Évközi 26. hét, hétfő

Olvasmány (Jób 1,1-22)

Jób könyvének nyitánya עוץ (Úc) földjére helyezi a történetet, az Izraelen kívüli, bölcsességi világba, ami azt jelzi, hogy a könyvben felvetett témák nem pusztán Izrael, hanem az emberiség egyetemes kérdéseit érintik. Jób neve után a szerző négy egymást erősítő kifejezéssel jellemzi őt: תָּם (tám) „feddhetetlen, egész”, יָשָׁר (jásár) „egyenes”, יָרֵא (járé) „félő, tisztelő”, és סוּר מֵרָע (szúr mé-rá) „eltér a rossztól”, vagyis Jób életének egésze rendezett kapcsolatban áll Istennel. A gyermekek és a hatalmas vagyon felsorolása a korabeli bölcsességi gondolkodásban a teljes és áldott élet képét rajzolja meg, de a történet éppen ezt a magától értetődőnek tűnő helyzetet és  kapcsolatot fogja megkérdőjelezni: vajon a jó ember azért jó, mert jól megy neki?

Jób gyermekei sokszor együtt ünnepelnek, ő pedig rendszeresen engesztelő áldozatot mutat be értük, mert attól tart, hogy talán vétkeztek „szívükben”, vagyis belsőleg, tudatosan Istentől elfordulva.

A mennyei jelenetben a שָּׂטָן (śátán) eredeti jelentése nem egyszerűen későbbi értelemben vett „Ördög”, hanem „ellenfél, vádló”, aki az ember Istenhez való hűségének valódi indítékát kérdőjelezi meg, kérdést vet fel az Úrnak: הַחִנָּם יָרֵא אִיּוֹב אֱלֹהִים, „vajon ingyen, érdek nélkül féli-e Jób Istent?” Ez a könyv központi problémáját fogalmazza meg: létezhet-e olyan hit, amely nem a jutalomért cserébe ragaszkodik Istenhez?

A Jóbot érő tragédiák szinte megállíthatatlanul érkeznek, és a szöveg tudatosan olyan gyorsaságot teremt az események egymás utáni sorában, amelyben az ember elveszíti annak lehetőségét, hogy a történteket fokozatosan feldolgozza. Amikor Jób megszaggatja ruháját és leborul (a וַיִּשְׁתָּחוּ – héb. vajjisztáchu nem egyszerű meghajlást, hanem Isten előtti hódolatot fejez ki), fájdalma nem szünteti meg Istennel való kapcsolatát. Szavai – „Mezítelenül jöttem ki anyám méhéből, és mezítelenül térek oda vissza” – a birtoklás illúzióját leplezik le: az ember végső soron sem az életet, sem javait nem birtokolja abszolút módon. A fejezet záró ítélete ezért különösen fontos: „Mindezekben nem vétkezett Jób” – a szöveg nem azt állítja, hogy Jób nem szenved, hanem azt, hogy szenvedésében sem szakítja meg kapcsolatát Istennel, és ezzel már az első fejezetben megkérdőjelezi a leegyszerűsített „jó tett → jutalom, rossz tett → büntetés” elvét.

Evangélium (Lk 9,46-50)

A tanítványokban támadó διαλογισμός (dialogismos) nem egyszerűen egy gondolat, hanem a saját helyzetüket egymáshoz mérő, rangsoroló belső mérlegelés jelöli, amelynek tárgya: „ki volna nagyobb” (τίς ἂν εἴη μείζων). Jézus, ismerve szívük gondolatát, nem a felszíni beszédre reagál, hanem arra a belső embertani és értékelési rendszerre, amelyben a másik emberhez viszonyított nagyság válik az önértékelés mércéjévé. A παιδίον (paidion) kicsiny gyermeket jelent, akinek társadalmi helyzete az ókori világban nem hordozott hatalmat vagy tekintélyt, ezért Jézus éppen a társadalmi jelentéktelenség képét állítja a tanítványok elé. A gyermek „elfogadása” a δέχομαι (dechomai) igével történik, amely befogadást, elfogadást és magunkhoz vételt jelent. Jézus szerint aki egy ilyen „kicsinyt” az ő nevében befogad, magát Jézust fogadja be, sőt rajta keresztül az Atyát is, aki őt küldte. Ezzel Jézus teljesen megfordítja a nagyság megszokott mércéjét: μέγας (megasz), a „nagy”, az lesz, aki μικρότερος (mikroterosz), vagyis „kisebb”, alacsonyabb helyet vállal a többiek között. Az elbeszélés következő jelenetében János már ugyanennek a problémának egy másik oldalára is rámuatata: a tanítványok megtiltották egy kívülállónak a démonűzést, mert „nem követi velünk” Jézust. Az ἀκολουθέω (akoloutheó) jelentése „követni, együtt menni”, ezért János gondolkodásában a Jézushoz tartozás könnyen azonosulhat a „mi csoportunkhoz tartozással”, Jézus azonban nem engedi, hogy a tanítványi közösség kisajátítsa Isten cselekvését. Jézus kijelentése – ὁ γὰρ μὴ καθ᾽ ὑμῶν ὑπὲρ ὑμῶν ἐστίν – azt fejezi ki, hogy aki nincs ellenük, az mellettük áll, vagyis nem mindenki válik ellenféllé pusztán azért, mert nem tartozik ugyanabba a látható körbe. A két jelenet együtt ezért azt tanítja, hogy Krisztus követésének próbája nem a nagyság keresése vagy a csoport határainak őrzése, hanem az alázatos befogadás és annak felismerése, hogy Isten kegyelme nem az emberi birtoklási és rangsorolási logika szerint működik.

Elmélkedés

Jób és a tanítványok története ugyanazt a kérdést járják körbe: Önmagáért szeretem Istent, vagy azért, amit kapok tőle, illetve amivé másokhoz képest válhatok? Jób akkor is Istenhez fordul, amikor mindent elveszt, míg a tanítványok éppen akkor kezdenek rangsorolni és határokat húzni, amikor már Jézushoz tartozónak tudják magukat. Mindkét szöveg leleplezi a hit egyik rejtett kísértését: az Istennel való kapcsolatunkat saját biztonságunk, tekintélyünk, elismertségünk vagy csoporthoz tartozásunk eszközévé tehetjük. Jézus és Jób egyaránt arra vezet, hogy az ember elengedje a birtoklás, az önigazolás és az összehasonlítás igényét, és megtanuljon úgy Istenhez tartozni, hogy közben nem ő akarja megszabni, mit kell kapnia Istentől, és ki tartozhat Istenhez. A valódi hit ezért akkor mutatkozik meg, amikor veszteségben sem fordulunk el Istentől, mások jelenlétében pedig nem akarunk nagyobbak, fontosabbak vagy kizárólagosabbak lenni náluk.

Esti, lelkiismeretvizsgálati kérdések (puncta)

Egzisztencia

1. Ha Isten ma mindazt elvenné tőlem, amit fontosnak tartok, ő maga akkor is elég volna számomra, vagy a hozzá való kapcsolatom valójában az ajándékaihoz kötődik?
2. Mi alapján mérem a saját értékemet: Isten szeretetéből kiindulva, vagy abból, hogy másokhoz képest mennyire vagyok sikeres, fontos és elismert?
3. Vannak-e olyan emberek, akiket azért tekintek kevésbé értékesnek, mert kisebb a hatalmuk, tekintélyük, tudásuk vagy társadalmi súlyuk?
4. Nem próbálom-e befolyásolni Istent, és uralni az igazságot vagy az közösségemet úgy, mintha Isten kegyelme csak az én elképzeléseim és az én csoportom határain belül működhetne?
5. Ha ma meg kellene neveznem egy dolgot, amelyről Isten iránti bizalmam miatt le kellene mondanom, mi lenne az: a biztonságom, az elismerésem, a kontrollom, a mások feletti elsőbbségem vagy valamelyik illúzióm?

Lelkem

1. Amikor mások sikerét látom, tudok őszintén örülni neki, vagy automatikusan összehasonlítom magamat velük, és ettől csökken az önértékelésem?
2. Amikor elveszítek valamit, képes vagyok-e megengedni magamnak a gyászt és a fájdalmat, vagy azonnal magyarázatot, bűnbakot vagy kontrollálható okot keresek?
3. Milyen belső feszültséget próbálok ma rangsorolással, versengéssel, mások kizárásával vagy saját fontosságom bizonygatásával csökkenteni?
4. Fel tudom ismerni, mikor válik a hitemből védekező rendszer, amely nemcsak Istennel való kapcsolatomat, hanem saját igazamat, szerepemet vagy csoportomat is mindenáron védeni akarja?
5. Képes vagyok-e úgy elfogadni saját korlátaimat és mások különbözőségét, hogy közben nem érzem magam kevesebbnek, és nem kell a másikat sem kisebbé tennem ahhoz, hogy én értékesnek érezzem magam?

A hitem

1. Istent önmagáért szeretem és követem, vagy elsősorban azért, amit tőle remélek: biztonságot, sikert, egészséget, elismerést vagy megoldást?
2. Amikor valami fájdalmas vagy érthetetlen történik velem, megmarad-e a bizalmam Istenben akkor is, ha nem értem, miért engedi meg, vagy csak addig hiszek benne, amíg az események igazolják az elképzeléseimet?
3. Elfogadom-e, hogy Isten kegyelme nem kizárólag rajtam, közösségemen vagy az általam helyesnek tartott embereken keresztül működhet, vagy nehezemre esik örülni annak, ha Isten mást is felhasznál ehhez?
4. Krisztus követését valóban szolgálatnak és önátadásnak tekintem, vagy észrevétlenül rangot, tekintélyt, különleges helyet és mások fölötti elismerést keresek benne?
5. Ha ma elveszíteném mindazt, ami a hitemhez kapcsolódó külső biztonságot ad – szerepemet, elismerésemet, terveimet vagy elképzeléseimet –, megmaradna-e bennem a készség arra, hogy egyszerűen kimondjam: „Uram, nem értelek, de továbbra is rád bízom magam”?