Az evangéliumi szakasz magja a szavak és a tettek közötti éles ellentét köré épül. Az első fiú először nyílt elutasítást fejez ki, de később belső megbánást, átértékelést átélve, „elment”. Ezzel szemben a másik fiú külső udvariassággal és vallásos tisztelettel válaszol, tetteiben azonban eltér ettől: „de nem ment el”.
Máté ezzel a példabeszéddel az evangéliumi szakasz olvasójának illetve hallgatójának orientációját és a farizeusi önigazolás megkérdőjelezését kívánja elérni. Példabeszédével Jézus rákényszeríti a főpapokat és a nép véneit, hogy saját maguk hozzák meg a megbélyegző ítéletet önmaguk felett. Példabeszédével Jézus visszanyúl a múltba és felidézi a farizeusok számára Keresztelő Jánoshoz fűződő viszonyukat és vele szembeni magatartásukat. A példabeszéd kiváló alkalom volt arra, hogy összekapcsolja Keresztelő János igehirdetésének elfogadását az Isten Országába való belépéssel. Ezáltal az evangélista két alapvető témát hangsúlyoz: az „igazságosság útját” (ὁδὸς δικαιοσύνης) és az „Atya akaratának cselekvését”.
Az evangéliumi szakasz alapján négy figyelemreméltó téma rajzolódik ki előttünk.
1. Jézus pedagógiája és a szőlőskert kontextusa.
„Mit gondolsz, Simon?” (Mt 17,25) alapján a „Mi a véleményetek?” kérdés jelenléte a párbeszédben Jézus sajátos tanítási módszerét tükrözi. Jézus nem kényszeríti rá hallgatóira az igazságot, hanem megmozgatja az ítélőképességüket, arra hívva őket, hogy gondolják át saját állásfoglalásukat.
A tékozló fiú és az idősebb testvér példabeszédével való szerkezeti párhuzam is nyilvánvaló. Mindkét példabeszédben az apa két fiúval áll kapcsolatban, akik két eltérő embertípust képviselnek: a nyíltan bűnös embert, aki megbánásra jut, és a vallásilag magabiztos, önelégült embert, aki tiszteletreméltónak tűnik, de idegen marad az apa szeretetétől (vö. Lk 15,11).
A szőlőskert – ez egy közös vonás az elmúlt héten felolvasott szakasszal (vö. Mt 20,1.4.7) – Isten népének és Országának hagyományos szimbóluma. A hívás – „Menj, dolgozz ma a szőlőben” – azonnali, személyes és aktív részvételt kíván Isten munkájában (vö. Mk 1,17-20; 2,14). A fiúi státusz nem jogosít fel a tétlenségre, hanem felhívás a szolgálatra.
2. A formai vallomás és elköteleződés a tényleges engedelmességgel szemben.
Máté evangéliumában olvassuk: „Nem mindenki, aki azt mondja nekem: »Uram, Uram!«, megy be a mennyek országába, csak az, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyben van. Sokan mondják majd nekem azon a napon: »Uram, Uram! Nemde a te nevedben prófétáltunk, nemde a te nevedben űztünk ördögöket, és nem a te nevedben tettünk sok csodát?« Akkor majd kijelentem nekik: »Sohasem ismertelek titeket. Távozzatok tőlem, ti, akik gonoszságot cselekedtetek!«” (Mt 7,21-23; vö. Zsolt 6,9). A másik fiú magatartása („Én, uram!” – „de nem ment el”) a hegyi beszéd figyelmeztetésének konkrét formába öntése. Az úri mivolt puszta szóbeli elismerése („Uram”) értéktelen, ha nem társul hozzá az Atya akaratának cselekvése. A tettek nélküli alaki vallásosság önbecsapás.
3. A peremre szorulók megtérése, bánata és az Isten Országa.
A vámosokra való utalás az evangéliumban az isteni kegyelem mélységét húzza alá. Jézus egy közösségben étkezik a vámosokkal és bűnösökkel (vö. Mt 9,10), elhívja Mátét, a vámost a tizenkét tanítvány közé (vö. Mt 10,3), és a farizeusok gúnyolják őt mint „a vámosok és bűnösök barátját” (vö. Mt 11,19). Bár a vámosokat erkölcsileg bukottnak tekintették (vö. Mt 5,46), mégis ők mutattak nyitottságot a krisztusi üzenet iránt.
Keresztelő János környezetében a vámosok már korábban odajárultak a megtérés keresztségéért – „Jöttek vámosok is, hogy megkeresztelkedjenek” –, bizonyítva, hogy a szív töredelme megelőzi az üdvösséget (vö. Lk 3,12). A bűnös nő drámai jelenete a farizeus Simon házában a legteljesebb példáját nyújtja a „második fiú” magatartásának. Ez a nő terhelt múlttal – a második fiú „Nem akarok” megjelenítője –, forró könnyekkel lép elő, megkeni Jézus lábát kenettel, és bocsánatot nyer, mert „nagyon szeretett”. Ezzel szemben a farizeus Simon, bár házigazdaként jelen van („Én, uram!”), hideg, megbánás nélküli és elzárt marad a kegyelemtől (vö. Lk 7,36–50).
4. Az „igazságosság útja” és a hitetlenség ítélete – ez a mai szakasz negyedik témája.
Lukács evangéliumában olvassuk: „Az egész sokaság, amely őt hallotta, s a vámosok is, igaznak vallották Istent azzal, hogy megkeresztelkedtek János keresztségével. De a farizeusok és a törvénytudók meghiúsították Isten szándékát önmagukban, és nem vették fel az ő keresztségét.” (Lk 7,29-30). Az Ószövetség bölcsességi hagyományában az „igazságosság útját” az élet, a bölcsesség és az isteni áldás útjaként mutatja be: „Az igazságosság ösvényén járok” (Péld 8,20); „Az igazságosság útján élet van” (Péld 12,28).
János az „igazságosság útján” járva, megtestesítette a Törvény és a Próféták tanítását. Ám amikor a farizeusok a valódi megtérés szándéka nélkül jöttek a keresztséghez, János „viperafajzatoknak” nevezte őket (vö. Mt 3,7). A vezető réteg vak ragaszkodás a saját tekintélyéhez megakadályozta őket abban, hogy felismerjék a Messiást.
Péter második levelének szerzője szerint az „igazságosság útjáról” való elpártolás annak megismerése után rosszabb állapotba juttatja az embert, mint a kezdeti tudatlanság. Evangéliumi példabeszédünk szempontjából a vallási vezetők, bár látták a vámosok megtérését („láttátok”), mégis „később sem gondoltátok meg magatokat, hogy hittetek volna neki” (Mt 21,32), pecsétet téve saját elutasításukra (vö. 2Pt 2,21).
Mi következik mindezek alapján keresztény életünkre vonatkozóan?
a) A hit és az élet szerves egysége, vagyis az orthopraxis (igaz, helyes cselekvés) elsőbbsége a puszta szavakkal szemben. A keresztény hit nem szűkíthető le elméleti pusztán szóbeli vallomásra. A hit hitelességét a cselekedetek igazolják: „A hit is, ha nincsenek tettei, halott önmagában” (vö. Jak 2,17).
A másik fiú magatartása a társadalmi és vallási képmutatás modellje. A belső szándék, a külső cselekedet tárgya, valamint a szavak közötti megosztottság lerombolja a személy erkölcsi integritását.
b) A keresztény élet nem statikus állapot, hanem folyamatos korrekció. Az első fiú példája azt mutatja, hogy a hitelesség nem a bűntelenségben vagy a tökéletes kezdésben áll, hanem az igazság felismerésében és a tévedés korrigálásában. A megtérés az elme és az akarat olyan átformálódása, ahol az ember szembesül saját addigi helytelen ítéletével, és döntést hoz az Atya akaratának valódi teljesítésére.
c) A keresztény ember hitelessége a társadalomban a következő módon valósul meg:
- A kettős erkölcs és etika elvetése: a keresztény ember nem élhet „kettős életet” – egyet a templomban (ahol igent mond az Atyának) és egy másikat a gazdasági, szakmai vagy politikai életben, ahol megtagadja az Evangélium értékeit).
- Cselekvő igazságosság a „szőlőben”: a szőlőskert a világ és a társadalom jelképe. A hitelesség megköveteli a közjóért való aktív munkálkodást, a szolidaritás és a szubszidiaritás elvének gyakorlati alkalmazását a mindennapi hivatásban.
- Tények és tettek általi tanúságtétel: a társadalmi igazságosság és az emberi méltóság védelme nem elvont elvek kinyilvánítását, hanem konkrét intézményi, közösségi és egyéni döntéseket igényel.
A két fiú példabeszéde tehát messze túllépi Jézus és a korabeli farizeusok történeti vitájának kereteit. A szöveg rávilágít arra, hogy Isten Országa nem örökletes vagy intézményes privilégium, hanem az Atya hívására adott élő és dinamikus válasz. Az „első fiú” veszélye – az ajkak vallomása a szív engedelmessége nélkül – folyamatosan fenyeget minden vallási közösséget. Az üdvösség kapuja nyitva áll mindazok előtt, akik kezdeti elutasításuk vagy botlásaik ellenére megőrzik a belső megbánás alázatát, és tettekben is az „igazságosság útján” járnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése