Dosztojevszkijnek van egy figyelemre méltó megállapítása a szocializmussal kapcsolatban. Nem szeretnék most egyikünk politikai meggyőződéséről sem beszélni. Úgy gondolom, hogy fiatal korunkból adódóan sokunknak – ahogyan ez egyébként természetes – még nem alakult ki szilárd politikai világnézete. Ez talán ebben az életkorban nem is feltétlenül baj.
Dosztojevszkij szocializmussal kapcsolatos gondolkodása azért is érdekes, mert maga is kapcsolatba került a korabeli szocialista eszmékkel. Részt vett a Mihail Butasevics-Petrasevszkij köré szerveződő értelmiségi összejöveteleken, ahol többek között a korabeli utópista szocialista elképzelésekről folytattak vitákat. 1849-ben letartóztatták, halálra ítélték, majd a kivégzés végrehajtásának utolsó pillanatában – egy előre megrendezett, pszichológiailag rendkívül megrázó színlelt kivégzés után – az ítéletet szibériai kényszermunkára változtatták. Négy évet töltött az omszki fegyenctelepen.
A szocializmusról szóló gondolatai között találunk egy különösen érdekes hasonlatot. A fennmaradt, a hatóságoknak készített magyarázó feljegyzésében a szocialista rendszerekről azt írta, hogy azok még kiforratlanok: a szocializmus olyan, mint a kémia előtti alkímia, illetve a csillagászat előtti asztrológia. Ezzel arra utalt, hogy a társadalom átalakítására irányuló elképzelések még nem rendelkeznek azzal a kiforrott elméleti és módszertani megalapozottsággal, amely egy tudományos igényű társadalomelmélettől elvárható.
Dosztojevszkij úgy vélte, hogy a jelenlegi társadalmi rendszerekből később valami rendezettebb és harmonikusabb gondolkodásmód fejlődhet ki.
A szocializmus elgondolásának és elképzeléseinek helyét egy tudományosabb megközelítés, a szociológia foglalta el. Önálló társadalomtudományként a 19. században alakult ki. A „szociológia” kifejezést Auguste Comte 1838-ban vezette be újra és tette ismertté; a szót korábban Emmanuel-Joseph Sieyès is használta egy kiadatlan kéziratban. A tudományág intézményesülésében később Émile Durkheim, Max Weber és más gondolkodók játszottak meghatározó szerepet. Fontos tisztáznunk: a szocializmus és a szociológia két különböző fogalmi területhez tartozik. A szocializmus elsősorban társadalompolitikai és társadalomelméleti eszmerendszer, míg a szociológia a társadalmi viszonyok, intézmények, csoportok, folyamatok és emberi cselekvések tudományos vizsgálatával foglalkozik. A kettő között lehetnek elméleti kapcsolódások, de egyik nem váltja fel a másikat.
2. Az egyéntől a személyiségig: társadalom és kultúra
Ahhoz, hogy közelebb kerüljünk a személyiség megértéséhez, először ismételjük meg: a társadalmi környezet nélkülözhetetlen az ember személyiségének kialakulásához. Az ember nem elszigetelten válik személlyé. A nyelv, a kapcsolatok, a közösségi normák, az értékek és a kulturális minták elsajátítása alapvető szerepet játszik az identitás és az önértelmezés fejlődésében.
Ez a folyamat a személyiség első megszületése. Ebben a megközelítésben a személyiség a társadalmi egyén keretein belül alakul ki. Ugyanakkor a társadalmi környezet nemcsak lehetővé teheti, hanem bizonyos körülmények között korlátozhatja is az önálló személyiséggé válást. Ezt a második megszületés akadályozásaként értelmezi.
A személyiség második megszületése ebben a filozófiai modellben azt jelenti, hogy az ember képes túllépni a társadalmi környezet közvetlen elvárásain, és önállóan viszonyulni az általa örökölt normákhoz, értékekhez és gondolkodási mintákhoz. Nem egyszerűen elsajátítja a kultúrát, hanem annak aktív, alkotó és kritikus résztvevőjévé válik. A személyiség ebben a szigorúbb értelemben a kultúra szubjektuma, vagyis önálló kulturális cselekvő.
Ennek alapján a társadalmi egyén és a személyiség két eltérő működésmódot képvisel. A társadalmi egyén elsősorban a társadalmi normák, szerepek és közösségi elvárások rendszerében létezik. A személyiség viszont képes önállóan értelmezni, mérlegelni, megkérdőjelezni és alakítani ezeket.
Itt kerül előtérbe Émile Durkheim, a modern szociológia egyik meghatározó megalapozója. Durkheim szerint a társadalmi tények olyan, az egyéntől külső eredetű cselekvési, gondolkodási és érzési módok, amelyek kényszerítő erővel is rendelkezhetnek, vagyis befolyásolják, korlátozzák az egyén viselkedését.
A társadalmi tények közé tartozhatnak például a jogi szabályok, az erkölcsi normák, a vallási hiedelmek, a szokások és a társadalmi intézmények. Ezek nem pusztán egyéni elhatározások összességei, hanem az egyéntől részben függetlenül létező, közösségileg fenntartott jelenségek.
A társadalmi tények meghatározásakor elsősorban külső jellegüket, kényszerítő erejüket és az egyéni megnyilvánulásoktól való viszonylagos függetlenségüket hangsúlyozta. Ebben a gondolatfolyamban a társadalmi totalitás és a személyiség integritása kerül egymással szembe. A társadalmi totalitás a közösségi normák és elvárások összességére utal, míg a személyiség integritása az ember belső egységét, önazonosságát és önálló értékrendjét jelenti. Másképpen fogalmazva: a társadalom a közös szabályok és elvárások rendszerét közvetíti az egyén felé, a személyiség viszont arra törekszik, hogy ezeket egy belsőleg koherens, önálló értékrendbe illessze.
Ennyiben a totalitás fogalma a társadalomhoz, az integritás fogalma pedig a kultúrához kapcsolódhat. Ebből kiindulva a személyiség második megszületése nem más, mint az ember tudatos belépése a kultúrába. Ezt a kettős születésről szóló modellt filozófiai-antropológiai értelmezésként kell kezelnünk, nem pedig a pszichológia által általánosan elfogadott, két elkülöníthető fejlődési szakaszból álló személyiségfejlődési elméletként. A mai fejlődéslélektan és szociálpszichológia az egyéni önállóságot és a társadalmi beágyazottságot egymást kölcsönösen alakító folyamatokként vizsgálja. Az önálló személyiség kialakulása nem a társadalmi kapcsolatokból való kilépést, hanem az azokhoz való reflektált, autonóm viszony kialakítását jelenti.
3. A hagyományos és a modern társadalom
A társadalmakat bizonyos elméleti megközelítések alapján hagyományos és modern társadalmakra különíthetjük el. Amikor korábban a társadalmi környezet hatásairól beszéltünk, elsősorban azokat a törvényszerűségeket emeltük ki, amelyek a hagyományos társadalmakra jellemzők. Az ilyen társadalmakban az egyén identitását és társadalmi helyét nagymértékben meghatározzák a hagyományok, a közösségi normák, a családi és vallási kötelékek, valamint az örökölt társadalmi szerepek. A modern társadalmakban ezzel szemben nagyobb szerepet kap az egyéni döntés, az önálló életvezetés, az identitás alakítása és a személyes felelősségvállalás. Az embernek lehetősége nyílik arra, hogy ne csupán átvegye a közösség által kínált értékrendet, hanem önállóan is mérlegelje és alakítsa azt.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy a modern társadalomban minden ember automatikusan autonóm személyiséggé válik. A modernitás lehetőséget teremthet az önállóságra, de újfajta függőségeket, alkalmazkodási kényszereket és identitáskonfliktusokat is létrehozhat. A hagyományos és modern társadalom szembeállítása tehát elsősorban elemzési modell. A valós társadalmakban a hagyományos és modern elemek gyakran egyszerre vannak jelen. A modern társadalmak sem szakítanak meg minden hagyományt, és a hagyományos társadalmakban is léteznek egyéni kezdeményezések és autonóm döntések.
Az előadás központi kérdése mindazonáltal továbbra is érvényes: miként válhat az ember a társadalmi környezet által meghatározott egyénből önállóan gondolkodó és cselekvő személyiséggé?
4. Az igazság és a haza viszonya
Gondolkodjunk erről egy hétköznapi példán keresztül. A társadalmi egyén számára az egyik legfontosabb érték természetesen a szülőföldje, a hazája. A haza az ember számára sokszor olyan mély érzelmi kötődést jelent, mint az anya: az eredet, a nyelv, a családi emlékek és a közösség élményét hordozza. Amikor azonban a személyiség önállóságáról beszélünk, fel kell idéznünk egy Szókratésznek tulajdonított gondolatot: az igazság fontosabb a hazánál (vö. Cicero, Tusculanae disputationes V, 108).
Ennek a kijelentésnek a jelentése nem abban áll, hogy az embernek meg kell tagadnia hazáját, vagy hogy a hazaszeretet értéktelen lenne. Azt jelenti, hogy az ember erkölcsi és szellemi felelőssége nem merülhet ki a saját közösségéhez való feltétlen hűségben. A hazához való kötődés nem igazolhatja az igazság elhallgatását, a tévedések elfogadását vagy az erkölcsi felelősség feladását.
Az előadó fogalomrendszerében a személyiség mint kulturális szubjektum ezen a ponton kerül a társadalmi egyén fölé. Ez a fejlődés későbbi szintjét jelenti: az ember már nem kizárólag a társadalmi hovatartozásából vezeti le önmagát, hanem egyetemesebb értékek alapján is képes megítélni saját közösségét.
A kultúra ebben az értelemben túlmutat a társadalmi konvenciókon, a személyiség pedig túlmutat a társadalmi szerepek egyszerű betöltésén.
5. Merab Mamardasvili: a személyes lelkiismeret és a nemzeti identitás konfliktusa
Merab Konsztantyinovics Mamardasvili (1930–1990), a grúz filozófiai gondolkodás egyik legjelentősebb 20. századi képviselője. Mamardasvili egész életében megőrizte szellemi önállóságát, ugyanakkor a mindennapi társadalmi életben nem kereste a látványos konfliktusokat. A szovjet korszakban élt és dolgozott, de nem sorolható egyszerűen a rendszerrel szemben nyílt politikai ellenállást folytató másként gondolkodók közé. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lett volna konfliktusa a politikai hatalommal. Munkásságát és nyilvános szerepléseit több alkalommal korlátozták: elveszítette szerkesztőségi és oktatói pozícióit, hosszú időre akadályozták külföldi utazásait, és az 1980-as évek végén egyre nyíltabban vállalta politikai és erkölcsi álláspontját.
Mamardasvili példája azt mutatja, hogy az ember úgy is megőrizheti szellemi önállóságát, hogy közben nem keresi folyamatosan a társadalmi konfrontációt. Nem minden autonóm személyiségnek kell politikai aktivistává vagy ellenállóvá válnia. A történelmi helyzet azonban megváltozott. Az 1980-as évek végén a Szovjetunióban és a tagköztársaságokban olyan politikai és társadalmi átalakulások kezdődtek, amelyek lehetőséget teremtettek a hagyományos politikai struktúrákból egy új társadalmi berendezkedés felé történő elmozdulásra. E folyamat Grúziában különösen intenzív volt. A nemzeti önrendelkezés és a függetlenség követelése egyre nagyobb politikai erővel jelentkezett. Az évtizedeken át korlátozott nemzeti identitás és a nemzeti önkifejezés igénye a társadalmi élet központi kérdésévé vált. Az előadó ezt a folyamatot a hagyományos társadalmi identitás megerősödésével, illetve a személyes autonómia és a közösségi identitás közötti konfliktussal értelmezi.
A közösségi hovatartozás, a nemzeti büszkeség és a történelmi sérelmek feldolgozása önmagukban természetesen nem jelentenek problémát. A veszély akkor jelenik meg, amikor a nemzeti identitás kizárólagos értelmezési keretté válik, és minden más erkölcsi, kulturális vagy egyetemes értéket alárendel magának. Ezt a jelenséget a nacionalizmus térnyerésével kapcsolható össze. Az 1980-as évek végének grúziai politikai életében valóban jelentős szerepet játszott a nacionalista és függetlenségi mozgalom. Ennek egyik meghatározó vezetője Zviad Gamszahurdia volt, aki később Grúzia első választott elnöke lett.
Mamardasvili azért került konfliktusba a politikai mozgalom egyes képviselőivel, mert felismerte, hogy a nemzeti felszabadulás eszméje önmagában nem garantálja az erkölcsi és szellemi szabadságot. A politikai függetlenség és a személyes autonómia ugyanis nem azonos fogalmak. Egy közösség megszerezheti politikai önrendelkezését, miközben tagjai továbbra is a tömegidentitás, az ideológiai elvárások vagy a közösségi nyomás foglyai maradhatnak.
6. Az igazság a nemzeti identitás fölött
Mamardasvili a politikai változások idején olyan álláspontra helyezkedett, amely sok honfitársa számára elfogadhatatlannak tűnt. Gamszahurdia politikai fellépésével a bolsevizmus egy új változata jelent meg. Mamardasvili ezzel arra utalt, hogy a korábbi ideológiai kényszer helyébe egy új, nacionalista jellegű kollektív ideológia léphet, amely hasonló módon korlátozza az egyéni gondolkodás és a kritikai ítélet szabadságát. A filozófus álláspontjának lényegét az a kijelentés fejezte ki, amelyet a korszakban széles körben idéztek: „Ha a népem Gamszahurdiát választja, nekem a népemmel szemben kell állást foglalnom. Az igazság fontosabb a hazánál.” A mondat jelentősége abban áll, hogy a személyes lelkiismeretet és az igazság iránti felelősséget a közösségi hűség fölé helyezi. Mamardasvili nem a hazaszeretet ellen foglalt állást. Azt utasította el, hogy a haza fogalma bálvánnyá váljon, vagyis olyan feltétlenül tisztelendő értékké, amelynek nevében minden más erkölcsi követelmény felülírható.
Az 1989-es grúziai Nemzeti Front-gyűlésen elhangzott beszédének teljesebb összefüggésében a filozófus a személyes lelkiismeretre és az igazság elsőbbségére hivatkozott. Kifejtette, hogy a hazának tulajdonított érdekek gyakran nem azonosak a haza valódi érdekeivel: az ember könnyen összetévesztheti a közösség javát saját indulataival, érzelmeivel vagy politikai szenvedélyeivel. Azt is hangsúlyozta, hogy az igazság elsőbbségének követelménye keresztény erkölcsi alapelvként is értelmezhető. Mamardasvili jelentős erkölcsi és politikai támadásoknak volt kitéve. A filozófus 1990. november 25-én, a moszkvai Vnukovói repülőtéren, szívroham következtében halt meg, miközben Grúziába tartott.
7. Összegzés: a személyiség mint erkölcsi és kulturális autonómia
A társadalmi egyén és az autonóm személyiség közötti különbség nem egyszerűen abban áll, hogy az egyik alkalmazkodik, a másik pedig lázad. A különbség sokkal mélyebb. A társadalmi egyén a közösségi normák, a hagyományok, az identitásminták és a társadalmi elvárások rendszerében alakítja ki önmagát. Ezek nélkül nem is tudna emberi személyiséggé válni. A társadalom tehát nem pusztán korlátozó tényező, hanem az emberi személyiség kialakulásának nélkülözhetetlen közege. Az autonóm személyiség azonban képes arra, hogy reflektáljon saját társadalmi meghatározottságára, megvizsgálja az örökölt értékeket, és önálló erkölcsi döntéseket hozzon. A személyiség valódi szabadsága ezért nem a társadalomtól való elszigetelődésben, hanem a társadalmi kötöttségek tudatos és felelős meghaladásának képességében mutatkozik meg. A közösséghez való hűség nem követelheti meg az igazság feladását. Az embernek akkor is meg kell őriznie erkölcsi ítélőképességét, amikor saját közösségének többségi véleményével kerül szembe. Az igazság, a lelkiismeret és az egyetemes emberi értékek iránti elkötelezettség nem a hazaszeretet ellentéte, hanem annak erkölcsi korlátja és egyben magasabb rendű mércéje. Talán éppen ez az a pont, ahol a társadalmi egyénből autonóm személyiség válik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése