A náci Németország 1945 utáni története különösen szemléletes példája annak a pszichoszociális jelenségnek, amikor egy társadalom jelentős része még a politikai vezető és az általa képviselt ideológia történelmi kudarca, valamint a rendszer bűneinek lelepleződése után sem volt képes vagy nem volt hajlandó elismerni és szakítani korábbi meggyőződéseivel. A katonai vereség, a koncentrációs és megsemmisítő táborok létének feltárása, a háborús pusztítás és a náci vezetés bűneinek nyilvánosságra hozatala ugyanis nem eredményezett automatikus társadalmi kiábrándulást. Sőt, a háborút követő években a német társadalom egy részében továbbra is jelen maradt a Hitler és a nemzetiszocializmus iránti pozitív viszonyulás.
A jelenség egyik legbeszédesebb bizonyítéka az amerikai megszállási övezetben végzett közvélemény-kutatások eredménye. Az 1947-es felmérésben a megkérdezettek 55%-a még mindig úgy vélte, hogy a Nemzetiszocializmus alapvetően jó eszme volt, amelyet csupán rosszul valósítottak meg. Ez az adat nem azt jelenti, hogy ugyanennyien személyesen Hitlert is támogatták, hanem azt mutatja, hogy a rendszer ideológiai alapjainak jelentős társadalmi elfogadottsága a diktatúra bukása után is fennmaradt. Egyesek tehát képesek voltak elválasztani az általuk korábban helyesnek tartott ideológiai célokat azok történelmi megvalósulásától, és a kudarcot elsősorban a vezető hibáival, a környezetével vagy a végrehajtás módjával magyarázták.
Pszychoszociológiai szempontból ennek hátterében több, egymással összefüggő mechanizmus állt. Az egyik legfontosabb a kognitív disszonancia, vagyis az a belső feszültség, amely akkor keletkezik, amikor az egyén korábbi meggyőződései és az újonnan megismert tények összeegyeztethetetlenné válnak. Aki éveken keresztül azonosult Hitler politikájával, támogatta a nemzeti felemelkedés ígéretét, elfogadta a rendszer propagandáját, vagy akár személyes áldozatokat is vállalt annak érdekében, annak 1945 után nemcsak politikai tévedését kellett volna elismernie, hanem saját korábbi döntéseit és önazonosságát is meg kellett volna kérdőjeleznie. Ezzel szemben pszichológiailag kevésbé megterhelő megoldást jelentett, ha a felelősséget kizárólag Hitlerre, a náci vezetőkre vagy a rendszer szélsőséges végrehajtóira hárította.
Ehhez kapcsolódott a motivált gondolkodás (motivated reasoning), amelynek során az ember nem semleges módon értékeli az információkat, hanem elsősorban olyan értelmezéseket fogad el, amelyek megvédik korábbi világnézetét, identitását és önbecsülését. A korábban elfogadott ideológia így a cáfoló bizonyítékok ellenére is fennmaradhat. Ezzel függ össze a meggyőződés fennmaradásának jelensége (belief perseverance) is. Az egyén akkor is ragaszkodik korábbi álláspontjához, amikor annak eredeti igazolása már hiteltelenné vált. A hosszú ideig fenntartott ideológiai elköteleződés ráadásul olyan identitásbeli kötődést alakíthat ki, amelynek feladása az egyén számára saját korábbi életútja erkölcsi és szellemi érvénytelenítésének tűnhet.
A háború utáni német társadalomban mindez gyakran kollektív önfelmentéssel és felelősségáthárítással párosult. A „Hitler becsapott bennünket”, „nem tudtunk a bűnökről”, „nem tehettünk semmit”, illetve „a vezetők felelősek mindenért” típusú magyarázatok lehetővé tették, hogy az egyén vagy a közösség megőrizze erkölcsi önképét anélkül, hogy érdemben szembenézett volna saját korábbi támogatásával, hallgatásával vagy alkalmazkodásával. A társadalmi emlékezetben ezzel párhuzamosan megerősödött az áldozati önértelmezés: a németek egy része elsősorban a bombázások, a katonai vereség, a kitelepítések, a hadifogság és a családi veszteségek elszenvedőjeként tekintett önmagára, miközben a német állam által üldözött és meggyilkolt emberek szenvedése, illetve a társadalom saját felelőssége háttérbe szorult.
Különösen figyelemre méltó, hogy a nemzetiszocializmus alapvető helyességébe vetett hit nem tűnt el azonnal a háború után. Az idézett felmérések szerint 1968-ban is a nyugatnémet megkérdezettek 55%-a vélte úgy, hogy a nemzetiszocializmus alapvetően jó eszme volt, amelyet rosszul valósítottak meg; 1977-re ez az arány 26%-ra csökkent. Ezek az adatok arra utalnak, hogy a politikai rendszer összeomlása és a társadalmi tudat átalakulása két különböző folyamat. A történelmi felelősséggel való szélesebb körű szembenézéshez nem volt elegendő a diktatúra bukása: generációs konfliktusokra, a történelmi tények feltárására, a közbeszéd átalakulására és az intézményes emlékezet kialakulására is szükség volt.
A jelenség egészét ezért a diktatórikus ideológiához való identitásvédő ragaszkodás, a kollektív tagadás és az utólagos morális önfelmentés összefüggő mechanizmusaként írhatjuk le. Lényege, hogy az ideológia követői a valóságot cáfoló bizonyítékok megjelenése után sem feltétlenül magát a korábbi meggyőződésüket adják fel, hanem annak értelmezését alakítják át úgy, hogy megőrizhessék saját erkölcsi és közösségi önazonosságukat. A vezető személyének hibáztatása, az eredeti eszmék idealizálása, a felelősség szétosztása vagy áthárítása és a közösség áldozati szerepének hangsúlyozása mind ennek a védekező folyamatnak a megnyilvánulásai lehetnek.
A történelmi példa legfontosabb tanulsága, hogy a politikai kiábrándulás nem azonos az erkölcsi és szellemi megtéréssel.Egy társadalom felismerheti, hogy vezetője hazudott neki, hogy politikája katasztrofális következményekkel járt, és hogy az általa hirdetett célok megvalósítása embertelen bűnökhöz vezetett, mégsem feltétlenül jut el saját korábbi meggyőződéseinek kritikai felülvizsgálatáig. A legmélyebb változás ugyanis nem pusztán annak belátása, hogy a vezető megtévesztette a közösséget, hanem annak felismerése is, hogy a közösség tagjai milyen módon járultak hozzá a megtévesztés fennmaradásához, és milyen személyes felelősségük volt annak következményeiben.
Zebegény, 2016
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése