Jézus erre azt mondta neki: »Menj, és te is hasonlóképpen cselekedjél!«
Az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédet az ősi katolikus liturgia a Pünkösd utáni 12. vasárnapon, az Evangélikus rendtartás óegyházi olvasmánysorozatában a Szentháromság vasárnapja utáni 13. vasárnapon olvasta fel. Johann Sebastian Bach három kantátát is írt erre a vasárnapra a Du sollst Gott, deinen Herren, lieben; az Allein zu dir, Herr Jesu Christ és az Ihr, die ihr euch von Christo nennet kezdetűt. Az utóbbi kantáta esetében, miután elpanaszolja, hogy mennyire hiányzik a felebarát iránti irgalom, amelynek jelképe a pap és a levita, arról énekel, hogy a szamaritánushoz hasonló lelkületű emberek eltelnek irgalommal. Az utolsó tételében Elisabeth Creutziger Herr Christ, der einig Gottes Sohn kezdetű koráljának 5. versszakát szólaltatja meg:
Ölj meg jóságoddal, kegyelmeddel támassz fel;
vesd halálra az ó embert, hogy élhessen az új.
Akkor már itt e földön elmém, minden vágyam
és gondolatom csak a tiéd lesz.
Ezzel a vággyal gyűltünk össze a mai estén.
Egy ember Jeruzsálemből Jerikóba ment. Miért éppen oda? A Szent városából a Hold városába? Biztos, hogy jó irányba ment?
„Ez az ember Ádám, aki az emberi nemet képviseli. Jeruzsálem a béke városa: a mennyország. Ennek boldogságát veszítette el. Jerikó: a hold. Jelképezi a mi halandóságunkat, amiért született, növekedett férfiúvá lett és megöletett Krisztus.” vagy „Jeruzsálem: a béke szemlélése, a mennyország. Mielőtt az ember vétkezett volna, a békét szemlélte a Paradicsomban, ahol bármit látott is, az béke és öröm volt számára. Ismét elment a bűn által megalázott és nyomorúságos ember Jerikóba – a világba –, ahol minden, ami keletkezett, elfogy, mint a hold.” – írja Szent Ágoston. Az egyházatya allegorikus magyarázata tényleg elgondolkodtató, és helyes is. Mégis van egy kis gond. Nem csak az ember, hanem a pap is lefelé haladt az úton: nem Jeruzsálembe ment? Nem föl, Jeruzsálembe? Hasonlóképpen a levita?
De hova és hogyan kell mennie az írástudónak, akivel Jézus beszélget? Hova és hogyan kell mennünk nekünk? Nem lehet, hogy kétféleképpen értelmezhetjük ezt az utat? A tékozló fiú útjának, a megvert ember útjának, a küldetés, a hivatás, a kereszt és feltámadás útjának? Hova és hogyan?
Arra, hogy hogyan is kell hasonlóképpen cselekednünk, Szent Pál ad számunkra támpontokat.
A Római közösséghez írt levelét Pál nem sokkal az utolsó jeruzsálemi útja előtt írhatta, Kr.u. 57-58 telén. Ekkor már tervezte a nyugati missziót, de nem is sejtette, hogy milyen módon jut el Rómába, amelynek keresztény közösségéhez címezte levelét. A levél megírásakor már készen áll, hogy elvigye Jeruzsálembe az általa alapított hellén-keresztény közösségek szolidárisának jelét: a zsidó-keresztény anyagyülekezetet támogató segítséget. Nem is gondolta, hogy a Jeruzsálem-Róma útja valójában az ő saját Jeruzsálem-Jerikó útja lesz.
Mindazonáltal a római közösséghez írt bemutatkozó levelének buzdításában ír a krisztusi életből fakadó kötelességekről, követelményekről és arról, hogy ez nem más, mint Istennek az Ő Lelkében végbemenő imádása. Szent Pál levelének tanítása szorosan kapcsolódik a hegyi beszéd tanításához. „Ez az oktatás az Úr tanítását az apostolok tekintélyével közvetíti, főként azoknak az erényeknek a bemutatásával, amelyek a Krisztusba vetett hitből fakadnak és életüket a Szentlélek legfőbb adományából, a szeretetből kapják. »Szeressetek tettetés nélkül (...) A testvéri szeretetben legyetek gyöngédek egymáshoz (...), a reményben legyetek derűsek, a nyomorúságban béketűrők, az imádságban állhatatosak. Segítsetek a szenteken, ha szükségben vannak, gyakoroljátok a vendégszeretetet.« (Róm 12,9–13) Ez a katekézis arra is tanít, hogy a konkrét lelkiismereti eseteket a Krisztussal és az Egyházzal való kapcsolatunk fényében vizsgáljuk” (KEK 1971)
1. A személyek közötti, érzelmi töltetű kapcsolatot jellemezze megbecsülés, öröm, a másik jelenléte utáni vágy, a jó és a jólét elősegítésére való törekvés: ez a szeretet, az agapé. A héber ahava szó éppen ezt fejezi ki: a szeretet valójában szívből jövő, a lelkiismeret szavából fakadó tudatos-érzelmi kapcsolódás, viszony, elköteleződés. Ezt nem lehet megjátszani, vagyis megkísérelheti az ember, de akkor nem képes önmagát adni, csak szerepet játszik; megtagadja önnön valóságát, jellemét, eredetiségét. Milyen érdekes, hogy ilyen értelemben a színészkedés, színlelés, képmutatás olyan ítélet, amely alábecsüli magát az ítéletalkotót és azt, akiről ítéletet alkot: nem becsüli, nem tiszteli sem önmagát sem embertársát. Jézus erről a szeretetről kérdezi Pétert: ágapasz me pléon tútón? Péter viszont válaszol tudod: filó sze. De harmadszor Jézus már így kérdez: fileisz me? És Péter elszomorodva de ismét őszintén válaszol mindent tudsz: szü ginószkeisz (ismersz) hoti filó sze. Péter felismeri határait, de nem húzza meg azokat Jézusnak! Ma itt vagy Péter… de bízom benned, őket is rád bízom, elmész Rómába, felöveznek, elvisznek, keresztre feszítenek; ott nem fogsz karddal hadonászni, ott nem tagadsz meg, ott tanúságot teszel, martüria. Quo vadis, Domine?
2. Az agapé-szeretetből fakad a testvéri szeretet gyöngédsége. A filadelfía a másik iránti szeretetre való készség, amely viszont nem zárja ki a feltételeket: érdem és viszonzás, testvéri kötődés. A feltétel nem a másikra irányul, hanem elsősorban önmagamra: testvéremnek tekintem azt, aki iránt kész kell, hogy legyek a ragaszkodó szeretetre? Kedvelem azt, akit önmagammal egy anyaméhből származónak tekintek? Ilyen értelemben nem az a kérdés, hogy ki az én felebarátom, hanem az, hogy akarok-e felebarátja lenni embertársamnak? Elgondolkodtatónak találom Kálvin János meglátását: „Egyértelműbb lett volna a parancsolat így: szeresd külön-külön mindegyik embert úgy, mint magadat! De miután az embereket annyira elvakítja kevélységük, hogy önmaguktól eltelve másokat nem méltatnak egyenrangúaknak önmagukkal, és szolgálatukat is megvonják tőlük, az Úr szándékosan jelenti ki azt, hogy mindenki felebarát, hogy ez a közelség kölcsönösen testvéri kötelékbe vonjon egymással mindenkit.” EH III,88-89
Gondoljunk csak az ószövetségi elbeszélések testvér-drámáira: Káinra és Ábelre, Jákobra és Ézsaura; gondoljunk a palesztinokra és zsidókra; ukránokra és oroszokra. Mára odáig fajulnak a dolgok, hogy újabb történelemhamisítások tanúi vagyunk: nem vagyunk testvérek, nem egy tőről fakadunk! Viszont: „Íme, milyen jó és milyen gyönyörűséges, ha együtt laknak a testvérek! Olyan az, mint a drága kenet a fejen, amely lecsordul a szakállra, Áron szakállára, lecsordul ruhája szegélyére; vagy mint a Hermon harmata, amely lehull Sion hegyére. Ott adja az Úr az áldást, s az életet mindörökre.” (Zsolt 133)
3. A testvéri szeretetből fakad a megbecsülés, vagyis a másik értékként való kezelése és ebben mintegy versenyeznünk kell: „Mindenkit becsüljetek, a testvéri közösséget szeressétek, az Istent féljétek, a királyt tiszteljétek” (1Pét 2,17) – írja Péter apostol.
4. Ebből a fajta versenyszellemből fakad a szorgalom, vagyis olyan tudatos magatartás, amelyben az ember nem fecsérli idejét haszontalan dolgokra, nem válik szétszórttá, és csapongóvá, hanem lényeglátóan cselekvővé – ilyen volt a szamaritánus. Nem kifogásokat keresett, hanem az értékre irányította empátiáját, az értékre, amely félholtan ott hevert a földön.
5. Szent Pál folytatja és világossá teszi: a krisztusi ember a reményben örvendező, a nyomorban állhatatosan terhet hordozó, aki nem ered futásnak (béres pásztorok; Jézus a keresztúton). Hogyan is szól hozzánk Jézus? „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem tulajdonai, amikor látja, hogy jön a farkas, elhagyja a juhokat és elfut – a farkas pedig elragadja és szétszéleszti azokat –, mert béres, és nem törődik a juhokkal. Én vagyok a jó pásztor: ismerem enyéimet, és enyéim ismernek engem, amint engem ismer az Atya, és én is ismerem az Atyát; és én életemet adom a juhokért.” – nem béresek vagyunk, nem szolgák, hanem testvérek, barátok! Jézus nevez minket barátainak, bízik bennünk! Jézus olyannyira nem futamodott meg, hogy hordozta értünk a keresztet; ő az Isten Báránya, aki magára véve elvette (kivitte) a világ bűneit.
De gondolhatunk egy történelmi személyiségre, akiről az Unbroken című film is készült, Louie Zamperini futóra és olimpikonra.
6. Nem csak a mindennapokban, főleg a legnehezebb időkben, a megpróbáltatásokban van szükség az Istennel való párbeszédre és az állhatatos bizalomra iránta – „Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek. Mert az én igám édes és az én terhem könnyű.” (Mt 11,28-30)
Gondoljunk most arra, akiről viszonylag kevés szó esett a héten, a szamaritánus teherhordó állatára! De gondolhatunk a szamárra, amelyen Jézus bevonult Jeruzsálembe; Cirenei Simonra; és végül ismét Jézusra: „Atyám! Kezedbe ajánlom lelkemet!” Itt a szívós, a mások terheit hordozó emberekre gondoljunk, nagy hálával!
7. Az imádság rendíthetetlen és kitartó könyörgés, de mi is a könyörgés? Olyan igen jó vágyakozás, kívánság, amelyet Isten elé terjesztünk. Ismerősek a fogalmak? Euangelion, Eucharisztia – görög újszövetségi szótárban így jönnek egymás után a fogalmak, és ott van a sorban az euchomai: igen jól birtokolni. Könyörögni azt jelenti, hogy a szív legfőbb vágyával odasimulni Istenhez – prósz tón theon. Egészen bensőséges apa-gyermek viszonyba lépni, és abban megmaradi. Ismerős Ábrám és az Úr párbeszéde Lót és családja érdekében?
8. Végül Pál felhívja figyelmünket két karitatív cselekedetre: támogatás a szükségben, főleg a közösség tagjaival szemben és a vendégszeretet. Itt találjuk a diakónia egyik lényeges formáját: aki nálam hajlékra talál! Ez az igazi vendégszeretet, a krisztusi: ahol készen vagyunk arra, hogy úgy fogadjunk valakit, hogy megpihenhet nálunk. Ezt tette Ábrám is, amikor befogadta a három vándort; Jézus így fogadta az őt követő tanítványokat. Így tett a szamaritánus, a saját olajából és borából látta el a félholtra vert ismeretlen sebeit, elvitte a fogadóba, kifizette az ápolási díját és megígérte, ha többe kerülne, azt is megtéríti.
Nem az elhasznált szőnyeget, kiült kanapét vagy ülőgarnitúrát sózzuk rá valakire – mert szegény, mert rászorul… a feleslegünkből adunk? Mert már feleslegessé vált? Szívesen adom, mert már felesleges!
Gondoljunk csak a Filemonhoz írt levél bensőséges hangulatára: „Engedelmességedben bízva írtam neked: tudom, te többet is fogsz tenni annál, amit kérek. Ezenkívül készíts nekem szállást is; remélem ugyanis, hogy imádságaitokra ajándékul visszakaptok engem.”
Végső soron Pál buzdítását egyetlen szóban foglalhatjuk össze: irgalmasság! Itt visszatértünk az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédhez. Az eleaó ige az irgalmasság gyakorlását jelenti, amely által az igazságszolgáltatás jogos büntetését enyhíti a bíró.
Isten irántunk való szeretetének benső mozgatórugója az eleosz és ennek általános és személyes üdvtörténeti megnyilvánulása a charisz: „Mert úgy szerette (égapészen = eleosz) Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta (edóken = charisz), hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte Isten a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ.” Ilyen értelemben az irgalmasság igazodás Isten igazságához. A héber emet ezt az igazságot jelenti: az irgalmasság nem más, mint Isten igazságának összefüggései vagyis a tényleges igazság Isten irgalmassága! Isten így fordul felénk, amikor a Jeruzsálemből Jerikóba vezető úton félholtra vernek: „Azt mondta Sion: »Elhagyott engem az Úr, és Uram megfeledkezett rólam.« Megfeledkezhetik-e csecsemőjéről az asszony, nem könyörül-e méhe magzatán? Még ha az meg is feledkeznék, én akkor sem feledkezem meg rólad! Íme, tenyeremre rajzoltalak téged;” (Iz 49,14-16a) Az ő szíve nem akármilyen értékben hasadt meg értünk: vér és víz folyt belőle – bor és olaj!
Ő ilyen értelemben anya, szamaritánus, ahogyan ő az otthon maradt és a visszatérő testvérek Atyja! De egyben ő Jeruzsálem és Jerikó közötti úton heverő ember és te (én) lehetsz (lehetek) az ő szamaritánusa (vö. Mt 25,34-40).
Szent Pált Jeruzsálem-Róma útján nem kevés megpróbáltatás érte. Sokan bántották, sokan elmentek mellette, lerázták magukról az ügyét, de mindig kerültek olyanok, akik nem mentek el mellette, az ő irgalmas szamaritánusai. Neked is van Jeruzsálem-Jerikó utad, neked is vannak, voltak és lesznek szamaritánusaid, de te is merj azzá válni, akarj olyan irgalmas lenni, mint a Szamaritánus!
…vesd halálra az ó embert, hogy élhessen az új.
Akkor már itt e földön elmém, minden vágyam
és gondolatom csak a tiéd lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése