Az indított írásra, mert némileg megijesztett néhány komment halálosan rideg stílusa. Nm tudom, mennyire gondolja ténylegesen komolyan egyik-másik kommentelő, amit leír… Szinte közhely, hogy Beethoven bántalmazó apa mellett nőtt fel, majd a húszas évei végétől fokozatosan elveszítette a hallását. Mozart élete jelentős részét súlyos anyagi bizonytalanságban és adósságokban élte le, miközben folyamatos lelki vívódások és testi betegségek gyötörték. Frida Kahlo ha jól tudom gyermekbénuláson esett át, majd 18 évesen egy súlyos buszbalesetben a gerince és a medencéje is megsérült. Élete során több mint 30 műtéten esett át, folyamatos krónikus fájdalmakkal élt, és gyakran gipszfűzőben, ágyhoz kötve festette világhírű önarcképeit. Vincent van Gogh a társadalmi kirekesztettség szélén élt, és életében mindössze egyetlen képet tudott eladni. Súlyos pszichés zavarokkal, depresszióval és pszichotikus rohamokkal küzdött, melyek végül a tragikus öngyilkosságához vezettek. Henri de Toulouse-Lautrec egy örökletes csontbetegség miatt gyermekkori csonttörései után a lábai nem növekedtek tovább, így felnőttként is mindössze 152 cm magas maradt. Testi deformitásai miatt kiszorult az arisztokrata körökből, de a párizsi bohémvilág legjelentősebb festőjévé vált. Lincoln egy írástudatlan földműves család földkunyhójában született rendkívüli szegénységbe, és nagyrészt önállóan, könyvekből képezte magát. Egész életében súlyos, klinikai depresszióval küzdött, mégis sikeresen egyben tartotta az Egyesült Államokat a polgárháború alatt és eltörölte a rabszolgaságot. Igazából bátyám agyvérzéssel született én meg piciként átvészeltem mindkét lábamban egy súlyos trombózist. Ilyen feltételekkel mind az amputált testrészek között kellett volna, hogy végezzük?
Sok édesanya terhességgel kapcsolatos tapasztalatait nem szeretném sem elbagatellizálni, sem kívülről megítélni. A terhesség tényleg nagyon komoly testi és adott esetben egészségügyi kockázatokkal járhat, és szerintem sem helyes egy várandós nő félelmeit, tapasztalatait vagy konkrét veszélyhelyzetét azzal elintézni, hogy „a terhesség csodálatos ajándék”. Nem maga a terhesség az ajándék, hanem annak a tudata, hogy életet hozhatok a világra.
Éppen ezért azonban szerintem érdemes különválasztani két kérdést: azt, hogy mekkora terhet jelenthet a várandósság egy nő számára, és azt, hogy ebből milyen jogi vagy erkölcsi jogosultság következik a terhesség megszakítására.
Az egyik komment szervdonációs példája első látásra nagyon erős érv, de szerintem éppen a döntő ponton nem azonos a két helyzet. Ha egy másik, már megszületett embernek szüksége van a vesémre vagy a tüdőmre, akkor valóban egy másik ember életének megmentésére használják fel testem egyik szervét, amely nélkül tovább tudok élni. Ilyenkor az illető és én két egymástól független emberi szervezet vagyunk, és az egyik ember életének megmentése testi beavatkozást igényel a másik ember testében. Abból pedig valóban nem következik általánosan, hogy bárkinek joga lenne engem erre kényszeríteni. Van egy film, ahol öreg nyugdíjasok rabolnak bankot, ott barát a barátnak szabadon adja az egyik veséjét!
A terhesség azonban biológiailag nem egyszerűen egy „donor–recipiens” viszony. Nem arról van szó, hogy van egy független ember, akinek szüksége van egy másik ember szervére, hanem arról, hogy a méhben fejlődő emberi szervezet éppen az anya szervezetével fennálló biológiai kapcsolatban él és fejlődik. Ezért az analógia csak akkor működik, ha már előre elfogadunk egy további állítást: hogy a terhességben jelen lévő másik emberi élet jogi és erkölcsi státusza olyan, mint egy külső szervre váró emberé, és hogy az anya testi autonómiája ebből következően feljogosítja őt ennek az életnek a megszüntetésére. De éppen ezt kellene bizonyítani, nem pedig az analógiával előre feltételezni.
Sokak érve, hogy „ez az én testem”, önmagában még nem válaszolja meg azt a kérdést, hogy mi a cselekmény tárgya. Ha a terhességben csak az anya saját testi állapotáról van szó, akkor az autonómiaérv egészen más szerkezetű: kicsit úgy érzem magam, mint ha édesanyám számára csak az a köröm lennék, amit levágatott a manikűrössel… Ha viszont egy másik, önálló emberi élet is jelen van, akkor az autonómia és a másik ember életének megszüntetése közötti kapcsolatot külön kell igazolni. Meglátásom szerintem a „no uterus, no opinion” sem oldja meg a kérdést. Aki nem tud teherbe esni, természetesen nem tudja személyesen átélni a terhesség testi fájdalmat és lelki vívódásait. De ebből még nem következik, hogy ezért ne lehetne értelmes véleménye arról, hogy milyen létező (entitás) a magzat, milyen jogok illetik meg, illetve milyen határok között értelmezhető a testi autonómia. Egy emberi jogi kérdésben ugyanis nem az dönti el egy állítás igazságát, hogy az állítást megfogalmazó személy saját testével átélte-e az adott helyzetet.
Sőt, ha ezt az elvet általános szabállyá tesszük, nagyon messzire jutunk. Aki nem volt börtönben, nem beszélhetne a szabadsághoz való jogról; aki nem volt halálos beteg, nem beszélhetne az életvédelemről; aki nem volt fogyatékos, nem beszélhetne a fogyatékossággal élők jogairól. A személyes tapasztalat természetesen adhat különleges szempontot és erkölcsi érzékenységet, de nem teszi az embert automatikusan kizárólagos döntőbíróvá az adott kérdésben.
Ugyanez a helyzet velünk, férfiakkal is. Abban teljesen egyetértek, hogy egy férfinak nem szabad felelőtlenül áthárítania a szexuális döntéseinek és a terhesség következményeinek terhét a nőre. A gyermekvállalásban a férfi felelőssége valós és komoly. De ebből sem következik automatikusan, hogy a férfi véleménye azért érvénytelen, mert ő nem képes terhességet kihordani. A felelősség kérdése és az emberi élet ontológiai státuszának kérdése két különböző kérdés.
A szervdonációs példa második része pedig szerintem éppen egy nagyon fontos különbséget mutat meg. Ha valaki életében kifejezetten rendelkezett arról, hogy halála után ne használják fel a szerveit, akkor az ő halála utáni rendelkezésének tiszteletben tartása az önrendelkezés és a jog kérdését veti fel. Viszont itt már egy meghalt ember testéről beszélünk. A terhesség esetében pedig éppen azt kell először tisztázni, hogy a méhen belüli létező (jogi és filozófiai entitás) milyen ontológiai státusszal rendelkezik. Nem lehet azzal megoldani a kérdést, hogy egyszerűen úgy nevezzük: „egy pár hetes magzat”, mert az életkor megjelölése önmagában még nem válasz arra, hogy mi az, ami ott létezik.
Ezért én nem azt kérdezném elsőként, hogy „a magzatnak több joga van-e, mint egy felnőtt embernek”, hanem ezt: ugyanarról a normatív alanyról beszélünk-e, és ha nem, mi alapozza meg a különbséget?
Ha a válasz az, hogy a méhen belüli emberi élet azért nem rendelkezik ugyanazzal az alapvető életvédelmi státusszal, mint a megszületett ember, akkor szerintem ezt a különbséget kell pontosan megnevezni és megindokolni. Nem elég azt mondani, hogy „mert a nő teste érintett”, mert ez nem válaszolja meg, hogy a másik emberi élet milyen státuszban van. És még egy fontos dolog: szerintem nem következik abból, hogy valaki az emberi élet védelmét fontosnak tartja, hogy minden terhességet minden körülmények között ugyanúgy kell megítélnie. A közvetlen életveszélyben lévő anya és magzat konfliktusa külön erkölcsi kategória; amikor két emberi élet egyidejű megmentése fizikailag nem lehetséges, az erkölcsi mérlegelés szerkezete egészen más, mint amikor általános autonómiai jogot állítunk a terhesség megszakítására. Ezt a különbséget szerintem sem szabad eltüntetni egy általános „pro life” vagy „pro choice” jelszóval. Szóval nem vitatom el azt, hogy a terhesség a nő teste, egészsége, élete és mindennapi valósága szempontjából rendkívül komoly dolog. Abban sem gondolom, hogy bárkinek joga lenne egy konkrét, veszélyes terhességi helyzetet kívülről könnyelműen megítélni.
A kérdésem csupán az, hogy ebből hogyan következik a másik emberi élet megszüntetésére vonatkozó jogosultság.
Mert ha erre a kérdésre azt válaszoljuk, hogy „azért, mert az anya teste”, akkor valójában még nem válaszoltuk meg, hanem megkerültük a kérdést. A döntő premissza továbbra is ott van a háttérben: milyen létező a magzat, és mi alapján határozzuk meg az élethez való jogának státuszát?
Talán még egy kérdést érdemes feltenni, éppen a szervdonációs analógia kapcsán: nem mindegy, hogy egy ember életét a születése előtt, az anyaméhben oltjuk ki, vagy a születése után, az anyaméhen kívül? Mindkét esetben egy biológiailag élő emberi szervezet életének megszüntetéséről beszélünk. Ha a különbség kizárólag a születés helye és időpontja, akkor azt is meg kellene indokolni, hogy ez miért változtatja meg az érintett ember élethez való alapvető jogának státuszát.
Mi az a tulajdonság, amely miatt ugyanaz az emberi biológiai élet a születés előtt még nem, a születés után pedig már védelemre jogosult? Ha erre nem a fejlődési állapot önkényes határát, hanem valamilyen lényegi emberi tulajdonságot keresünk, akkor azt következetesen meg is kell tudnunk nevezni.
Sok édesanya terhességgel kapcsolatos tapasztalatait nem szeretném sem elbagatellizálni, sem kívülről megítélni. A terhesség tényleg nagyon komoly testi és adott esetben egészségügyi kockázatokkal járhat, és szerintem sem helyes egy várandós nő félelmeit, tapasztalatait vagy konkrét veszélyhelyzetét azzal elintézni, hogy „a terhesség csodálatos ajándék”. Nem maga a terhesség az ajándék, hanem annak a tudata, hogy életet hozhatok a világra.
Éppen ezért azonban szerintem érdemes különválasztani két kérdést: azt, hogy mekkora terhet jelenthet a várandósság egy nő számára, és azt, hogy ebből milyen jogi vagy erkölcsi jogosultság következik a terhesség megszakítására.
Az egyik komment szervdonációs példája első látásra nagyon erős érv, de szerintem éppen a döntő ponton nem azonos a két helyzet. Ha egy másik, már megszületett embernek szüksége van a vesémre vagy a tüdőmre, akkor valóban egy másik ember életének megmentésére használják fel testem egyik szervét, amely nélkül tovább tudok élni. Ilyenkor az illető és én két egymástól független emberi szervezet vagyunk, és az egyik ember életének megmentése testi beavatkozást igényel a másik ember testében. Abból pedig valóban nem következik általánosan, hogy bárkinek joga lenne engem erre kényszeríteni. Van egy film, ahol öreg nyugdíjasok rabolnak bankot, ott barát a barátnak szabadon adja az egyik veséjét!
A terhesség azonban biológiailag nem egyszerűen egy „donor–recipiens” viszony. Nem arról van szó, hogy van egy független ember, akinek szüksége van egy másik ember szervére, hanem arról, hogy a méhben fejlődő emberi szervezet éppen az anya szervezetével fennálló biológiai kapcsolatban él és fejlődik. Ezért az analógia csak akkor működik, ha már előre elfogadunk egy további állítást: hogy a terhességben jelen lévő másik emberi élet jogi és erkölcsi státusza olyan, mint egy külső szervre váró emberé, és hogy az anya testi autonómiája ebből következően feljogosítja őt ennek az életnek a megszüntetésére. De éppen ezt kellene bizonyítani, nem pedig az analógiával előre feltételezni.
Sokak érve, hogy „ez az én testem”, önmagában még nem válaszolja meg azt a kérdést, hogy mi a cselekmény tárgya. Ha a terhességben csak az anya saját testi állapotáról van szó, akkor az autonómiaérv egészen más szerkezetű: kicsit úgy érzem magam, mint ha édesanyám számára csak az a köröm lennék, amit levágatott a manikűrössel… Ha viszont egy másik, önálló emberi élet is jelen van, akkor az autonómia és a másik ember életének megszüntetése közötti kapcsolatot külön kell igazolni. Meglátásom szerintem a „no uterus, no opinion” sem oldja meg a kérdést. Aki nem tud teherbe esni, természetesen nem tudja személyesen átélni a terhesség testi fájdalmat és lelki vívódásait. De ebből még nem következik, hogy ezért ne lehetne értelmes véleménye arról, hogy milyen létező (entitás) a magzat, milyen jogok illetik meg, illetve milyen határok között értelmezhető a testi autonómia. Egy emberi jogi kérdésben ugyanis nem az dönti el egy állítás igazságát, hogy az állítást megfogalmazó személy saját testével átélte-e az adott helyzetet.
Sőt, ha ezt az elvet általános szabállyá tesszük, nagyon messzire jutunk. Aki nem volt börtönben, nem beszélhetne a szabadsághoz való jogról; aki nem volt halálos beteg, nem beszélhetne az életvédelemről; aki nem volt fogyatékos, nem beszélhetne a fogyatékossággal élők jogairól. A személyes tapasztalat természetesen adhat különleges szempontot és erkölcsi érzékenységet, de nem teszi az embert automatikusan kizárólagos döntőbíróvá az adott kérdésben.
Ugyanez a helyzet velünk, férfiakkal is. Abban teljesen egyetértek, hogy egy férfinak nem szabad felelőtlenül áthárítania a szexuális döntéseinek és a terhesség következményeinek terhét a nőre. A gyermekvállalásban a férfi felelőssége valós és komoly. De ebből sem következik automatikusan, hogy a férfi véleménye azért érvénytelen, mert ő nem képes terhességet kihordani. A felelősség kérdése és az emberi élet ontológiai státuszának kérdése két különböző kérdés.
A szervdonációs példa második része pedig szerintem éppen egy nagyon fontos különbséget mutat meg. Ha valaki életében kifejezetten rendelkezett arról, hogy halála után ne használják fel a szerveit, akkor az ő halála utáni rendelkezésének tiszteletben tartása az önrendelkezés és a jog kérdését veti fel. Viszont itt már egy meghalt ember testéről beszélünk. A terhesség esetében pedig éppen azt kell először tisztázni, hogy a méhen belüli létező (jogi és filozófiai entitás) milyen ontológiai státusszal rendelkezik. Nem lehet azzal megoldani a kérdést, hogy egyszerűen úgy nevezzük: „egy pár hetes magzat”, mert az életkor megjelölése önmagában még nem válasz arra, hogy mi az, ami ott létezik.
Ezért én nem azt kérdezném elsőként, hogy „a magzatnak több joga van-e, mint egy felnőtt embernek”, hanem ezt: ugyanarról a normatív alanyról beszélünk-e, és ha nem, mi alapozza meg a különbséget?
Ha a válasz az, hogy a méhen belüli emberi élet azért nem rendelkezik ugyanazzal az alapvető életvédelmi státusszal, mint a megszületett ember, akkor szerintem ezt a különbséget kell pontosan megnevezni és megindokolni. Nem elég azt mondani, hogy „mert a nő teste érintett”, mert ez nem válaszolja meg, hogy a másik emberi élet milyen státuszban van. És még egy fontos dolog: szerintem nem következik abból, hogy valaki az emberi élet védelmét fontosnak tartja, hogy minden terhességet minden körülmények között ugyanúgy kell megítélnie. A közvetlen életveszélyben lévő anya és magzat konfliktusa külön erkölcsi kategória; amikor két emberi élet egyidejű megmentése fizikailag nem lehetséges, az erkölcsi mérlegelés szerkezete egészen más, mint amikor általános autonómiai jogot állítunk a terhesség megszakítására. Ezt a különbséget szerintem sem szabad eltüntetni egy általános „pro life” vagy „pro choice” jelszóval. Szóval nem vitatom el azt, hogy a terhesség a nő teste, egészsége, élete és mindennapi valósága szempontjából rendkívül komoly dolog. Abban sem gondolom, hogy bárkinek joga lenne egy konkrét, veszélyes terhességi helyzetet kívülről könnyelműen megítélni.
A kérdésem csupán az, hogy ebből hogyan következik a másik emberi élet megszüntetésére vonatkozó jogosultság.
Mert ha erre a kérdésre azt válaszoljuk, hogy „azért, mert az anya teste”, akkor valójában még nem válaszoltuk meg, hanem megkerültük a kérdést. A döntő premissza továbbra is ott van a háttérben: milyen létező a magzat, és mi alapján határozzuk meg az élethez való jogának státuszát?
Talán még egy kérdést érdemes feltenni, éppen a szervdonációs analógia kapcsán: nem mindegy, hogy egy ember életét a születése előtt, az anyaméhben oltjuk ki, vagy a születése után, az anyaméhen kívül? Mindkét esetben egy biológiailag élő emberi szervezet életének megszüntetéséről beszélünk. Ha a különbség kizárólag a születés helye és időpontja, akkor azt is meg kellene indokolni, hogy ez miért változtatja meg az érintett ember élethez való alapvető jogának státuszát.
Mi az a tulajdonság, amely miatt ugyanaz az emberi biológiai élet a születés előtt még nem, a születés után pedig már védelemre jogosult? Ha erre nem a fejlődési állapot önkényes határát, hanem valamilyen lényegi emberi tulajdonságot keresünk, akkor azt következetesen meg is kell tudnunk nevezni.
Egy történeti adalék még idekívánkozik. Az ókori görög világban ismert volt az újszülött kitétele, elhagyása. A spártai hagyomány kapcsán Plutarkhosz az Apothetai nevű helyről ír, ahová a gyengének vagy életképtelennek ítélt újszülötteket állítólag kitették. Fontos azonban, hogy a közismert „Spártában a Taügetoszról ledobták a fogyatékos gyermekeket” történet történeti hitelessége ma vitatott, tehát ezt nem érdemes bizonyított tényként kezelni.
A történeti példa mégis érdekes abból a szempontból, hogy megmutatja: az emberi társadalmak különböző korszakokban nagyon különböző módokon próbálták meghúzni azt a határt, hogy mely emberi életet tekintik védelemre méltónak. És éppen ezért visszatér a kérdésünk: mi alapozza meg ezt a határt? A születés pillanata? Az életképesség? Az egészségi állapot? Az önálló élet lehetősége? Vagy valami olyan, ami ezek előtt is fennáll?
Mert ha az emberi élet védelmének alapja valóban az emberi mivolt, akkor nem lehet pusztán az élet fejlődési szakaszából levezetni, hogy ugyanaz az emberi létező egyik pillanatban még nem, a következőben pedig már alapvető védelemre jogosult.
A történeti példa mégis érdekes abból a szempontból, hogy megmutatja: az emberi társadalmak különböző korszakokban nagyon különböző módokon próbálták meghúzni azt a határt, hogy mely emberi életet tekintik védelemre méltónak. És éppen ezért visszatér a kérdésünk: mi alapozza meg ezt a határt? A születés pillanata? Az életképesség? Az egészségi állapot? Az önálló élet lehetősége? Vagy valami olyan, ami ezek előtt is fennáll?
Mert ha az emberi élet védelmének alapja valóban az emberi mivolt, akkor nem lehet pusztán az élet fejlődési szakaszából levezetni, hogy ugyanaz az emberi létező egyik pillanatban még nem, a következőben pedig már alapvető védelemre jogosult.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése