Szent Imre (2026)

A mai szép ünnepen Szent Pál apostol levelének tanítása alapján világítjuk meg Szent Imre herceg személyének és életszentségének máig korszerű fontosságát keresztény életünkben. A rómaiakhoz írt levélből vett szakasz gondolatmenetét az egymásra épülő állítások és következtetések szigorúan összefüggő láncolata határozza meg. Pál először megfogalmazza az üdvösségre vonatkozó alaptételt (28. vers), majd megadja annak teológiai alapját (29. vers), végül pedig összefoglalja Isten üdvözítő cselekvésének folyamatát (30. vers).

Szent Pál alapkijelentése a következő: „az Istent szeretőknek minden javukra válik”. Ez egy általános érvényűnek hangzó állítás, de sem nyelvtanilag és logikailag nem korlátlanul egyetemes kijelentés. A részes esetben álló megjelölések – „az Istent szeretőknek”, illetve „azoknak, akik az ő végzése szerint elhívottak” – meghatározzák, kikre vonatkozik az állítás. Vagyis nem azt mondja, hogy minden emberrel minden esemény szükségképpen jó dologként történik, hanem azt, hogy az elhívottak életében minden Isten üdvözítő céljának szolgálatába állhat.

A mondat alapvetően állító ítélet, amelyhez a 29. vers a magyarázó indoklást kapcsolja. Fontos, hogy a „minden” (πάντα) nem az események erkölcsi minőségét jelöli: nem azt állítja, hogy minden történés önmagában jó, hanem azt, hogy Isten üdvözítő cselekvésének semmi sem szab szükségképpen határt.

A 29. verset bevezető ὅτι („mert”) magyarázó, indokló szócska kapcsolatot teremt az előző kijelentéssel. Pál nem új, független gondolatot kezd, hanem megindokolja, miért bízhatnak az elhívottak abban, hogy életük eseményei Isten üdvözítő tervének részei.

Az érvelés középpontjában a célviszony áll: Isten arra rendelte övéit, hogy Fiának képmásához hasonlóvá váljanak. A „Fiú képmásához hasonlóvá válás” tehát nem mellékes következmény, hanem az isteni elhatározás kifejezett célja. A Krisztushoz való hasonulás egyúttal meghatározza az üdvösség fogalmát is: nem egy veszélyből történő megmenekülésről, hanem az ember Krisztushoz igazodó átalakulásáról van szó. Pál tehát nem csupán azt közli, hogy Isten mit tesz, hanem azt is, hogy milyen célra irányul cselekvése.

A 30. vers: következtetési láncolat

A 30. vers öt egymásra épülő isteni cselekvést sorol fel:

előre elrendelte → elhívta;
elhívta → megigazította;
megigazította → megdicsőítette.

Ez a szerkezet egy úgynevezett poliszillogisztikus láncolatként írható le: az egyik tag a következő gondolati lépés alapjává válik. Az ismétlődő vonatkozó névmás – „akiket” (οὓς) – biztosítja a lánc személyes folytonosságát. Ugyanazokról beszél, akiket Isten előre elrendelt, elhívott, megigazított és megdicsőített. A szöveg tehát nem különböző csoportokat sorol fel, hanem egyetlen üdvözítő folyamat egymást követő mozzanatait.

A felsorolás logikai erejét az ismétlődő „azokat is” (τούτους καί) szerkezet adja. Ez nem pusztán időbeli egymásutániságot, hanem Isten cselekvésének belső összefüggését hangsúlyozza. A „megdicsőítette” múlt idejű alakja a jövőbeli beteljesedést már megvalósultként állítja elénk: nem az esemény jelenbeli befejezettségét bizonyítja, hanem a beteljesedés bizonyosságát fejezi ki.

A szakasz gondolati súlypontja tehát nem az, hogy minden esemény jó, hanem az, hogy Isten üdvözítő szándéka következetes, célra irányuló és célba érő cselekvés. Pál érvelésének végső alapja nem az emberi tapasztalat kiszámíthatósága, hanem Isten cselekvésének folytonossága.

Tehát Szent Pál levelének ma felolvasott részletének középpontjában Isten üdvözítő cselekvése áll. A 28. vers szerint „az Istent szeretőknek minden javukra válik” (πάντα συνεργεῖ). A görög szövegben az ige alanya vitatott: egyes szövegváltozatok kifejezetten Istent nevezik meg, mások csak azt mondják, hogy „minden együtt munkálkodik”. A mondat értelme azonban a szövegösszefüggés alapján lesz világos: Isten az üdvözítő terve és akarata miatt a szenvedést és a megpróbáltatást sem engedi hatókörén, figyelmén kívül maradni (vö. Róm 8,3; Fil 1,19; Ef 1,11). Ez ugyan nem azt jelenti, hogy minden esemény önmagában jó, hanem azt, hogy Isten a hozzá hűségesek javára tudja fordítani azt is, ami rossz. A remélt beteljesedés emberi értelemmel fel nem fogható távlatára utal a korintusiakhoz írt első levele Izajást is idézve: „Hanem, ahogyan megírták: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, ami az ember szívébe föl nem hatolt, azt készítette Isten azoknak, akik szeretik őt” (1Kor 2,9; Iz 64,3). A próbatételben való hűség jutalmát pedig Jak 1,12 és 2,5 világítja meg: „Boldog az az ember, aki a próbatételt elviseli, mert ha hűnek találják, elnyeri az élet koronáját, amelyet Isten az őt szeretőknek megígért” és „Halljátok, szeretett testvéreim! Nem a világ szemében szegényeket választotta ki Isten, hogy gazdagok legyenek a hitben, és örökösei annak az országnak, melyet azoknak ígért, akik őt szeretik?”.

A 29. vers az előző kijelentés alapját tárja fel előttünk: Isten eleve elhatározta, hogy az övéi Fiának képmásához (συμμόρφους τῆς εἰκόνος) váljanak hasonlóvá. Az „előre ismert” (προέγνω) és „előre elrendelt” (προώρισεν) kifejezések Isten kezdeményezését hangsúlyozzák, nem az emberi szabadság megszüntetését (vö. 1Pét 1,2; Ef 1,5). A cél nem pusztán az egyéni üdvösség, hanem az ember megújulása Krisztus képmására: ez az istenképiség teremtésbeli alapjára utal (vö. Ter 1,26), és a megújulás folyamatát írja le, amely végül a test átalakulásában is beteljesedik: „Ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem alakuljatok át értelmetek megújításával, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a jó, neki kedves és tökéletes” (Róm 12,2; vö. 2Kor 3,18),  „Ő átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi az ő megdicsőült testéhez, azzal az erővel, amellyel hatalma alá vethet mindent” (Fil 3,21).

Krisztus „elsőszülött a sok testvér között” (πρωτότοκος ἐν πολλοῖς ἀδελφοῖς), de elsőbbsége nem elszigeteli, hanem testvéri közösségbe vonja az üdvözülteket (vö. Kol 1,18; Zsid 2,10; Jn 20,17).

A 30. vers négy egymásra épülő igealakkal foglalja össze az üdvösség folyamatát: 

– előre elrendelt,

– elhívott,

– megigazított,

– megdicsőített.

A felsorolás szoros nyelvtani párhuzama Isten cselekvésének egységét és bizonyosságát fejezi ki. A „megdicsőített” (ἐδόξασεν) múlt ideje különösen jelentős: a jövőbeli beteljesedést úgy állítja be, mint Isten ígéretében már biztos valóságot. A kiválasztás és az elhívás összefüggését a tesszaloniki közösséghez írt második levélben, a megigazulás és megszentelődés kapcsolatát az első korintusi levélben, a Krisztushoz hasonulás folyamatát pedig a második korintusi levél lapjain világítja meg az apostol: „Nekünk pedig mindenkor hálát kell adnunk Istennek értetek, testvérek, akiket Isten szeret, azért, mert Isten kiválasztott titeket első zsengéül az üdvösségre a Lélek megszentelése és az igazság hite által” (2Tessz 2,13); „Bizony, ilyenek voltatok néhányan; de meg lettetek mosva, megszentelést nyertetek, és megigazultatok az Úr Jézus Krisztus nevében, a mi Istenünk Lelke által” (1Kor 6,11); „Mi pedig mindnyájan, miközben fedetlen arccal szemléljük az Úr dicsőségét, ugyanarra a képmásra változunk át dicsőségről dicsőségre az Úr Lelke által” (2Kor 3,18; vö. Kiv 16,67).

Szent Imre herceg életében jól felismerhető Szent Pál tanításának megvalósulása: Isten az őt szeretők életének eseményeit is üdvözítő tervének szolgálatába állítja. Imre már neveltetésében is ezt az isteni hívást követte: atyja arra oktatta, hogy „mindenekelőtt őrizze meg a katolikus hitet, erősítse az egyházi rendet, a főpapi méltóságnak rója le a tiszteletét […] sűrűn teljesítse az imádkozás kötelmét, s a kegyességet, irgalmasságot meg a többi erényeket […] éber gonddal megtartsa”.

Imádságos életéről a legenda így tanúskodik: „Minden éjjel, amikor a többiek már lefeküdtek, ő […] Istennek zsoltárokat énekelve virrasztott, és mindegyik zsoltár végén szíve töredelmével kért bocsánatot.”

Krisztushoz hasonulásának különösen beszédes példája, amikor a veszprémi Szent György-templomban felajánlotta Istennek lelke és teste szüzességét. A legenda szerint az isteni hang így szólt hozzá: „A legkiválóbb dolog a szüzesség! Lelked és tested szüzességét kívánom tőled. Ezt ajánld fel, ebben a szándékodban tarts ki!” Imre pedig így válaszolt: „Uram, Istenem! Világmindenség gondviselője és az emberi gyengeség segítője […] teljesítsd bennem akaratodat, és a káros szenvedélyeket, amik a lélek ellen küzdenek, irgalmasságod harmatával oltsd ki.”

Életszentsége azonban nem jelentett visszavonulást a világtól: királyi hivatására készülve a felelősségvállalás és a szolgálat útját is járta. Korai halála pedig megmutatja, hogy a szent apostol, Pál tanítása nem minden esemény jóságát, hanem Isten üdvözítő tervének feltartóztathatatlan voltát hirdeti. A legenda ezt a reményt Imre halálának leírásában is kifejezi: „Szent Imre lelke ujjongással vitetett a mennybe.”

Szent Imre azért példaképünk, mert életével tanúsítja: Krisztushoz hasonlóvá válni az imádságban, az önmegtagadásban, a tisztaságban és a ránk bízott feladatok hűséges teljesítésében lehet. Az életszentség nem életkor vagy társadalmi pozíció kérdése, hanem az Isten hívására adott őszinte és szívből jövő személyes válasz.