Évközi 27. vasárnap

Iz 5,1–7 szakasz az úgynevezett szőlőének, amely elsőre szerelmi vagy gazdálkodói énekként hangzik, de fokozatosan prófétai vádbeszéddé alakul át: a כֶּרֶם „szőlőskert” képében maga az Úr gondoskodó gazdaként jelenik meg, Izrael pedig az általa gondosan művelt szőlőként. A יָדִיד „kedves, szeretett” és a szőlőskert iránt tanúsított rendkívüli gondoskodás azt hangsúlyozza, hogy Isten kapcsolata népével nem pusztán jogi-szövetségi, hanem szeretet-szövetségen és választáson alapuló kapcsolat. A gazda mindent megtett a jó termésért – megtisztította a földet, kiválasztott szőlőt ültetett, őrtornyot és prést épített –, Izrael azonban בְּאֻשִׁים, vagyis „vad, rossz termést” hozott, ami a történeti-prófétai összefüggésben elsősorban a társadalmi igazságtalanságra és a szövetségi hűség megszegésére utal. A szöveg különösen erős héber szójátékkal teszi ezt világossá: Isten מִשְׁפָּט „jogos ítéletet/igazságot” várt, de מִשְׂפָּח, „vérontás, igazságtalanság” lett belőle, צְדָקָה „igazságosság” helyett pedig צְעָקָה „segélykiáltás” hallatszik. 

Vagyis: mispat ☞ mispah és cedaqah ☞ ceaqah

A kép tehát egy prófétai vádirat formáját ölti: a hallgatókat először bevonja az igazság kimondásába, majd a 7. versben kiderül, hogy a szőlőskert maga Izrael háza és Júda férfiai, így a hallgató saját ítéletével szembesül. A szakasz legmélyebb üzenete ezért nem egyszerűen az, hogy „Isten megbünteti a rosszat”, hanem az, hogy Isten szeretetének és gondoskodásának hitelességét a nép életében az igazságosság és a másik ember iránti felelősség termésének kell megmutatnia.

A 80. zsoltár egy olyan közösségi siralomének, amelyben Izrael népe a pusztulás és az ellenséges fenyegetés közepette Istenhez, mint רֹעֶה a „pásztorhoz” fordul, aki nemcsak vezeti, hanem őrzi és táplálja nyáját. A הֲשִׁיבֵנוּ „téríts vissza, állíts helyre minket” és a הָאֵר פָּנֶיךָ „ragyogtasd ránk arcodat” ismétlődő kérése azt fejezi ki, hogy a szabadulás elsősorban Isten kapcsolatának helyreállását jelenti: a „ragyogó arc” az isteni jóindulat és jelenlét képe. A zsoltár második nagy képe a גֶּפֶן a „szőlőtőke”: Isten Egyiptomból kihozta, elültette és megerősítette Izraelt, amely egykor az egész földet betöltő növénnyé vált, most azonban a kerítés ledöntése miatt vadállatok prédájává lett. Az ima- költemény pontos történelmi háttere nem határozható meg teljes bizonyossággal, de az Efraim, Benjamin és Manassze említése, valamint a nemzeti pusztulás képei különösen jól illenek Izrael és Júda történetének valamely súlyos válsághelyzetéhez, miközben a zsoltár tudatosan a kivonulás és a honfoglalás hagyományát idézi fel. A 18. vers „jobb kezed emberének” és „emberfiának” képe valószínűleg a közösség vezetőjére, királyára vagy Isten által megerősített képviselőjére utalhat. A zsoltár végső könyörgése – „téríts vissza minket, ragyogtasd ránk arcodat, és megszabadulunk” – így azt a hitet fogalmazza meg, hogy Izrael megújulása nem pusztán politikai vagy katonai helyzetének rendezése, hanem az Istennel való kapcsolat helyreállítása: ha Isten ismét népe felé fordul, akkor a kiszáradt és elpusztított szőlő újra életre kelhet.

Szent Pál apostol a Filippiben élő közösségnhez írt levélének e szakaszában a keresztény élet belső alapjaként az Úrban való örömöt (χαίρετε) állítja középpontba, amely nem pillanatnyi jókedvet, hanem az Krisztushoz tartozásból fakadó tartós magatartást jelent. A τὸ ἐπιεικές kifejezés „szelídséget, méltányosságot, engedékeny jóindulatot” jelent, vagyis az apostol szerint a hívő ember öröme nem önmagába zárkózik, hanem másokkal való bánásmódjában válik láthatóvá. A „ὁ κύριος ἐγγύς” – „az Úr közel van” mondat egyszerre hordozhatja Krisztus jelenlétének és az Úr eljövetelének eszkatologikus reményét, ezért a közösség nyugalmának alapja nem a körülmények biztonsága, hanem Isten közelsége. A μεριμνάω „aggódik, gondterhelten szétszakad”, és a προσευχή, δέησις, εὐχαριστία – ima, könyörgés és hálaadás – szembeállítása azt mutatja, hogy Szent Pál nem a problémák tagadására, hanem azok Isten elé vitelére hív, miközben az εἰρήνη, „béke” Isten ajándékaként „őrzi” (φρουρήσει, eredetileg katonai őrséget jelentő szó) a hívők szívét és gondolatait, ezen felül a közösség imádságainak belső világát konkrét gondolkodási és életvezetési irányelvekkel kapcsolja össze: az ἀληθῆ, σεμνά, δίκαια, ἁγνά stb. felsorolása arra hívja a közösséget, hogy gondolkodásuk tárgya az igaz, tiszteletre méltó, igazságos, tiszta és jó legyen, majd mindezt a gyakorlatban is valósítsák meg. Történeti szempontból különösen fontos, hogy Pál mindezt fogvatartottként írja, ezért a szöveg üzenete nem az, hogy a kereszténynek nincsenek okai az aggodalomra, hanem hogy a nehéz körülmények között is lehetséges az öröm, a hála, a rendezett gondolkodás és a békesség olyan életformája, amelynek végső forrása „a békesség Istene”.

Az evangéliumi szakaszban Jézus a szőlőskertről mondott példabeszédében egy jól ismert ószövetségi képet, az első olvasmáynként felolvasott Iz 5 szőlőénekét idézi fel, ahol a szőlőskert Izrael népének képe; így hallgatói számára már a történet elején felismerhető az Istennel való szövetségi kapcsolat háttere. A γεωργοί vagyis a „földművesek, szőlőmunkások” jelentésű szó a γῆ (gē), „föld” és ἔργον (ergon), „munka, tett” szavak kapcsolatából érthető, és itt olyan megbízottakról van szó, akiknek nem tulajdonjoguk, hanem felelősségük van a gazda szőlője fölött. A gazda ismételt szolgaküldése, majd fiának elküldése irodalmi fokozás: a δοῦλοι „szolgák” elutasítása a próféták elutasítására utal, a υἱός „fiú” pedig a történet csúcspontjaként Jézus saját küldetésének értelmezését is magában hordozza. A történet fordulópontja, hogy a szőlőmunkások az örökség megszerzésének reményében megölik a fiút, ám ezzel éppen saját ítéletüket készítik elő, amit Jézus hallgatói először maguk mondanak ki, majd Jézus a „sarokkő” képével, vagyis a Zsolt 118,22-re utalva Isten meglepő cselekvésére alkalmaz. A κληρονόμος „örökös” és κληρονομία „örökség” szavak a κλῆρος, „sors, kisorsolt rész” fogalmához kapcsolódnak, így a példázat mélyén a következő kérdés áll: vajon az ember elfogadja azt, hogy Isten országának javai ajándékok és megbízatás, nem pedig kisajátítható birtok? A történet végén ezért a βασιλεία τοῦ θεοῦ, „Isten országa” nem egyszerűen egy csoporttól egy másikhoz kerülő kiváltságként jelenik meg, hanem olyan ἔθνος, „nép” kapja, amely „termi annak gyümölcseit”. Nyilvánvaló, hogy a példabeszéd történeti hátterében Izrael vezetőinek Jézussal való konfliktusa áll, teológiai súlypontja pedig az, hogy Isten népének hitelessége végső soron a rábízott küldetés gyümölcseiben, nem pedig a birtokolt vallási státuszban mutatkozik meg.

Az évközi 27. vasárnap szövegeinek közös üzenete abban található, hogy Isten szeretete nem önmagáért való kiváltság, hanem olyan ajándék, amely az ember életében jó gyümölcsöt, igazságosságot, hűséget és irgalmat akar teremni. Izajás szőlőskertje, a 80. zsoltár gondozásra váró szőlőtőkéje és Jézus példabeszédének szőlője egyaránt arra figyelmeztet, hogy ami Istentől kapott ajándék, az egyben felelősséggel ránk bízott küldetés is. Pál tanítása pedig rámutat arra, hogyan lehet ezt a küldetést megélni: az aggodalom helyett imádságban Istenre hagyatkozva, hálával, szelídséggel, rendezett gondolkodással és olyan cselekedetekkel, amelyekben Isten békéje válik láthatóvá. A közös bibliai kép ezért egyszerre hív a megtérésre és a reményre: ha a szőlő kiszáradt, a kerítés leomlott vagy a termés rossz lett, Istenhez visszafordulva újra lehet életet és gyümölcsöt teremni. A döntő kérdés nem az, hogy mit kaptunk Istentől, hanem hogy mi terem abból, amit ránk bízott.

Quidquid ab orbe Deo committitur, fructumque requirit. – Mindaz, mit Isten reánk bíz, gyümölcsöt vár életünktől.