Évközi 26. hét, csütörtök

Olvasmány (Jób 19,21-27)

Jób könyörgése a חָנֻּנִי „könyörüljetek rajtam” felkiáltással kezdődik, amelyben nem magyarázatot, hanem együttérzést kér barátaitól. Úgy érzi, hogy szenvedését barátai nem értik, hanem újabb vádakkal tetézik, ezért kérdezi: „Miért üldöztök engem?” Jób ekkor azt kívánja, hogy szavai örökre megmaradjanak, mert biztos benne, hogy egyszer majd kiderül az igazság.

Ekkor hangzik el a szakasz központi kijelentése: וַאֲנִי יָדַעְתִּי, „én pedig tudom”, vagyis Jób bizonyossága nem puszta reménykedés, hanem mélyen átélt hit. Ennek tartalma: „az én גֹּאֵל-em él”, ahol a gōʾēl a bajba jutott ember igazát védő és ügyét képviselő „megváltó” vagy „védelmező”. Jób tehát nem tudja, miért szenved, de hiszi, hogy van valaki, aki végül mellé áll, és igazságot szolgáltat neki.

Amikor azt mondja, hogy a gōʾēl „a por fölött feláll”, reménye túlmutat a jelenlegi szenvedésen: a végső szó nem a fájdalomé és nem a halálé lesz. Azt is mondja: „a saját szememmel fogom látni őt”, vagyis nem csupán azt akarja, hogy valaki igazolja őt, hanem magával Istennel szeretne találkozni.

Jób hitét az jellemzi, hogy noha sok mindent nem ért, a meg nem értett szenvedés közepette is ragaszkodik Istenhez. A szakasz legmélyebb üzenete így foglalható össze: amikor már nem értjük, miért történik velünk valami, akkor is mondhatjuk Jóbbal: „Én tudom, hogy az én Megváltóm él.”

Evangélium (Lk 10,1-12)

Jézus hetven(két) tanítványt küld ki, és az ἀποστέλλω „elküldeni” ige azt hangsúlyozza, hogy nem saját kezdeményezésükből indulnak, hanem küldöttként, Jézus előtt járva készítik elő érkezését.

A hetvenes szám az ókori zsidó gondolkodásban a népek teljességével is összefügghet, ezért a küldetés horizontja már itt túlmutat Izrael szűk határain, és egyetemes távlatot nyer. Jézus a θερισμός, vagyis az „aratás” képével azt mondja, hogy sok ember kész lehet Isten üzenetének befogadására, miközben az ἐργάται, az „aratók” vagy munkások száma kevés, ezért első feladatuk nem önmaguk megsokszorozása, hanem imádság: kérjék az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat.

A δεήθητε „kérjetek, könyörögjetek” azt mutatja, hogy a küldetés végső soron Isten műve, a tanítvány pedig nem tulajdonosa, hanem munkása annak, amit Isten cselekszik. Jézus ugyanakkor úgy küldi tanítványait, mint bárányokat a farkasok közé”, vagyis a küldetés nem hatalmi vállalkozás: a ἄρνες „bárányok” kiszolgáltatottsága azt fejezi ki, hogy Isten országát nem erővel vagy kényszerrel kell elvinni az emberekhez.

A pénzes erszény, tarisznya és saru mellőzésének parancsa a küldöttek Istenbe vetett radikális bizalmát hangsúlyozza, míg az út közbeni köszöntések kerülése nem udvariatlanságot jelent, hanem a küldetés sürgősségét és osztatlan figyelmét.

A házba belépve első szavuk: Εἰρήνη „béke”, amely nem egyszerű jókívánság, hanem a héber šālôm gondolatvilágát hordozó teljesség, rendezettség és Istennel való kiengesztelődés, ezért a küldött nem önmagát, hanem Isten békéjét viszi.

Aki befogadja őket, azzal meg kell osztaniuk az élet közönséges javait is, mert „méltó a munkás a maga bérére”, és a küldött nem egyik házból a másikba járva kereshet magának kényelmesebb vagy előnyösebb helyet: a szolgálat nem önérdekű keresés. A küldetés középpontjában a θεραπεύω „gyógyítani, szolgálni, gondozni”) és az igehirdetés együtt áll: a betegek gyógyítása és annak kijelentése, hogy „elközelgett hozzátok Isten országa” ugyanannak az üdvösségnek két megnyilvánulása.

Ha egy város nem fogadja őket, a tanítványoknak nem kell erőszakkal meggyőzniük senkit, hanem le kell rázniuk a port a lábukról, ugyanakkor újra ki kell mondaniuk: „Isten országa elközelgett”; így a perikópa üzenete a következő: a küldetés lényege nem az, hogy mindenkit kényszerítsenek a befogadásra, hanem hogy hűségesen elvigyék Krisztus békéjét, szolgálják az embert, és tanúságot tegyenek arról, hogy Isten országa már közel van.

Elmélkedés

Jób és a hetvenkét tanítvány története ugyanarra a hitbeli magatartásra kíván elvezetni minket: amikor az ember nem érti Isten útjait, akkor sem kell félelemből farkassá válnia, hanem Jóbbal együtt bízhat abban, hogy „az én Megváltóm él”.
Jézus bárányokként küldi tanítványait a farkasok közé, vagyis a keresztény küldetés egyrészt nem uralkodás, védekező támadás, mások legyőzése vagy saját igazunk kikényszerítése, hanem a béke, a szolgálat és Isten országának szelíd tanúságtétele.
Másrészt a mai kereszténynek ezért különösen vigyáznia kell arra, hogy a körülötte lévő ellenséges légkör, igazságtalanság vagy elutasítás hatására maga is „farkassá” ne váljon: ne gyűlölettel válaszoljon a gyűlöletre, ne kényszerrel a kényszerre, és ne kizárással a kizárásra.
A keresztény először „békét” (εἰρήνη) visz, gyógyít és szolgál, teret ad a másik embernek, miközben hűségesen tanúsítja Krisztust és Isten országának közelségét.
Jób reménye és Jézus küldetése így együtt arra hív, hogy ne a másik ember legyen az ellenségünk, hanem a saját félelmünk, gőgünk, önigazolásunk és bezárkózásunk fölött győzzünk, mert Krisztus tanítványa nem azért van a világban, hogy farkasként legyőzze a világot, hanem hogy bárányként Isten békéjének hordozója legyen.

Esti lelkiismeretvizsgálat (puncta) 

Egzisztenciális kérdések

• Amikor igazságtalanság, elutasítás vagy támadás ér, tudok-e Jóbbal együtt Istenbe kapaszkodni, vagy azonnal védekezésbe és támadásba menekülök?
• Van-e olyan ember az életemben, akit már nem embernk, hanem „ellenségnek” tekintek, akivel szemben szerintem minden eszköz megengedett?
• Képes vagyok-e úgy kiállni az igazság mellett, hogy közben nem kell a másikat megaláznom, legyőznöm vagy ellenséggé tennem?
• Mit jelentene számomra konkrétan „báránynak” maradni ott, ahol könnyebb lenne farkassá válni?
• Ha ma elveszíteném azt a biztonságot és elismerést, amelyre támaszkodom, tudnám-e Jóbbal együtt kimondani: „Én tudom, hogy az én Megváltóm él”?

A hitem

• Hiszem, hogy Isten akkor is velem van, amikor nem értem őt, és azt sem értem miért történik velem valami, vagy csak addig bízom Őbenne, amíg az események megfelelnek az elképzeléseimnek?
• Krisztus küldöttjeként érkezem-e az emberek közé, vagy inkább saját igazamat, véleményemet és vallási elképzeléseimet akarom rájuk kényszeríteni?
• Amikor valaki nem fogadja el a hitemet, tudok-e számára akkor is békét kívánni és tisztelettel lenni iránta, vagy az elutasítást személyes támadásként élem meg?
• Nyitott vagyok-e arra, hogy Isten ott is működjön, ahol nem az én közösségem, módszerem vagy elképzelésem szerint történik valami jó?
• A keresztény mivoltom láttán az emberek inkább Krisztus békéjét, gyógyító jelenlétét és irgalmát tapasztalják meg, vagy azt érzik, hogy egy újabb „farkas” érkezett hozzájuk, aki meg akarja mondani, hogyan kell élniük?

A lelkem

• Mi történik bennem, amikor valaki nem ért velem egyet: kíváncsi maradok, vagy fenyegetésként élem meg ahelyzetet, és ezért támadni kezdek?
• Felismerem-e, mikor a félelmem alakítja át a másik embert „ellenséggé”, és mikor már nem a konkrét személyre, hanem a róla kialakított képemre reagálok?
• Tudok-e nemet mondani és határt húzni anélkül, hogy gyűlöletre, bosszúra vagy megalázásra lenne szükségem?
• Amikor valaki visszautasít, képes vagyok-e elfogadni, hogy nem kell mindenkit meggyőznöm, és hogy az ő szabadságát is tiszteletben kell tartanom?
• A mai konfliktusaimban inkább a béke megteremtését kerestem, vagy azt, hogy nekem legyen igazam, nekem legyen az utolsó szavam, és a másik végül engedjen?