Évközi 32. hét, szerda

Olvasmány (Tit 3,1–7)

Pál arra kéri Tituszt, hogy emlékeztesse közösségét a társadalmi felelősségre: legyenek engedelmesek a törvényes hatóságoknak, készek minden jó cselekedetre, ne rágalmazzanak, ne veszekedjenek, hanem legyenek szelídek és minden ember iránt megértők. A μὴ μάχεσθαι, vagyis „ne viszálykodjanak”, illetve az ἐπιεικής, azaz „méltányos, szelíd, engedékeny” kifejezések azt mutatják, hogy a keresztény magatartás nem az ellenségeskedésre, hanem a másik ember méltóságának tiszteletére épül. Pál ezt azzal indokolja, hogy egykor magunk is értetlenek, engedetlenek és másokat gyűlölők voltunk, vagyis nem erkölcsi fölényből kell közelednünk másokhoz, hanem saját korábbi kiszolgáltatottságunk és Isten irgalmának ismeretéből. A 4. versben a χρηστότης, vagyis jóság, jóindulat, valamint a φιλανθρωπία, az ember iránti szeretetteljes jóindulat fogalmait használja: amikor Isten megváltó jósága és emberszeretete nyilvánvalóvá lett, nem az ember teljesítménye, hanem Isten kezdeményező szeretete hozta el az üdvösséget. A szöveg központi állítása a οὐκ ἐξ ἔργων τῶν ἐν δικαιοσύνῃ fordulatban fogalmazódik meg: nem az általunk véghezvitt igaz cselekedetekből származik megmenekülésünk, hanem Isten irgalma mentett meg bennünket. A λουτρὸν παλιγγενεσίας, az újjászületés fürdője, valamint a Szentlélek megújító működése olyan új kezdetet jelöl, amelyben az ember nem egyszerűen erkölcsi javuláson megy keresztül, hanem egész létezésében Isten életadó cselekvésének részesévé válik. A παλιγγενεσία szó a palin (újra) és a genesis (születés, keletkezés) elemekből áll, így az újjászületés nem pusztán a régi élet kijavítását, hanem egy új élet kezdetét fejezi ki; az ἀνακαίνωσις, vagyis megújítás pedig ennek az új életnek a folyamatos kibontakozására utal. A 6–7. versek szerint Isten ezt a Lelket bőségesen árasztotta ránk Jézus Krisztus által, hogy kegyelméből megigazulva az örök élet reményének örököseivé váljunk, vagyis az üdvösség alapja, eszköze és célja egyaránt Isten ajándéka. A szakasz történeti és irodalmi összefüggésében a 4–7. versek ünnepélyes, hitvallásszerű megfogalmazása az egész levél erkölcsi tanításának teológiai alapját adja: azért kell szelíden, békességben és jó cselekedetekre készen élnünk, mert mi magunk is olyan irgalomban részesültünk, amelyet nem érdemeltünk ki. Aki megérti, hogy Isten nem érdemei alapján szerette őt, annak nincs oka másokat érdemtelenségük miatt megvetni.

Evangélium (Lk 17,11–19)

Lukács evangéliumának teológiai koncepciójában Jézus Jeruzsálem felé vezető útja nemcsak földrajzi haladás, hanem a szenvedésen és halálon keresztül megvalósuló megváltás felé vezető út is. Jézus egy olyan határvidéken találkozik tíz leprással, ahol a társadalmi és vallási elkülönülés különösen érzékelhető, hiszen a betegség nemcsak testi szenvedést, hanem közösségi kirekesztettséget is jelentett. A betegek Ἰησοῦ ἐπιστάτα, ἐλέησον ἡμᾶς, vagyis „Jézus, Mester, könyörülj rajtunk!” kiáltással fordulnak hozzá, amelyben az ἐλεέω, az irgalmazás igéje nem pusztán együttérzést, hanem a másik nyomorúságába való cselekvő beavatkozást jelenti. Jézus nem érinti meg őket, hanem a papokhoz küldi mind a tízet, összhangban a mózesi törvény tisztasági előírásaival, amelyek szerint a gyógyulás után a pap feladata volt a megtisztult ember állapotának megállapítása és közösségbe való visszafogadása. A történet különös fordulata, hogy a gyógyulás nem Jézus közvetlen érintésekor, hanem útközben következik be: a ἐν τῷ ὑπάγειν αὐτοὺς ἐκαθαρίσθησαν kifejezés szerint, miközben mentek, megtisztultak, ami a bizalom és az engedelmes elindulás jelentőségét hangsúlyozza. A tíz közül azonban csak egy fordul vissza, és a görög szöveg itt figyelemre méltó módon kifejező: ὑπέστρεψεν μετὰ φωνῆς μεγάλης δοξάζων τὸν θεόν, vagyis nagy hangon Istent dicsőítve tért vissza, tehát nem egyszerűen megköszöni a gyógyulást, hanem felismeri annak isteni eredetét. A δοξάζω, vagyis dicsőíteni ige Lukácsnál rendszeresen Isten üdvözítő cselekvésének felismerését és nyilvános megvallását fejezi ki. A visszatérő ember ráadásul szamaritánus, akit Jézus idegen, más származású ember megnevezéssel illet, ami a korabeli zsidó–szamaritánus ellentét fényében tudatosan megfordítja a vallási elvárásokat: éppen az válik példává, akit a vallási közösség kívülállónak tekinthetett. A szamaritánus Jézus lábához borulva ad hálát, és a εὐχαριστῶν, vagyis hálát adva kifejezés a hálaadásnak azt a mélyebb formáját jelöli, amelyben az ember már nem csupán az ajándékot értékeli, hanem felismeri az ajándékozó személyét is. Jézus kérdése – „A nem tíz tisztult meg? Hol van a (többi) kilenc?” – nem a hála társadalmi illemszabályát kéri számon, hanem arra világít rá, hogy a testi gyógyulás önmagában még nem azonos az üdvösség teljességének felismerésével. A történet csúcspontja a ἡ πίστις σου σέσωκέν σε vagyis „a hited megmentett téged” kijelentés, amelyben a σῴζω ige egyszerre jelenthet megmentést, gyógyítást és teljessé tételt, a σέσωκέν befejezett múlt idejű alakja pedig olyan megtörtént eseményre utal, amelynek eredménye a jelenben is érvényes. A történet tehát nem azt tanítja, hogy a kilenc ember hálátlansága miatt elveszítette testi gyógyulását, hiszen mind a tízen megtisztultak, hanem azt, hogy a szamaritánus a hálaadó visszatérésben a gyógyulásnál mélyebb ajándékot is kap: a Jézussal való üdvözítő találkozást. A hit teljessége ott veszi kezdetét, ahol az ember már nemcsak azt kérdezi, mit kapott Istentől, hanem vissza is fordul hozzá, felismeri, hogy Ki is fordult feléje, és hálát ad az ajándékozó szeretetért.

Elmélkedés

Isten szeretete nem jutalom, amelyet kiérdemelhetünk a jó cselekedeteinkkel, hanem ajándék, amely megelőzi minden érdemünket, és új élet lehetőségét teremti meg bennünk. Aki valóban felismeri ezt az irgalmat, az nem emelkedik mások fölé, hanem szelídebbé, elfogadóbbá és könyörületesebbé válik, mert tudja, hogy ő maga is ugyanabból az ingyenes szeretetből él.

Lelkiismeretvizsgálati kérdések (puncta)

Egzisztenciális szempontok

• Észreveszem életemben azokat az ajándékokat, amelyeket természetesnek veszek, és amelyekért talán már régóta nem adtam hálát?
• Mennyire határozza meg életemet az a tudat, hogy értékem nem kizárólag teljesítményemből, sikereimből és mások elismeréséből fakad?
• Képes vagyok elfogadni, hogy életem nehézségei, kudarcaim és korlátaim ellenére is van lehetőségem az újrakezdésre?
• Milyen embereket tekintek kívülállónak, idegennek vagy méltatlannak a közösségemre, és vajon nem éppen bennük kellene felismernem az emberi méltóságot?
• Ha visszatekintek az életemre, inkább a hiányokat, az elszenvedett sérelmeket és az elmaradt lehetőségeket látom, vagy képes vagyok felismerni mindazt a jót is, amit kaptam és továbbadhattam?

A lelkem

• Mennyire tudom elfogadni saját gyengeségeimet és múltbeli hibáimat anélkül, hogy azok alapján véglegesen értéktelennek vagy szerethetetlennek tartanám magam?
• Képes vagyok segítséget kérni, amikor szükségem van rá, vagy a büszkeségem, szégyenérzetem és kiszolgáltatottságtól való félelmem inkább elszigetel?
• Amikor valaki irgalmat gyakorol velem, képes vagyok-e őszintén elfogadni azt, vagy úgy érzem, hogy minden segítséget viszonoznom kell, különben adósa maradok?
• Mennyire vagyok képes a sérelmeim és csalódásaim mellett is észrevenni azokat a pozitív tapasztalatokat, emberi kapcsolatokat és lehetőségeket, amelyek reményt adhatnak?
• Amikor mások hibáival találkozom, ugyanolyan megértéssel és türelemmel fordulok-e feléjük, amilyen megértésre és türelemre én magam is vágyom?

A hitem

• Valóban hiszem, hogy Isten nem teljesítményem vagy erkölcsi hibátlanságom alapján szeret, hanem irgalmából ajándékoz meg az újrakezdés lehetőségével?
• Imádságomban csupán a segítséget, a gyógyulást és a megoldást keresem, vagy időt szánok arra is, hogy felismerjem és megköszönjem Isten már megtapasztalt jóságát?
• Amikor Isten meghallgatja kérésemet, visszatérek-e hozzá hálával, vagy a kapott segítség után könnyen megfeledkezem arról, akitől az ajándékot kaptam?
• Engedem, hogy a Szentlélek valóban megújítsa gondolkodásomat, előítéleteimet, emberi kapcsolataimat és viselkedésemet, vagy csupán a külső vallásos gyakorlatokra korlátozom a hitemet?
• Képes vagyok úgy továbbadni Isten irgalmát, hogy ne tegyek különbséget emberek között származásuk, társadalmi helyzetük, vallási hovatartozásuk vagy múltbeli hibáik alapján?