javát szolgáló cselekedetekre. A μαμωνᾶς valójában arámi eredetű szó, amely vagyont, pénzt, anyagi javakat jelent; az „igazságtalan” jelző nem azt állítja, hogy minden pénz önmagában gonosz, hanem arra figyelmeztet, hogy a vagyon világát gyakran igazságtalanság, önzés és kizsákmányolás hatja át. A „barátok szerzése” ezért nem az üdvösség megvásárlását jelenti, hanem azt, hogy az ember földi javait a szeretet és az irgalom szolgálatába állítja, mert ezeknek a javaknak az értéke abban mutatkozik meg, milyen kapcsolatokat és milyen életet építünk általuk.

A 10–12. versekben Jézus a hűség három egymásra épülő mércéjét állítja elénk: aki a legkisebb dologban (ἐλάχιστον) hűséges, az a nagyban is hűséges lesz; aki a hamis vagyon kezelésében megbízhatatlan, arra nem lehet rábízni az igazi értékeket; aki pedig a máséhoz való viszonyában nem hűséges, hogyan kaphatná meg azt, ami valóban az övé?

A „kicsi” és „nagy”,

a „hamis” és „igazi”,

valamint a „másé” és a „tiétek” ellentétpárjai

fokozatosan tárják fel a szöveg logikáját: a földi vagyon nem végső birtokunk, hanem ránk bízott eszköz, amelynek kezelésében megmutatkozik jellemünk. A πιστός (hűséges, megbízható) szó nem egyszerűen szabálykövetést jelent, hanem olyan embert jelöl, akire rá lehet bízni valamit, mert megbízhatóan él a rábízott javakkal. A 13. versben Jézus a tanítás végső tétjét fogalmazza meg: senki sem szolgálhat két úrnak, mert a δουλεύειν (abszolgaként szolgálni) teljes odatartozást fejez ki, így Isten és a mammon nem lehetnek egyenrangú urai az embernek.

Jézus a farizeusokat φιλάργυροι (pénzszeretők) jelzővel illeti, mivel gúnyolják Jézus tanítását. A ἐξεμυκτήριζον (kigúnyolták, megvetően kinevették) ige érzékletesen mutatja, hogy nem pusztán értelmi ellenvetésről, hanem elutasító magatartásról van szó. Jézus válasza szerint az emberek előtti önigazolás nem azonos az Istennel való igaz kapcsolattal, mert ami az emberek szemében magasztos (ὑψηλόν), az Isten előtt akár utálatos (βδέλυγμα) is lehet. A szakasz így nem a pénz egyszerű elutasítására szólít, hanem arra, hogy a vagyonhoz való viszonyunkat Isten igazságossága és irgalma ítélje meg: az anyagi javak akkor kerülnek a helyükre, ha nem uralnak bennünket, hanem a szeretet szolgálatába állnak. 

Elmélkedés

A keresztény ember szabadságát nem az határozza meg, mi mindent birtokol, hanem az, hogy képes-e hálával elfogadni azt, amije van, és felelősen továbbadni abból, amit kapott. Jézus arra figyelmeztet minket, hogy a vagyonhoz való viszonyunk leleplezi, kié valójában a szívünk. A földi (önámításra alkalmas) javak nem önmagukért vannak, hanem azért, hogy általuk hűséget, irgalmat és közösséget építsünk, mert az anyagi javak értéke végső soron abban mutatkozik meg, milyen emberré formálnak bennünket. Aki mindent önmaga biztosítékának tekint, könnyen a birtoklás rabjává válik, aki viszont Isten ajándékaként fogadja el javait, az mások javára is képes élni velük. Nem az a kérdés tehát, mennyi van a kezünkben, hanem az, hogy a kezünkben lévő dolgok közelebb visznek-e Istenhez és embertársainkhoz.

Lelkiismeret-vizsgálati kérdések (puncta)

Egzisztenciális szempontból

• Mennyire függ az önértékelésem attól, amim van, amit elértem, vagy amit mások elismernek bennem?
• Képes vagyok-e elfogadni életem változó körülményeit – a bőséget és a hiányt egyaránt – anélkül, hogy elveszíteném belső iránytűmet?
• Mit tekintek életem legnagyobb kincsének: a biztonságot, a sikert, a szabadságot, az emberi kapcsolatokat vagy az Istennel való közösséget?
• Hogyan bánok azzal, amit nem magamnak köszönhetek, hanem másoktól, a közösségtől vagy Istentől kaptam?
• Ha ma számot kellene adnom arról, hogyan használtam fel időmet, képességeimet és anyagi javaimat, milyen élet rajzolódna ki ebből?

A lelkem

• Milyen félelmek vagy bizonytalanságok állnak a birtoklási vágyam, a túlzott takarékosságom vagy éppen a felelőtlen költekezésem mögött?
• Képes vagyok-e segítséget elfogadni anélkül, hogy gyengének, kiszolgáltatottnak vagy mások adósának érezném magam?
• Mennyire tudom megkülönböztetni a valódi szükségleteimet azoktól a vágyaktól, amelyeket az összehasonlítás, a versengés vagy a társadalmi elvárások keltenek bennem?
• Amikor anyagi vagy élethelyzeti nehézségekkel találkozom, a bizalom és a józan cselekvés vezet, vagy inkább a szorongás, a kapkodás és a kontrollvágy?
• Tudok örülni mások sikerének és bőségének anélkül, hogy saját hiányosságaim vagy elmaradottságom bizonyítékát látnám benne?

A hitem

• Valóban Istenre bízom életem biztonságát, vagy csak addig hiszek gondviselésében, amíg a körülményeim megfelelnek az elvárásaimnak?
• A pénzt, az időt és a képességeimet Isten rám bízott ajándékainak tekintem, vagy kizárólag saját tulajdonomként kezelem?
• Milyen konkrét módon válik mások számára is megtapasztalhatóvá az irgalmam: a segítségnyújtásban, az adakozásban, a figyelemben vagy a megbocsátásban?
• Van olyan anyagi érdek, emberi elismerés vagy biztonság iránti vágy, amelynek kedvéért kész vagyok háttérbe szorítani lelkiismeretemet és Isten akaratát?
• Ha Jézus ma megkérdezné tőlem, hogy a rám bízott javakkal miként sáfárkodtam, melyik döntésemre tudnék hálával és békével visszatekinteni, és melyiket kellene újragondolnom?