Szent Máté evangéliumának most hallott szakaszában Jézus harmadik nagy tanítói beszédének csúcspontjához és lezárásához érkezünk. A Mester egymás után állítja elénk a Mennyek Országának példázatait:
- az elrejtett kincs,
- a drága igazgyöngy,
- a tengerbe vetett háló
- és a bölcs írástudó képét.
Első pillantásra talán úgy tűnik, mintha különálló képeket látnánk, valójában azonban e szakasz egyetlen mély, szerves és teológiailag szigorúan következetes egészet alkot. Lépésről lépésre vezeti a tanítványt Isten Országának titkába:
- feltárja Krisztus felbecsülhetetlen értékét,
- megmutatja a válaszul adott radikális elköteleződést,
- felkészít a történelemben való türelmes várakozásra,
- végezetül pedig megrajzolja az érett, megváltott ember arcképét.
Krisztus ezekben a képekben nem elvont teológiai tételeket tanít, hanem a szívünk legmélyebb keresésére, küzdelmeire és végső beteljesedésére mutat rá.
I. A felbecsülhetetlen érték és a teljes odaadás (Mt 13,44–46)
Napjaink embere lépten-nyomon a belső töredezettség és az egzisztenciális bizonytalanság tapasztalatától szenved. A világ szüntelenül arra csábít bennünket, hogy életünk energiáit, vágyainkat és figyelmünket számtalan apró, múlékony cél között forgácsoljuk szét. Kimerülünk a szüntelen hajszában, ahol annyi minden ígér boldogságot, mégis mindegyik döntésünk után ott marad a szívünkben a hiány. Ebben a kaotikus helyzetben és útkeresésben segít minket Jézus azzal, hogy megajándékoz minket a két első példázattal:
1. A földbe rejtett kincs példázata az emberi létezést megváltoztató isteni ajándék hirtelen felfedezését szemlélteti. A földműves nem keresi a kincset, egyszerűen rálel a mindennapi munkája során. Az Ószövetségben és a bölcsességi irodalomban a Bölcsesség értéke messze felülmúlja a drágaköveket: „Értékesebb az igazgyöngynél, semmi sem fogható hozzá” (Péld 3,15). Sirák fia ugyanakkor figyelmeztet az elrejtett bölcsesség hiábavalóságára (Sír 20,30), ha azt az ember hagyja szunnyadni; nem bontakoztatja ki, nem fejleszti. Isten országa azonban olyan kincs, amely bár el van rejtve a világ szeme elől, a megtalálója számára feltárul és birtokba vehető.
A kincs megtalálása nem maradhat puszta elméleti felismerés, hanem cselekvésre indít: az ember elmegy, eladja mindenét, amije van, és megveszi a szántóföldet. A szentírás görög szövege egyetlen, ám döntő jelentőségű kifejezéssel él: a földműves örömében (apo tész charasz) teszi ezt! Ez a részlet a teljes keresztény élet kulcsa: nem a lemondás szüli az örömöt, hanem az öröm teszi lehetővé, érthetővé és értékessé a lemondást. A hit nem erkölcsi görcsöléssel veszi kezdetét. A lemondás önmagában – ha hiányzik belőle a Krisztussal való találkozás öröme – lelki kiégéshez vezet.
Az első tanítványok rögtön elhagyták hálóikat és apjukat (vö. Mt 4,20.22). A gazdag ifjúnak Jézus az anyagiak feladását szabja a tökéletesség feltételéül (vö. Mt 19,21). Péter kinyilvánítja: „Mi mindent elhagytunk, és követtünk téged” (Mt 19,27), amire Jézus a százszoros jutalom és az örök élet ígéretével válaszol (vö. Mt 19,29).
2. Míg a kincset megtaláló ember szinte véletlenül bukkant rá az értékre, a kereskedő tudatosan kutat. Jézus ezzel megmutatja, hogy Isten minden embert más-más úton vezet. Van, akit váratlanul érint meg a kegyelem – mint Sault a damaszkuszi úton –, és van, aki hosszú kérdezés után jut el a hitre – mint Szent Ágoston. A megtérés útjai különböznek, de a felismerés ugyanaz.
A bölcsességi irodalomban sem az arany, sem a korall vagy a drágagyöngy nem mérhető Isten bölcsességéhez (vö. Péld 8,11; Jób 28,18). A kereskedő, amikor megtalálja az egyetlen, páratlan értékű gyöngyöt, felismeri, hogy az összes többi javát érdemes feláldozni érte. Az Evangélium logikája nem a megfosztottság, hanem a felismert Érték logikája! Amikor rátalálunk Krisztusra, a szív kaotikus vágyai hirtelen szent rendbe szerveződnek: Ő nem egy érték a sok közül, hanem a Középpont. A lemondás így már nem csonkítás, hanem a beteljesedés magától értetődő ára.
II. Az eszkatológikus szétválasztás és a türelem ideje (Mt 13,47–50)
Könnyen gondolhatnánk, hogy aki egyszer megtalálta Krisztust, annak világában minden azonnal tökéletessé válik. Jézus azonban a harmadik példázattal – a tengerbe kivetett vonóháló képével – rögtön kijózanít bennünket.
1. A háló példázata visszacsatol a búza és a konkoly példázatához (Mt 13,24–30), hangsúlyozva Isten türelmét és a jelenkor összetettségét. Jézus a tanítványokat „emberhalászokká” teszi (vö. Mt 4,19). Habakuk próféta a népeket még a tenger halaihoz hasonlítja, akiket kiszolgáltatva fognak ki (vö. Hab 1,14). Jézusnál a háló kivetése az egyetemes evangéliumi hívás: a háló mindenfajta halat összegyűjt, jókat és rosszakat egyaránt: ez az Egyház és a jelenvaló világ képe.
Mindannyian tapasztaljuk, hogy a jó és a rossz még összekeveredve van jelen. Milyen gyakran kísért bennünket a vágy, hogy azonnal, erőszakosan tegyünk rendet! Krisztus azonban elhalasztja a végleges szétválasztást ezen világkorszak végére. Eltűri a jelen tökéletlenségét, mert a türelem az Isten kegyelmének időt hagyó tér. Nem a mi feladatunk a korai ítélkezés.
2. Ugyanakkor Jézus szava komoly figyelmeztetés is: döntéseinknek súlya van. Az idők végén (szünteleia tou aiónosz) az angyalok elválasztják a gonoszokat az igazaktól, pontosan úgy, ahogyan az Emberfia teszi majd a népekkel az utolsó ítéletkor (vö. Mt 25,32), és ahogyan a zsoltáros hirdeti: „Nem állhatnak meg a bűnösök az igazak gyülekezetében” (Zsolt 1,5).
A gonoszok sorsa a „tüzes kemence” (eisz tén kaminon tou pürosz), ami a Dániel könyvének 3,6 motívumára nyúlik vissza (Szadrach, Meszach és Abednego tüzes kemencéje). Ez a kifejezés Máténál a kárhozat és az Istentől való végleges elszakadottság helye, ahol „sírás lesz és fogcsikorgatás”. A jelen a türelmes növekedés ideje, a jövő pedig az igazság teljességéé.
III. Az írástudó és az új tanítványi lét (Mt 13,51–52)
1. A szakasz végén a Mester hozzánk, tanítványaihoz fordul: „Megértettétek mindezt?”, mire Jézus tanítványai így felelnek: „Igen.” Nekünk is ez a válaszunk? Ez a megértés nem puszta intellektuális tudást, hanem a szív belső belátását jelenti. A tanítványok megértése nem saját szellemi teljesítményük, hanem a kinyilatkoztatás ajándéka, szemben a bölcsekkel és okosokkal (vö. Mt 11,25). Jézus új tanítást ad hatalommal (vö. Mk 1,27), és saját küldötteit – prófétákat és írástudókat – küldi a világba (vö. Mt 23,34), akik az Ő bölcsességét hordozzák (vö. Mt 11,19).
2. Az írástudó, aki a Mennyek Országának tanítványává vált, olyan gazdához hasonlít, aki raktárából új és régi dolgokat hoz elő. Ez a keresztény érettség csúcsa:
- Nem tagadjuk meg a múltat! Felismerjük, hogy a régi (az Ószövetség, az ígéretek, a Törvény) nem semmisül meg, hanem az új (Jézus Krisztus személye, tanítása és a megváltás) fényében nyeri el teljes értelmét.
- Isten megváltja a személyes történetünket is! A tanítványi lét a Krisztushoz való hűségben teljesedik ki. Arimathiai József is Jézus tanítványa volt (vö. Mt 27,57), aki vagyonával szolgált. A feltámadt Krisztus missziós parancsa minden nép tanítvánnyá tételére szólít felszólít (vö. Mt 28,19; ApCsel 14,21). A kegyelem meggyógyítja és felemeli természetünket: sebeinkből a kegyelem forrását, tévedéseinkből alázatot formál. A Krisztusban érett ember a kapott kincsből él, és bátran nyílik meg az Úr által ajándékozott új életre.
Máté evangéliumának ezen szakasza világos teológiai ívet tár elénk:
- Isten Orsuága a legfőbb jó, amelyért a találkozás öröméből fakadóan megéri mindent feladni.
- A jelenben Isten kegyelmi hálója mindenkit gyűjt, türelmet kérve tőlünk, de a jövőben elkerülhetetlen az eszkatológikus szétválasztás.
- A tanítványok képesek az ószövetségi hagyományokat és saját életük történetét a Krisztus-esemény fényében beteljesíteni.
Kérjük a Szentlelket, hogy adja meg nekünk a Krisztussal való találkozás mindent felülmúló örömét! Szabadítson meg minket a felületes keresgéléstől, a kényszeres ítélkezéstől és a türelmetlenségtől. Tanítson felelősségre az eljövendő ítélet fényében és bölcsességre, hogy életünket Krisztusra – az egyetlen igazi Kincsre – építve, az örökkévalóság békéjéből élhessünk. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése