2026. szeptember 23., szerda

Évközi 26 vasárnap – teljes homília (2026)


Az evangéliumi szakasz magja a szavak és a tettek közötti éles ellentét köré épül. Az első fiú először nyílt elutasítást fejez ki, de később belső megbánást, átértékelést átélve, „elment”. Ezzel szemben a másik fiú külső udvariassággal és vallásos tisztelettel válaszol, tetteiben azonban eltér ettől: „de nem ment el”.

Máté ezzel a példabeszéddel az evangéliumi szakasz olvasójának illetve hallgatójának orientációját és a farizeusi önigazolás megkérdőjelezését kívánja elérni. Példabeszédével Jézus rákényszeríti a főpapokat és a nép véneit, hogy saját maguk hozzák meg a megbélyegző ítéletet önmaguk felett. Példabeszédével Jézus visszanyúl a múltba és felidézi a farizeusok számára Keresztelő Jánoshoz fűződő viszonyukat és vele szembeni magatartásukat. A példabeszéd kiváló alkalom volt arra, hogy összekapcsolja Keresztelő János igehirdetésének elfogadását az Isten Országába való belépéssel. Ezáltal az evangélista két alapvető témát hangsúlyoz: az „igazságosság útját” (ὁδὸς δικαιοσύνης) és az „Atya akaratának cselekvését”.


Az evangéliumi szakasz alapján négy figyelemreméltó téma rajzolódik ki előttünk.


1. Jézus pedagógiája és a szőlőskert kontextusa.

„Mit gondolsz, Simon?” (Mt 17,25) alapján a „Mi a véleményetek?” kérdés jelenléte a párbeszédben Jézus sajátos tanítási módszerét tükrözi. Jézus nem kényszeríti rá hallgatóira az igazságot, hanem megmozgatja az ítélőképességüket, arra hívva őket, hogy gondolják át saját állásfoglalásukat.

A tékozló fiú és az idősebb testvér példabeszédével való szerkezeti párhuzam is nyilvánvaló. Mindkét példabeszédben az apa két fiúval áll kapcsolatban, akik két eltérő embertípust képviselnek: a nyíltan bűnös embert, aki megbánásra jut, és a vallásilag magabiztos, önelégült embert, aki tiszteletreméltónak tűnik, de idegen marad az apa szeretetétől (vö. Lk 15,11).
A szőlőskert – ez egy közös vonás az elmúlt héten felolvasott szakasszal (vö. Mt 20,1.4.7) – Isten népének és Országának hagyományos szimbóluma. A hívás – „Menj, dolgozz ma a szőlőben” – azonnali, személyes és aktív részvételt kíván Isten munkájában (vö. Mk 1,17-20; 2,14). A fiúi státusz nem jogosít fel a tétlenségre, hanem felhívás a szolgálatra.


2. A formai vallomás és elköteleződés a tényleges engedelmességgel szemben.

Máté evangéliumában olvassuk: „Nem mindenki, aki azt mondja nekem: »Uram, Uram!«, megy be a mennyek országába, csak az, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyben van. Sokan mondják majd nekem azon a napon: »Uram, Uram! Nemde a te nevedben prófétáltunk, nemde a te nevedben űztünk ördögöket, és nem a te nevedben tettünk sok csodát?« Akkor majd kijelentem nekik: »Sohasem ismertelek titeket. Távozzatok tőlem, ti, akik gonoszságot cselekedtetek!«” (Mt 7,21-23; vö. Zsolt 6,9). A másik fiú magatartása („Én, uram!” – „de nem ment el”) a hegyi beszéd figyelmeztetésének konkrét formába öntése. Az úri mivolt puszta szóbeli elismerése („Uram”) értéktelen, ha nem társul hozzá az Atya akaratának cselekvése. A tettek nélküli alaki formális vallásosság valójában önbecsapás.
Ehhez kapcsolódik az evangéliumok egy másik, különösen figyelemre méltó tapasztalata: az ember nemcsak úgy tudja elutasítani Jézust, hogy nyíltan nemet mond neki, hanem úgy is, hogy addig fogadja el őt, amíg azt teszi, amit elvár tőle. Az evangéliumok több helyen bemutatják, hogy emberek csodát követelnek Jézustól, mintha bizonyítania kellene, hogy valóban az, akinek mondja magát (vö. Lk 4,23; Mt 13,53–58; Mk 6,1–6). A názáreti zsinagógában ezért hangzik el: „Orvos, gyógyítsd meg önmagadat!”, amelynek folytatása világossá teszi az igényt: „Amit hallottunk, hogy Kafarnaumban történt, tedd meg itt is, a hazádban!” (Lk 4,23).
Jézus azonban nem teljesíti ezt a bizonyítási igényt. Sőt, amikor Illés és Elizeus példájára hivatkozva Isten kegyelmének szabadságára mutat rá, hallgatói nem egyszerűen csalódottak lesznek, hanem „haragra gerjednek”, kivetik őt a városból, és le akarják taszítani a hegy szakadékába (vö. Lk 4,28–29). Máté és Márk ugyanezt a magatartást a hitetlenséggel kapcsolják össze: Jézus „nem tett ott sok csodát hitetlenségük miatt” (Mt 13,58), Márk pedig hozzáteszi, hogy „csodálkozott hitetlenségükön” (Mk 6,6). Jézus nem tud csodát tenni, mivel az elutasító ember bezártsága miatt a csoda, mint jel nem tudja betölteni rendeltetését.
Ugyanez a sajátos emberi tendencia jelenik meg a pusztai kísértésben is: „Ha Isten Fia vagy, vesd le magadat!” (Mt 4,5–7; Lk 4,9–12). A felszólítás mögött ugyanaz a logika húzódik: „Bizonyítsd be, hogy az vagy, akinek mondod magad – mégpedig úgy, ahogyan én megszabom.” Jézus válasza azonban: „Ne kísértsd Uradat, Istenedet!” (Mt 4,7). A kereszt alatt ugyanez a követelés tér vissza: „Másokat megmentett, önmagát nem tudja megmenteni; a Krisztus, Izrael királya, szálljon le most a keresztről, hogy lássuk és higgyünk!” (Mk 15,31–32; vö. Mt 27,39–42). Jézus azonban nem száll le a keresztről: nem nyújt bizonyítékot, hogy kedvében járjon az őt gúnyolóknak, hogy megtérésre és hitre vezesse őket, hanem végigjárja az Atya akaratának útját.
Tehát az ember sokszor könnyedén addig fogadja el Istent, amíg Isten azt teszi, amit elvár től, és amikor nem teljesíti kívánságát, a bizalom helyét felháborodás, sértettség vagy elutasítás foglalhatja el. Ilyenkor a kapcsolat észrevétlenül felcserélődik: már nem Istent keressük, hanem azt, amit Istentől akarunk. Nem azt kérdezzük: „Mit kíván tőlem Isten?”, hanem azt: „Mit ad nekem Isten?”; és ha a kívánt választ vagy segítséget nem kapjuk meg, könnyen úgy érezzük, hogy Isten cserbenhagyott bennünket.
Ezért óvatosan, de jogosan tehetjük fel a kérdést: vajon valóban Jézust szeretjük, vagy elsősorban azt szeretjük, amit Jézustól kapni akarunk? A názáretiek, akik között felnőtt, amikor Jézus nem felelt meg elvárásaiknak, nem tudták őt elfogadni; a személye helyett a tőle várt teljesítmény vált fontossá. Ez a magatartás nagyon közel áll ahhoz, amit a két fiú példabeszéde is leleplez: lehetnek vallásos szavaink, lehetnek elvárásaink, sőt lehet vallásos kapcsolatunk is Jézussal, miközben valójában saját akaratunkat akarjuk érvényesíteni. A csoda ezért nem az Isten ember által kikényszeríthető szolgáltatása, hanem jel: Isten országának valóságára mutat, és nem az ember szabja meg, mikor, hogyan és kinek a számára kell megtörténnie (vö. Mt 13,58; Mk 6,5–6). Érett és felnőtt keresztényekként nem azt mondjuk: „Tedd meg, és akkor majd hiszek”, hanem: „Bízom benned akkor is, amikor nem azt teszed, amit én szeretnék.” A hit éppen itt válik az Atya akaratának cselekvő engedelmességévé.


3. A peremre szorulók megtérése, bánata és az Isten Országa.

A vámosokra való utalás az evangéliumban az isteni kegyelem mélységét húzza alá. Jézus egy közösségben étkezik a vámosokkal és bűnösökkel (vö. Mt 9,10), elhívja Mátét, a vámost a tizenkét tanítvány közé (vö. Mt 10,3), és a farizeusok gúnyolják őt mint „a vámosok és bűnösök barátját” (vö. Mt 11,19). Bár a vámosokat erkölcsileg bukottnak tekintették (vö. Mt 5,46), mégis ők mutattak nyitottságot a krisztusi üzenet iránt.

Keresztelő János környezetében a vámosok már korábban odajárultak a megtérés keresztségéért – „Jöttek vámosok is, hogy megkeresztelkedjenek” –, bizonyítva, hogy a szív töredelme megelőzi az üdvösséget (vö. Lk 3,12). A bűnös nő drámai jelenete a farizeus Simon házában a legteljesebb példáját nyújtja az „első fiú” magatartásának. Ez a nő terhelt múlttal – az első fiú „Nem akarok” megjelenítője –, forró könnyekkel lép elő, megkeni Jézus lábát kenettel, és bocsánatot nyer, mert „nagyon szeretett”. Ezzel szemben a farizeus Simon, bár házigazdaként jelen van („Én, uram!”), hideg, megbánás nélküli és elzárkózó marad a kegyelemtől (vö. Lk 7,36–50).

4. Az „igazságosság útja” és a hitetlenség ítélete – ez a mai szakasz negyedik témája.

Lukács evangéliumában olvassuk: „Az egész sokaság, amely őt hallotta, s a vámosok is, igaznak vallották Istent azzal, hogy megkeresztelkedtek János keresztségével. De a farizeusok és a törvénytudók meghiúsították Isten szándékát önmagukban, és nem vették fel az ő keresztségét.” (Lk 7,29-30). Az Ószövetség bölcsességi hagyományában az „igazságosság útját” az élet, a bölcsesség és az isteni áldás útjaként mutatja be: „Az igazságosság ösvényén járok” (Péld 8,20); „Az igazságosság útján élet van” (Péld 12,28).
János az „igazságosság útján” járva, megtestesítette a Törvény és a Próféták tanítását. Ám amikor a farizeusok a valódi megtérés szándéka nélkül jöttek a keresztséghez, János „viperafajzatoknak” nevezte őket (vö. Mt 3,7). A vezető réteg vak ragaszkodás a saját tekintélyéhez megakadályozta őket abban, hogy felismerjék a Messiást.
Péter második levelének szerzője szerint az „igazságosság útjáról” való elpártolás annak megismerése után rosszabb állapotba juttatja az embert, mint a kezdeti tudatlanság. Evangéliumi példabeszédünk szempontjából a vallási vezetők, bár látták a vámosok megtérését („láttátok”), mégis „később sem gondoltátok meg magatokat, hogy hittetek volna neki” (Mt 21,32), pecsétet téve saját elutasításukra (vö. 2Pt 2,21).


Mi következik mindezek alapján keresztény életünkre vonatkozóan?

a) A hit és az élet szerves egysége, vagyis az orthopraxis (igaz, helyes cselekvés) elsőbbsége a puszta szavakkal szemben. A keresztény hit nem szűkíthető le elméleti, pusztán szóbeli vallomásra. A hit hitelességét a cselekedetek igazolják: „A hit is, ha nincsenek tettei, halott önmagában” (vö. Jak 2,17).

A másik fiú magatartása a társadalmi és vallási képmutatás modellje. A belső szándék, a külső cselekedet tárgya, valamint a szavak közötti megosztottság lerombolja a személy erkölcsi integritását.

b) A keresztény élet nem statikus állapot, hanem folyamatos korrekció. Az első fiú példája azt mutatja, hogy a hitelesség nem a bűntelenségben vagy a tökéletes kezdésben áll, hanem az igazság felismerésében és a tévedés korrigálásában. A megtérés az elme és az akarat olyan átformálódása, ahol az ember szembesül saját addigi helytelen ítéletével, és döntést hoz az Atya akaratának valódi teljesítésére.

c) A keresztény ember hitelessége a társadalomban a következő módon valósul meg:

  • A kettős erkölcs és etika elvetése: a keresztény ember nem élhet „kettős életet” – egyet a templomban (ahol igent mond az Atyának) és egy másikat a gazdasági, szakmai vagy politikai életben, ahol megtagadja az Evangélium értékeit).
  • Cselekvő igazságosság a „szőlőben”: a szőlőskert a világ és a társadalom jelképe. A hitelesség megköveteli a közjóért való aktív munkálkodást, a szolidaritás és a szubszidiaritás elvének gyakorlati alkalmazását a mindennapi hivatásban.
  • Tények és tettek általi tanúságtétel: a társadalmi igazságosság és az emberi méltóság védelme nem elvont elvek kinyilvánítását, hanem konkrét intézményi, közösségi és egyéni döntéseket igényel.

A két fiú példabeszéde tehát messze túllépi Jézus és a korabeli farizeusok történeti vitájának kereteit. A szöveg rávilágít arra, hogy Isten Országa nem örökletes vagy intézményes privilégium, hanem az Atya hívására adott élő és dinamikus válasz. A „második fiú” veszélye – az ajkak vallomása a szív engedelmessége nélkül – folyamatosan fenyeget minden vallási közösséget. Az üdvösség kapuja nyitva áll mindazok előtt, akik kezdeti elutasításuk vagy botlásaik ellenére megőrzik a belső megbánás alázatát, és tettekben is az „igazságosság útján” járnak. 


Præstat sera resipiscentia inani obsequio: non verba, sed facta animam sanant – Többet ér a megkésett belátás az üres engedelmességnél: nem a szavak, hanem a tettek gyógyítják a lelket.”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Évközi 31. hét, szombat

Olvasmány (Fil 4,10–19) A filippiekhez írt levél olvasásának végéhez közeledünk. A mai szakasz témája a megelégedettség szabadsága és az aj...